Coco Chanel a korabeli fotók és beszámolók alapján alacsony, vékony, nem túl szép, de erős kisugárzású nő volt. Megingathatatlan függetlensége, megnyerő társasági képességei adták vonzerejét. A forradalmian kényelmes és egyszerű vonalú ruhák kreátora paraszti származását és tanulatlanságát akaratereje, tehetsége, és némi – szeretőjétől kapott – indítótőke segítségével ellensúlyozta. A XX. század húszas-harmincas éveiben vált befolyásos üzletasszonnyá, éhező francia és orosz művészek mecénásává. Vagyonát és házait többször felajánlotta a kor ünnepelt zsenijei, például Igor Sztravinszkij és családja részére. E korszakról mesél a Dobermannal ismertté váló Jan Kounen mozija. A helyzet az, hogy self-made divatdiktátor korai éveiről szóló, nemrég bemutatott filmet jegyző Anne Fontaine biztosabb kézzel rajzolta meg a Mademoiselle portréját. A sápatag, vézna, kisfiús Audrey Tautou hitelesebb Coco, mint Kounen új filmjében a görög (származású) istennő, Anna Mouglalis, aki gyönyörű, hatalmas, de üres. Egyetlen jelenetben sem látjuk a pezsgő, intellektuális kapcsolatot a két zseni között, minden a szimpla testi vágyról szól. Ezt a néhol francia impresszionista filmeket idéző, ma inkább nevetségesen ható vágások, és a megdöbbentően közhelyes dialógusok csak súlyosbítják. Kár érte, mert majd félórás nyitójelenete, valamint látványvilága és kellékfelhozatala az utóbbi évek egyik leggondosabban kimunkált filmalkotásává tehetnék. A Sztravinszkij-affér így egy grandiózus díszlet előtt játszódó átlagos szerelmi háromszög történetévé silányul.