Amerikai függetlenekHal Hartley filmjeirőlElővárosi állomásokTurcsányi Sándor
Hal Hartley az európaias amerikai film egyik új csillaga. A Cassavetes köpönyegéből kibújt rendezők ifjú társa az ironikus történetelmesélés új módját keresi. Először jól elkéstem. A hősnővel, kis vörös, tizenhét éves, együtt értem a szatócsbolt elé. Az üzlet előtti padon – buszmegálló lehetett – rezervált, idősebb hölgy ült szép piros ruhában. A lány lerogyott mellé, és az első tétova gesztusra – van valami baj, mondja csak, segíthetek satöbbi – kibukott belőle a panasz. Az ember alkatánál fogva alkalmatlan arra, hogy a másikon – legyen az személy, tárgy vagy élőlény – segítsen. Ilyenkor zavarba jön. Úgy vágja ki magát, hogy ő is belekezd. A moziban párhuzamos panaszáradat, régi és friss keservek: gyűlölöm a férjemet, mindig Cape Hollydayre megyünk nyaralni, gyűlölöm Cape Hollydayt, a kislányom épp annyi idős lenne, mint maga. Ezzel szemben én terhes vagyok, ma megöltem az apámat, kéne öt dollár. Ekkor érkezik a harmadik szereplő, a gyerekét vesztett anya és az apját vesztett gyerek mellé a felhőtelen, közönséges anyuka, talpig műtopiban. Leparkol a babakocsival, és bemegy telefonálni. De hogy a bébi se unatkozzék, szép piros műanyag géppisztolyt lök az ölibe, elvan a gyerek, ha játszik. A telefonban aztán pénzt követel, számlákról kiáltozik. Szerzett öt dollárjával a vörös hajú is betér a boltba, sört kér. A boltos meg az igazolványát. Meglátják, hogy kiskorúakat szolgálok ki, aztán megnézhetem magam. Szóváltás. Hátsó szándék: ha egy kicsit hátrajössz a raktárba, akkor tárgyalhatunk. Más szóval: menj ki a vészkijáraton, nehogy meglássanak nekem. Közben meg nincs is hátsó kijárat. És akkor mindenki szétszalad. Mindenki szertefut.
Kinn a hölgy ellopja a kipányvázott pólyást, a megrabolt anya szitkozódik és felrúgja az üres babakocsit, elrepül a piros géppisztoly, a hősnő égő cigarettát nyom a tűzbe jövő eladó szemébe, és pucol a sörrel jó messze, az meg ordít, orvosért, rendőrért. Ez már eddig is öt film. Vagy hét. Hal Hartley A semmi ágán (Trust) című második nagyfilmjének előbb leírt jelenete ijesztő összetettségében is egy meghatározott műfajra utal. Az legalább ennyire sűrű. Osztálytársadalmi burleszk – líraira hangolva. Hiszen a burleszk, amilyen hülye, mindig társadalmi kérdésekkel foglalkozik, és csakis lírai, azaz érzelgős lehet.
Az is burleszkbe illő, hogy a műfajt megállapítani később is ráértünk volna. Nem ártott volna előbb egy kis környezettanulmány, merre is járunk a filmvilágban. Független amerikai. New Yorki. Csakhogy én már borzasztóan unom a dolgozataimat a Berlin...-nel kezdeni.
Volt egy jelenet Wim Wenders filmjében, a Berlin felett az égben. Nem is egy, kettő. Damiel – az az angyal, aki a film végére ember lesz – utazik a metrón. Belehallgat az utasok gondolataiba, visszhangzik és egybemosódik a sok idegen szöveg. Mígnem megtelepszik valaki mellett: sorsűzött szerencsétlen, munkáját elvesztette, felesége elhagyta. Futó epizód, majd lefut a film is, szinte egészen, mire megesik az emberré vált első emberi találkozása, megint csak ővele: neki kell a hülye angyalnak felsorolnia a színeket. Észrevétlen maradhat az egész, lényeges, ám kevéssé látványos szerkezeti elem. A Hihetetlen igazság hőse a történet két egymástól oly távoli pontján fut össze ugyanavval az alakkal. A börtönből szabadult fiút egy iszákos autós veszi föl, ki – miközben a főszereplőkkel megtörténik a film – addig valahol a takarásban, vagy egy másik moziban a teljes lecsúszásig issza magát kis laposából. Egészen az aszfaltig, ahol épp koldulás közben botlunk bele újra. Felismerjük a személyazonosságot – Hartleynál ez sokkal feltűnőbb –, már éppen odaszólnánk a mellettünk ülőnek, nézd; ez az, amikor a rendező már nem bírja tovább, és kifecsegi: Mondja csak, nem magával találkoztam én a film elején? (Csoda, ha legalább a statisztika tagad?)
A találkozás megismétlődik A semmi ágán jelenetei között is. Valaki támasztja a kocsmapultot, csak úgy, jön a főhős és fellöki, csak úgy. Míg aztán egy abortuszos váróteremben megint összefutnak. Itt is megkapja a szerencsétlen... De itt már Hartley uralkodik magán, nem szól ki a filmből, a visszajátszás észrevétlen maradhat. (Persze ezek csak „tünetek”, azért sorolom őket, mert érdekesek, és azt mutatják, érdemes valamit többször is megnézni, ha másért nem, meglesz a pénz, mely a sötétben elgurult, a gomb, mely elveszett.) Hal Hartley eddig bemutatott filmjei ilyesmikkel vannak tele. Wim Wenders, a tetszhalott (vagy hibernált) – filmrendező vidáman parolázik a pokol mélységes fenekén a rég halott Cassavetesszel. Családi beszélgetés a reggeli mellett – csupa fontos dolog: továbbtanulás, pénz – bevisszhangosodik, mert oly idegen szöveg. Annak is, aki mondja, meg annak is akinek mondják. Csak a néző ismeri akár folytathatná is. A korábbi munka, Hihetetlen igazság különösen tobzódik az ilyenekben. (Kiforratlanság.) Az 1987-ben készült A térképész barátnőjében egyenesen úgy beszélnek, pontosabban szövegelnek, mint ahogy Marion mondta a monológját. Kicsit félre, el másik mellett – megvan annak is a szövege meg a baja –, és inkább hangulanak tüntetve a tartalmat. Egyes szám legelső személyben. Feltételezhetjük, Hartley ekkor már ismerte Wenders munkáját, de még nem szívódhatott fel benne. Nem jelenhetett meg nála, szinte kifordítás nélkül ugyanaz a mozdulat, ugyaz az a szó. Sokkal inkább úgy eshetett, hogy a nyolcvanas évek végén ilyennek mutatta magát a világ: voltak, akik a várták, eljönnek az angyalok, megvalósul egy álom. A Berlin... fura egy darab, helyesebb volna akkor idézgetni, amik Wenders későbbi munkáiról beszélünk. Benne van minden eddig viselt dolga, az is, amit még csak tervez. Ezen túl elfüggetlenedett alkotójától, önálló életre kelt, és a legváratlanabb helyeken jelent meg. Meg persze ott, ahol nagyon várták. Egy harmincéves amerikai független az utóbbi csoportba sorolható, kiszámítható utód. (Ellenben egy hasonló korú magyar, vagy egy öreg török...)
De még mindig nem hagyhatjuk el a családfát. Hiányzik még Jean-Luc Godard. Kivált az ő látásmódja, ami átsüt az 1984-ben készített, a most láthatóak közül a legkorábbi mű, A kölyök című rövidfilm minden kockáján. Különösen jellemző, ahogy itt a film szempontjából szinte mellékes baleset megjelenik. Múlt és jövő találkozása, tiszta Week-end, és évek múlva látjuk újra a nagy mágusnál, David Lynchnél, a Veszett a világ legszívszorítóbb jelenetében. A feliratok, amelyek a Hihetetlen igazság képeit választják el egymástól, külsőre épp olyanok, mint Godard feliratai. Ám sokkal prózaibbak, pusztán a néző könnyebb eligazodását szolgálják. Mintha csak tudná, hogy meddig mehet el. Nem tudja. Még csak nem is érzi. Otthon van ott, ahol van, el sem lát a határokig. Egy zárt territóriumon belül tesz új felfedezéseket. Nem új ételt készít a bevált alapanyagokból, de jó ízűt.
A díszszemle, a minták emlegetése nem egészen méltányos. Három férfi találkozik, na jó. De moziba mennek. Godard, Wenders és Cassavetes megnézik Az utolsó mozielőadást. Épp ezt a kisvárosi filmet adják. A szegény ember American Graffitijét, New York valamelyik tök érdektelen elővárosában. Mert amit ők néznek, és mi látunk, az nem más, mint az amerikai alapműfaj, a kisvárosi film. Hartley filmjeiben ott van minden jellegzetessége, fontos vonása. Amiben eltér, az a szereplőihez való viszonya. Elsősorban osztálysajátságaikra bukik. Nem kevés iróniával, helyenként kifejezett gúnnyal veszi számba őket. Jól szabadjára engedve ezzel a jelmez- és díszlettervező, meg az összes dizájner és berendező eddig csupán alkalmazott fantáziáját.
Ha az amerikai osztálytagozódás iskolai tananyag lenne, Paul Fussell professzor könyve lenne a kötelező irodalom és az alsó- illetve középprofi fejezet demonstrációs anyagát Hal Hartley összes művei adhatnák. Fussell Osztálylétrán Amerikában című könyve 1987-ben Magyarországon is megjelent (Bartos Tibor kongeniális fordításában). A szerző – irodalomtörténész, a XVIII. századi angol literatúra jeles kutatója – könyörtelen tárgyilagossággal veszi számba az amerikai társadalom minden rendű és rangú egyedének szokásait. Hogyan öltözködik, hol lakik, mit eszik és mit gondol. A művet éppen szenvtelen leíró módszere teszi gyilkos szatírává.
A Hihetetlen igazság egyik legszimpatikusabb szereplője egy jó pillanatában megszólalásig élethű művirágokat döfköd le csinos kertjében. És a filmtől ezt észre sem venni, olyan vehemenciával nyomatja Hartley a kisvárosi melodrámát. Guy is back in town. A főhősben egy kis jóindulattal akár a boldogult emlékezetű Ben Quicket is felismerhetjük. Hosszú börtönbüntetését letöltve hazatér szülei régi házába. Mindenki ismeri, mondják, visszajött a gyilkos. Megölte a szeretőjét – épp csak fel nem csendül az Ohio – és annak apját. Meg kell küzdenie a munkájáért, a szerelméért, míg a végére jól kiderül, nem is az, akinek hitték. Nem gyilkosságok, hanem balesetek estek annak idején. A bűnhődés nem a bűn, csak a provincializmus következménye.
Hal Hartley művészete nem ettől érdekes. Jónevű elődök bevett eszközeivel elővezetni a hagyományos műfajt – ezt már csinálták sokan. Bizonyos elemek túlrajzolásával nevetségessé tenni az egészet ez sem újdonság. Hartley izgalmai máshol keresendők. Ő alábukik, mélyebb rétegekbe kotor. Ám hogy ide is követhessük, megint csak a régiekre kell hivatkoznunk. Ez már ismeretlenebb terep. Készült már hasonló valahol a világban, nekünk mégis az a célravezetőbb, ha honi példát citálunk. Emlékeztetnék itt Szentjóby Tamás Kentaur vagy Jeles András Álombrigád című filmjére, ők nem megfelelő emberek szájába adtak megfelelő szavakat, vagyis inkább fordítva, a megfelelő emberhez meg nem felelő szöveg járult.
Az eltolásról van szó, kép és szöveg elcsúsztatásáról. Akció és varráció feszültségéről. A szalag mellett folyik a munka, s hallhatjuk mit írt Marx vagy Lenin Lengyelországból. És ezek a kultikus szövegek festik alá a villamoson nehéz cekkerekkel hazafelé igyekvő többször vert sereg néma megaláztatását. Egyszerű és nagyszerű, elég egy véletlen is, egy technikai malőr, és máris előttünk az egész rendszer kétségbeejtő tudathasadása, skizofrén tébolya. Hal Hartley is hasonló hódszert követ, bennemarad a termeiéi filmben, az amerikai kisvárosi moziban, sőt még azt is megkockáztathatjuk, hogy az amerikai független filmben is. Csak épp egy-két hős néha mást mond vagy mást csinál, mint amit kéne. Az eredmény kísértetiesen emlékeztet az említett magyar példákra. A kisvárosi film kitüntetett kedvence, eposzi állandóságú hőse a különb fiatalember (ritkábban csitri). A környezeténél különb, aki valami szokatlan dologban bizonyul tehetségesnek. Ez a szokatlan azért sosem megy túl azon, ami a mozinézőnek megszokott. Mondjuk a marhatartásra szakosodott porfészek egyik ifjú lakosa ügyesen zongorázik. De elég az is, ha jól tanul. Elmenjen-e a messzi nagyváros egyetemére vagy házasodj ék meg helyben? A szende bakfis gyönyörű, és a kocsi hátsó ülésén már egy csókot is megengedett. A haverok oposszumra mennek a kertek alatt, Joey új motort kapott az apjától. Megannyi marasztó dolog. De ha véletlenül négyszemközt maradsz valakivel, hát menten azt mondja, legyen öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, menjél, ne gondolkozz, itt soha nem történik semmi, nézed a tévét, hülye maradsz és iszod a viszkit, olyan leszel, mint apád, anyád meg Jack bácsi együtt. You gotta move, indulnod kell, haver. Még két óráig elszöszögnek, aztán valaki elmegy. Mindig a másik. Akire nem is gondolnánk. Pedig már ki van tűzve az esküvője, és a helye is megvan az apja műhelyében.
Hal Hartley eddig látott filmjei első megközelítésre egy szemernyit sem térnek el ezektől. A Hihetetlen igazságban semmi más nincs. És mégis... Hartley ezen a szemétdombon talál újabb és újabb gyémánt félkrajcárokat. Bár nem könnyen. És nézője sem ismer rájuk elsőre. A hamis pénzek tűnnek szembe hamarabb. Mert mitől más, miben különb Matthew? A semmi ágán hőse szerelőzseni, úgy lát át műszaki berendezéseken, hogy földi halandó azt csak irigyelheti. Eddig ez természetes, helyénvaló, ehhez szoktunk. De még ezen túl sem a valódi másság következik, csak egy csel: gyűlöli a televíziót. Rosszabb az, mint a kábítószer, öl, butít és benne maraszt a nyomorban. Ez még mindig kevés, semmit sem ad annak, aki egy amerikai független filmre vált jegyet. (Sem itt, sem ott.) Hal Hartley nézője rég túl van ezen. Amerikában a legfejlettebb a médiakutatás, Magyarországon pedig az ilyen szavak hallatán, mint tévé és rádió, éjjel biztosan rosszat álmodunk. A Hartley-hősök igazi különbözőségét belsőbb pályákon kell keresnünk. Az emlegetett aszinkronitásban. A tettekkel szemben megnyilvánuló szeretet rohamaiban. Az indokolatlan bizalomban és a beletörődésben. Hagyni nem leugrani a másikat, még akkor is, miután én már bizalmam jeléül levetettem magam valami bizonytalan magasságból. Megdöbbenni azon, hogy az álmok valóra válnak. (Mi sem természetesebb, gondolhatnánk, csakhogy még egy álom sem valósult meg sehol.) Hal Hartley furcsa mutatványa a valóságos szeretet ábrázolása. A vonzódásé – áldozathozatal nélkül. Ilyet még tényleg nem láttunk. Az átlagtól eltérő hősök szeretnek, és nem hoznak érte áldozatot, mert ami annak látszik, az nem az, hanem természetük szerinti cselekedet, ilyenformán ajándék önmaguknak. Szeretni bírnak, érezni, pusztán bizalomból és önbizalomból. Az átlagos szereplők nem szeretnek sehogy sem, nem képesek rá a nyomorultak. Az önbizalom magában még nem valuta. Bizalom híján nincs értéke. Iszunk még egy híg sört, aztán bekapcsoljuk a tévét. Az okos talán tanul a saját kárán, talán nem, a butát nem éri kár.
Ismerős történetek, megszokott ruhák. A nagy mesterektől ellesett technika, az adott kor világlátása, jól elsajátított szakmai tudás, sok szép színész. Mindet láttuk már. A nóvum csupán egy erős és vonzó személyiség. Az ifjú Hal Hartley. Ma ez a legtöbb, mit a moziban kaphatunk. A rendező előtt kábé jarmuschi karrier, a néző meg várja tovább a csodát.
HAL HARTLEY FILMJEIT A BUDAPEST FILM FORGALMAZZA.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1481 átlag: 5.49 |
 |
|
