Magyar MűhelyHazai bűnfilmekMagyar kopóKolozsi László
A hosszú időn át épp csak megtűrt magyar krimi fénykora még nem jött el, de van múltja és jelene is.
Aki abba a képtelen vállalkozásba fog, hogy a magyar krimiről írjon, rögtön, még munkája elején, szembesül a kérdéssel: van-e egyáltalán magyar krimi? És ha nincs, mért nincs? Hiszen a krimi ma már nem szoríttatik az irodalom peremére. A kortárs irodalomkritikusok már nem is a műfajok – művészet és ponyva – közti határok tarthatatlanságára hívják fel a figyelmet, hanem az elemzés aktusával mintegy felszentelték az addig alantasnak titulált, a kultúra köréből kitagadott műfajokat. Az irodalmi és politikai rendszer megváltozása után mégis alig páran jelentkeztek magyar környezetben játszódó bűnügyi regényekkel: köztük eddig a legizgalmasabb szerző Kondor Vilmos, a második világháború előtti Budapesten játszódó hard boiled krimijeivel (Budapest noir, Bűnös Budapest).
Ahhoz, hogy egy művet kriminek nevezhessünk, három összetevőt mindképpen tartalmaznia kell: gyilkosságot, nyomozót, aki a gyilkos kilétét felderíti, és a gyilkos (kinek kilétéről nem tudunk) leleplezésével járó befejezést. Ezek hiányában ugyanúgy nem beszélhetünk krimiről, ahogy nem beszélhetünk bécsi szelethez szükséges panírról, ha nincs benne liszt, zsemlemorzsa és tojás. Márpedig a magyar krimiből legalább egy alapanyag rendre hiányzik. Olyan film, amiben van emberölés, a bűnös után nyomozó személy és krimi-zárlat is mifelénk utoljára a hetvenes években készült. A legértékesebb és ilyenformán legfontosabb tárgyalandó mű, A nyomozó, Gigor Attila filmje sem klasszikus krimi (ha valami, akkor inkább thriller), hiszen nyomozója maga is gyilkossá válik, és a nagy leleplezés is elmarad: a bűnös nem bűnhődik meg.
A szocialista krimi
A hatvanas években számos bűnfilm készült – a fogalmat Bán Zoltán András „bűnregény”- fogalma ihlette (copyright Bikácsy Gergely, Filmvilág 1989/9. – A szerk.) – de közülük klasszikus krimi csak Az alvilág professzora, A kártyavár, a Merénylet és a legkiválóbb Az áldozat volt. Az elkövetők persze vagy a letűnt úri osztály dekadens tagjai, elhajlók vagy destruktív nyugatiak, akik bomlasztani vagy a virágzó magyar szórakoztatóipar édességeit élvezni térnek be hozzánk. Az alvilág professzorában az egyik áldozat, akinek gyermekét elrabolják, és cserébe az értékes nyakéket kérik, Nyugat-Németországból érkezett, kitartottja és titkárnője egy magyar nő, aki a németül nem tudó rendőröknek fordít.
A magyar nyomozó nem lehetett más csak a hivatalos bűnüldöző szervek tagja. A magyar rendszerben nem volt helye a magánnyomozónak: egy magánnyomozó puszta léte is magát a rendszert kérdőjelezte volna meg. A magyar rendőrség – természetesen – önerőből, minden külső segítség nélkül megold minden esetet. Ennek ellenkezőjét állítani egyenesen államellenes cselekmény lett volna. A bűnözés eltörlését minden diktatúra, nem csak a kommunista rezsimek, zászlajára tűzi: a bűnözés eszerint a régi, eltaposott rend öröksége, melyet gondosan fel kell és fel lehet számolni. Ezért sem készültek sem nálunk, sem más közép-európai országban igazi krimik. (Az egyetlen üdítő kivétel a cseh Borůvka felügyelő eset-szériája ©kvoreckýtől.) Az autoriter kormányzás a bűn elleni harcban prevenciónak tünteti fel a régi rend képviselőinek bebörtönzését, mondván, a deklasszált elemek előbb vagy utóbb ártottak volna a kialakuló új rendszernek (és ha van is bűnözés, csak azért, mert az új rend még nem szilárdult meg). A diktatúra azzal is igazolja magát, hogy kommunikációjában a régi, elsöpört kormányzatot a bűn melegágyának, az országromlás legelső okának tünteti fel. A legkiválóbb magyar kémfilm a Foto Háber tulajdonképpen e legitimálási folyamat része. Igaz, ma is izgalmas, élvezhető film. A korabeli rádióújságban (RTV) megjelent véleményt – „felesleges a nézőket pergő cselekménnyel izgatni” – sem osztják az alkotók. Nézhetjük úgy is, mint egy honi James Bond, egy magyar (kettős)ügynök történetét. De mégis marad a film után egy rossz utóíz: akikért szurkoltunk, azok a rezsim kiszolgálói voltak, a ma oly gyűlölt III/2-es ügyosztály emberei. Olyasféle bizarr helyzet ez, mintha egy az ötvenes években készült orosz filmet nézve az ötvenhatban a magyarok ellen harcoló oroszokért izgulnánk. Ami végképp különössé teszi a filmet: a Hábert játszó színész, Szakáts Miklós – számos magyar krimiszerűség főhőse – maga is ügynök volt. A Foto Háber titkos hadműveletében résztvevő, alávalónak beállított nyugatmajmoló kémek ma hősök lennének (bár ez sem biztos: ellenbizonyíték Papp Gábor Zsigmond Kémek a porfészekben című dokumentumfilmje). Már-már meghökkentően merész húzás az alkotóktól, hogy az, akinek a nevét használva a kém be tud épülni a szervezetbe, egy ötvenhatban elítélt kispap.
Azért nem volt magyar krimi, mert a krimi rendszerellenes, akárcsak a humor. A nyomozó a hard boiled bűnügyi regényekben nem csak arra derít fényt, hogy ki volt a gyilkos, hanem arra is, hogy a társadalom, amiben gyilkos és áldozat élt, mennyire züllött. A Fotó Háber nagy mulatós jelentében, amikor az R100-as anyag ellopását ünneplik az kémek, a fergeteges buli nyugati mintákat követ: a léhűtők cinzanót isznak és twistet ropnak. Hiába is próbálta a zseniális Várkonyi Zoltán e jelenetet szatírjátékká formálni: a sztriptízt bemutató fiatal lányokat a magyar ifjúság nem fejcsóválva és ártatlan képpel nézte, hanem sokkal inkább nyálát csorgatva.
A bűn karikatúrája
Krimit csak ott volt értelme készíteni, ahol volt nagypolgárság: a bűnök hátterében a vagyoni különbségek álltak. A gyors meggazdagodás, a kitörés vágya. Az állampárt idején elhintett marxi-engelsi eszme, mely szerint a történelem az osztályharcok története, a magyar krimikből kidomborodik. Az elkövető vagy osztályellenség, vagy az osztályként el sem ismert értelmiség képviselője. A krimi a nagyrealista regényből nő ki, a kapitalizmus kialakulásnak idején. Az eredeti tőkefelhalmozás korában. Egy valamirevaló magánhekus nem ihat pálinkát, csak whiskyt, nem járhat Fékon-öltönyben csak angol szabóval varratottban, nem járhat Tisza cipőben, csak gojzervarrottban, és nem ihat-ehet kocsmában, csak kávéházban. A magánnyomozónak kell, hogy legyen stílusa. És az állampárt ideje stílustalan, szürke kor volt.
A Vérszerződés különös bűnöse a katonaságtól szökik meg. Az áldozaté kéjgyilkos, a Gázolásé egy cserbenhagyásos gázoló. E filmekben a bűnözők nem nagyformátumúak. Bűneik indoka személyes. A krimi csak akkor működőképes és hatásos, ha a központi bűncselekménynek van tétje. Ha van egy felsőbb osztály, ami ingerlően jó életet él. A kommunizmus magyar felsőosztálya a letűnt kor felső osztályának paródiája lett. Vadászatok voltak, de aki méla lesben állt, nem Afrikában pallérozta lőképességeit, hanem a munkásőrlaktanyában.
Az Özvegy menyasszonyok kisstílű bűnözője – a nőknél sikeres csúnya fiú (Garas Dezső) – házasságot ígér hat nőnek. Azért sikeres, mondja egyik áldozata, mert mer közhelyes lenni. A közhelyeket elsajátító főrendőr (Pécsi Sándor remek alakítása) felesége egy faros Ikarusszal Mátraházára távozik. Ezt kihasználva az alezredes elvtárs kipróbálja, neki menne-e a szédelgés: és már majdnem sikeres, amikor a lánya lefüleli. A bűnös – a szédelgő – jogos büntetése a házasság.
A rendszerváltás utáni bigámista-film, a Kaméleon főhőse nem ússza meg ennyivel: a női alkotók igazságot szolgáltatnak, hazugságokból tákolt élete a fejére omlik. Ő már pénzt is kicsal áldozataitól. Amíg az Özvegy menyasszonyok apró hibája, hogy a rendőrök olyasvalakit üldöznek, akiről tudják, hogy tette nem is bűncselekmény, a Kaméleoné súlyosabb: nem tudunk a szédelgőért szurkolni, ezért tette érdektelenné válik.
A rendszerváltás előtti magyar krimisorozatok rendőrei a Kántor Csupatija és Linda is vagy zsebesek, hullarablók, apróbb bűnöket elkövetők ellen veszik fel a harcot, vagy a nyugati bomlasztókat üldözik. A nyomozókutya történeteiben a magyar rendőrség is megdicsőül. A „kérek engedélyt örülni” jelszóra ugró eb nem csak a gazda arcát nyalta fényesre.
A mopeden közlekedő, klumpás rendőrlány pedig a panelrengetegben garázdálkodó nagyfiúknak lép a tyúkszemére. A Lindát a komikus mellékalakok – Bodrogi Gyula emlékezetes apafigurája – teszik ma is nézhetővé.
A gyilkosságokkal megfűszerezett nagyszabású rablásoknak már csak a rendszerváltás közeledtével, az Ötvös Csöpi-filmekben lesz helye. A tét egy a magyar államnak és kultúrának is fontos vagyontárgy. A Csak semmi pánik vagy a Pogány madonna története a rendkívül értékes és különös körülmények közt eltűnt Seuso-kincsek valódi történetét is idézi.
Nem egy korabeli krimi reflektál valóban elkövetett bűncselekményekre, a Képvadászok a hírhedt képlopási ügyre (a felállványozott Szépművészeti Múzeumból ellopták többek közt Raffaello Esterházy madonnáját). Bujtor krimivígjátékai a kor nagy olasz sikerét, a Piedone-filmeket koppintják, a rendszerváltás utáni számos thriller-elemmel tarkított akció-komédia (Argo, Kész cirkusz). pedig Guy Ritchie opuszait.
Vadkapitalista idők
A krimi nem csak a diktatúrákban jelentéktelenedik el, de az olyan államokban is, ahol a bűnözés hatalmas méreteket ölt – Dél-Amerika, Dél-Afrika – ahol mindent feléget a korrupció, az állami intézményrendszereket ugyanúgy, mint az egészségügyet, ahol tehát a bűnözés államilag is elismert bevételi forma, a politikusok alaptevékenységéhez tartozik. Ilyen helyeken ugyanis minden saját szakállára dolgozó kis gyilkos pitiánernek látszik a nagykutyákhoz képest, a nyomozók tevékenysége pedig hasztalannak. Az északiak krimijeinek nagy bűnei még nálunk is nevetségesnek tetszenek. Stieg Larsson elvetemült öreg kémei a Millennium-trilógia szuperhős sztorivá alantasult második és harmadik kötetében (a szuperhős egy hackernő) a mi bűnözőinkhez képest könnyen éghető papírfigurák. (Bacsó Péter filmje, A svéd, akinek nyoma veszett a svéd krimi sikerét megelőlegező híres svéd Sjöwall–Wahlöö krimiíró-páros művéből készült).
A vadkapitalista idők legfeljebb a korrupt zsarukról szóló filmeknek kedveznek. Érdemes ebből e szempontból is vizsgálni a legjobb magyar krimisorozatunkat: a Tűzvonalban egyre vadabbá, véresebbé és szövevényesebbé válik. Egyre több rendőrségi emberről derül ki, hogy mindkét oldalnak dolgozik. A 24 című sorozat ihlette magyar verzión is eluralkodik az agresszió. A film főhőse egyre inkább olyan megkeseredett, vídia-kemény csávó lett, mint a 24 Jack Bauerje. Már csak magában bízhat, minden munkatársa gyanús.
A krimi középpontjában a bűn felderítése áll, a thrillerében a bűn elkövetése. A thrillerek akkor szaporodnak meg egy nemzet filmgyártásában, ha a társadalom és a gazdaság válságban van. A filmes műfajok felfoghatók sajátos problémamegoldó modellként is: a közösség valamely problémájára keresik a választ. A westernek felfutása például annak is köszönhető, hogy spanyolajkúak tömeges bevándorlásával a kolonizáció érzékeny ponttá vált az USÁ-ban. A thriller nyomozói cinikus hekusok, akik látván minden érték felbomlását – magukat a keserű tapasztalatoktól ilyen módon is óva – nem hisznek már senkinek és semmiben, mindenre csak fölényes melankóliával reagálnak. Az Agatha Christie-féle analitikus krimi írója még hisz a társadalmában, abban, hogy a világ alapvetően jó, és a bűnök elnyerik büntetésüket. A thriller kopójának motivációi sokszor nagyon személyesek (bosszú, gyűlölet). Az állampárt rendőrét nem motiválhatta személyes indok. Ő alapvetően a rendszert szolgálta: őrzött és védett. Nem a másik embert, az állampolgárt, hanem a fennálló rendet.
A Tűzvonalban rendőrét – Bordás Attilát – már az izzó gyűlölet teszi elszánttá. Az első magyar film, amiben a hős elkeseredésében cselekszik András Ferenc Dögkeselyűje. Ebben az 1982-ben készült filmben a mérnökből lett taxis felülteti a fél rendőrséget. Azért áll Kohlhaas Mihályként bosszút az őt meglopó öreglányokon, mert mindenhol falakba ütközik: a rendőrök tehetetlenek, a kollégák sem segítik ki. Cserhalmi György nagyszerű a megkeseredett értelmiségi szerepében: a filmből kikövetkeztethetjük miért is volt elemi szükség a rendszerváltásra; ebben a szétesett világban a taxis az egyetlen meg nem alkuvó, bátor és következetes figura. (Cserhalmi hasonló figurát játszik a sajnos következetlenségektől, hibáktól hemzsegő Szabó László-filmben Az ember, aki nappal aludtban). Bukása a szétrohadó társadalomban – ahol éjszakánként lopva néznek ki a lakók a panel ablakából a kocka-Ladára, ellenőrizve, hogy megvan-e még, ahol a feljelentés a legjobb eszköz arra, hogy eltávolítsák azt, aki az útjukban áll – elkerülhetetlen. A Dögkeselyű taxisa tragikus hős. A tolvajnők, Mici és társa a régi világ, sőt a hanyatló nyugat képviselői (a színészválasztás előtt is fejet hajthatunk, egyikük a régi idők egyik legnagyobb sztárja, Perczel Zita). „Ez az első dolog, ami végigcsinálok az életemben”, mondja a taxis, és világos, hogy nem azért nem tudott semmit sem végigcsinálni, mert nem volt hozzá elég vér a pucájában. Hanem azért, mert ott és akkor nem lehetett. A rendszer a tehetség gátja. A mérnöki tehetségé ugyanúgy, mint a krimiírói tehetségé.
Arról, hogy a margóra szorult ember hajlamos a bűnre, először a Fejlövés – Bacsó Péter filmje (megint Bacsó) – szólt. Ez a film is, akárcsak a Dögkeselyű, kifejezte a helyzetükre ráébredő elnyomottak közérzetét.
Antall Nimród Kontrollja a rendszerváltás után peremre szorult értelmiség, a valaha nagyobb és szebb reményű ifjak közérzetét fejezte ki. Faur Anna súlyos és kegyetlen bűnfilmje, a Lányok hősei már nem is a peremen, hanem, mint a baktériumok, a perem alatt élnek. Ez a valódi bűncselekményeket (brutális taxisgyilkosságokat) is feldolgozó film az ezredforduló legsötétebb bűnfilmje. Egyetlen pozitív hőse sincs, a benne ábrázolt világ, melynek lényei a plázákban vegetálnak, földöntúlian sötét. Senkinek sincs otthona. Aki másra vágyik, annak hamar eltörnek reményei.
A JAK könyvhétre időzett beszélgetésének apropója a Lepipálva – Tanulmányok a krimiről-kötet volt. Itt fejtette ki a véleményét arról, hogy miért nincs magyar krimi, a Magándetektívek című kötetben a fájó hiányról értekező Varga Bálint (a Kondor-köteteket kiadó Agave vezetője), Bánki Éva és Bán Zoltán András. Bán szerint három okra vezethető vissza, hogy nincs magyar krimi: az első ok, hogy honunkban nem volt dickensi értelemben vett realizmus, ami ennek az irodalomnak a táptalaja; az angolszász irodalomban sosem volt akkora szakadék magas irodalom és ponyva közt, mint nálunk; a harmadik ok pedig, pontos meglátása szerint, hogy nálunk olyan szabadságfokkal rendelkező hősök, mint az angolszász (vagy skandináv) krimikben: nincsenek. Bánki Éva szerint a Móricz-regényeket is lehetne bűnirodalomként olvasni. A magyar kapitalizmus virágkorában egyébként jeleseink is próbálkoztak a könnyű műfajjal: Babits is, Gárdonyi is. A ma nagy írói közül csak Tandori Dezső tett kitérőket a ponyvairodalomba, de ezek, Kertész Imre Detektívtörténetéhez hasonlóan, posztmodern kísérletek, ál-krimik. A Kertész-műből készült film (Emelet) egyike a legjobb magyar bűnfilmeknek, méltatlanul alulbecsült munka – anti-utópia. Egy elképzelt államban, egy rideg diktatúrában (vagyis szemben a könyvvel, ez messze nem délamerikai állam) kerítik be egy magas állami posztot betöltő férfi gyermekét. Hogy a végső leszámolásban a legjobban majd a bűnös bűnhődjön meg. Ez a meglehetősen keserű film már-már apokaliptikus vízió: testvér testvérre támad, apa fiúra.
Pater Sparrow sci-fije, az 1, krimiként is nézhető. Szkeptikus nyomozója meghasonul önmagával. Bebizonyosodik hogy az, amiben végsőkig elszántan nem hisz, mégis létezik, létezhet. Mucsi Zoltán hasonló helyzetbe kerül a hótreális, de túlzsúfolt Romazsaru nyomozójaként, a szétrohadt, szétesett világ fölőrli magabiztosságát: hitét, miszerint ő jó oldalon áll.
A thriller vonzásában
A legutóbbi Filmszemle a Nagy Válság évére esett. Számos film társadalmi dráma volt, vagy thriller (vagy e kettő ötvözete). Így a nyertes Utolsó idők is (kár, hogy a feszültség, leleplezi-e az öntörvényű hős a húgán erőszakot tevőket, nem volt igazán erős). Thriller volt a jó alapötletet éppen a rossz krimiért feladó Vranik Roland Adása (a tévéadások nélkül összeomló társadalomban három testvérnek egy hulla eltüntetését kellett megoldania). És az volt a Pinprick is, ez a klausztrofóbiásoknak nem ajánlható mű, a szekrénybe bújt gonosszal. Klausztrofób dráma az idei Halálkeringő, amiben apa és drogos lánya szaggatja meg kíméletlenül egymást: csakhogy a családi titkok legalább olyan érdektelenek ebben a szűk térben játszódó filmecskében, mint az, hogy éppen ki fogja a kést vagy a pisztolyt. A rendező, Köves Krisztián Károly még a szűk tér adta lehetőségekkel sem él, egyetlen pillanatig sem lesz a helyszín szorongató – mint az alapnak tekintett David Fincher-filmben, a Pánikszobában. Szemben a legjobb magyar thrillerrel, A nyomozóval, aminek mindvégig különös, fojtó, sűrű, bonctermi atmoszférája van. A nyomozó igazi bűnfilm: a legbensőbb félelmeinkről szól – az alkotó szándéka szerint is –, arról, hogy az önbecsapásnak és az önáltatásnak, ha akarjuk, ha nem, egyszer vége lesz, és ekkor, ebben a katartikus pillanatban megpillanthatjuk, milyenek is vagyunk valójában: és előfordulhat, hogy a kép nemcsak, hogy nem hízelgő, de a tükörben egy megfontolt gyilkost látunk.
Janisch Attila filmjei is, Gigor filmjéhez hasonlóan úgy bűnfilmek, hogy a bennünk lakozó gonoszt pillanthatjuk meg, a film tükrébe belenézve. Valahogy úgy, ahogy a Másnapban a bűnös nyomában járó fotóművész megpillantván a nádasban a kislányt megerőszakoló férfit, felismeri önmagát. Az idő is zökken egyet. A döbbenettől megdermedt férfi a saját szemébe néz. A megzavart fenevad dühével néz vissza önmagára.
Janisch Attila első nagyjátékfilmjének hőse véletlenül kerül egy postarablás közepébe. Perifériára szorult kisember, mint a Fejlövés, vagy a Dögkeselyű hőse. Lányával menekül, egy elhagyott házban húzza meg magát. A lába elé pottyanó zsákmány nemhogy nem oldja meg problémáit, de egyenesen elmélyíti azokat, élete a bűntől, melynek nem is elkövetője, helyrehozhatatlanul tönkremegy. A bűn minden Janisch filmben erodál. Ha a valakit a bűn rozsdája kikezd, az előbb-utóbb megtörik. Az Árnyék a havon hőse, mint a csapdába szorult patkány, saját lábát is kénytelen lerágni.
Mátyássy, Janisch és Vranik is a Jancsó és Tarr Béla óta magyar filmes védjegynek mondható hosszú snittekkel dolgozik. Fehér György megrendítő bűnfilmje, a Dürrenmatt-kisregény alapján készült Szürkület és Janisch filmjei a bizonyítékok arra, hogy a hosszú snittekben, még akkor is, ha a kamera alig mozdul, nőhet a feszültség.
Az amerikai krimikben a bűnözőt a rendőrség vagy magánnyomozó zárja körül, azért nincs menekvése, mert akik utána nyomoznak okosabbak, rafináltabbak nála. A magyar krimiben a gyilkosok magukat leplezik le. A hosszú snittek olyanok, mintha a bűnéről elmélkedő szemével látnánk. A legjobb magyar krimik nem társadalmi, hanem egzisztencialista drámák. A kilátástalanság drámái.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1925 átlag: 5.34 |
 |
|
