Magyar MűhelyMagyar filmiparTiszta AmerikaMuhi Klára
Olykor elfeledkezünk róla, a film mindenekelőtt ipar. A magyar filmipar magára találása az elmúlt évtizedben igazi sikertörténet. Mi történt? És lesz-e folytatás?
Régi reflex a magyar filmet szapulni, különösen Filmszemle idején. „Túl sok a gyenge film – egyáltalán túl sok a film –, egészségtelenek a műfaji arányok, kevés a színvonalas közönségfilm, túlteng a művészi ambíció, a filmenként pár ezres nézőszámok elkeserítőek.”
Pedig a magyar film – számtalan nézőpontból – valójában sikertörténet. A Filmunió kimutatása szerint a tavalyi évben – miközben 2009 még csak nem is tartozott a legjobbak közé – több mint ezer fesztiválmeghívást kapott, a díjak száma is 200 körüli. Évről évre elsöprő mennyiségű elsőfilm készül, az MMK összesítésében az utóbbi tíz évben a filmek több mint fele (!). A fellendülés jele az is, hogy évente 100-150 kisfilm készül, hogy teli vannak a filmiskolák, hogy egy átlagos kommunikáció szakon szinte mindenki dédelget rendezői ambíciókat. A nemzetközi fesztiválokon, pitch fórumokon, vásárokon egyre többet forgolódó magyar producerek pedig elmondják: Mundruczó Kornél, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Hajdú Szabolcs nevét – Szabó Istváné, Tarr Béláé, Szász Jánosé vagy Kamondi Zoltáné mellett – ma már minden komolyabb európai producer ismeri. És az első hullám mögött szorosan ott a második – Kocsis Ági, Vranik Roland, Gigor Attila, Bogdán Árpád, Nemes Gyula, Kenyeres Bálint, Lakatos Róbert –, és itt van már a következő is: Nagy Viktor, Pater Sparrow, Mátyássy Áron, Szabó Simon, Tóth Barnabás, Dyga Zsombor, Szajki Péter, Orosz Dénes.
A 2000-es években több hullámban érkező fiatal filmes generációk áradata egyértelműen az egészség jele. A francia, angol, cseh, német és más újhullámok története is ezt a tehetség-algoritmust produkálta a filmtörténet korábbi évtizedeiben: egyszer csak a szabadabbra formált gazdasági környezet, egy-egy technikai váltás, nem utolsósorban pedig egy-egy társadalmi felfordulás tömegeket parancsol a kamera mögé.
*
Amiről kevesebb szó esik: a 2004-es filmtörvényt követő években, ha megingásokkal is, nemcsak a magyar film, a filmipar is szárnyal. A törvény, mindenekelőtt a külföldi bérmunkákra is vonatkozó 20 százalékos adókedvezmény hatására látványosan megizmosodik egy döntően magyar vállalkozókból álló ipari háttér a filmgyártás teljes spektrumában: új építésű műtermek, kamera és lámpakölcsönzők, laboratóriumok, utómunka-stúdiók, produceri irodák. A filmtörvény óta eltelt öt évben körülbelül százmilliárd forintot költöttek ellenőrzött módon koprodukcióra, magyar filmre és bérmunkára. 2004-ben, a törvény megszületését követő félév 6 és félmilliárdos filmipari költése 2007-ben már elérte a 30 milliárdot.
Az ipari költés kétharmada – némelyik évben háromnegyede – a külföldi bérmunkákból tevődik össze. „Fontos látni tehát, hogy a magyar filmipart nem a magyar film tartja el. Akkor sem tudná eltartani, ha 5 milliárdról mondjuk az eredetileg ígért 10 milliárdra emelnék a támogatást” – mondja Csutak Tamás közgazdász, az Abacus produkciós tanácsadó- és könyvelő-cég vezetője, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a 20 százalékos szisztéma kitalálásában.
A statisztikákban és az ipari szereplők beszámolóiban egyaránt 2007 volt a csúcsév, majd jött a feketeleves, 2008-ban 8 hónapra bizonytalanná vált, hogy hosszú távon is megmaradhat-e a magyar filmtámogatási rendszer. Mindenki várta a megállapodást az Európai Unióval, de az EU-nak semmi kedve nem volt rábólintani arra a nagyvonalú állami támogatásra, amit a magyar állam a filmtörvényben a filmnek nyújt. A bérmunka-megrendelés abban az évben drámaian, körülbelül egynegyedére esett vissza. „A külföldiek néhány hónap alatt úgy eltűntek, mintha soha nem is jártak volna itt” – mondja Tolmár Tamás, a MAFILM igazgatója. Mostanra megint visszatértek, de minden szereplő megtanulta, hogy a térségben páratlan filmipari prosperálás a 20 százalék hiányában egyszerűen nem létezne. Aki ezt elvonja, az tönkreteszi a magyar filmipart. (Most éppen a pénzügyi kormányzatnak sikerült bakot lőnie: az év elején bekerült egy olyan rendelkezés a társasági adóról szóló törvénybe, amely alapján a támogató csak akkor vonhatja le a támogatás összegét az adóalapból, ha igazolni tudja: a 20 százalékos támogatás nélkül is képes nyereséget elérni. Ez megingathatja a befektetői bizalmat – ezt már a minisztérium is belátta, a törvény újramódosításán gondolkodnak.)
Európában egyébként szinte mindenütt van már filmtörvény és közvetett állami támogatás is, konkrétan 21 országban, 2010-től valószínűleg a legnagyobb konkurens Csehországban is. De mostanáig a magyarok versenyelőnyben voltak. Többek közt azért, mert a törvény a gyakorlatban is jól működik, egyszerűbb és liberálisabb, mint máshol. Fontos például hogy kevés restrikció van a rendszerben, nálunk a 20 százalék szinte minden típusú kiadás után visszaigényelhető.
A magyar filmipari park kapacitása a négy gyárral – Etyek, Mogyoród, Fót, Pomáz – nagyjából két nagyprodukció. Ha például két 100 millió dollár fölötti film forog Magyarországon, az 8-10 műtermet is elvisz, és akkor már tele vannak a gyárak. Legalább három nemzetközi szintű stábunk van, melyek lényegében bármilyen európai produkciót képesek kiszolgálni. A szakemberek – világosítók, kameramanok, sminkesek, ruhások, operatőrök – tudása a rengeteg külföldi produkció hatására egészen magas szintű lett, ezt minden producer állítja.
„A szakembergárdánk remek, azért jönnek ide például a külföldi reklámfilmek” – mondja a 2002-ben alapított Laokoon Film két fiatal producere, Sipos Gábor és Rajna Gábor, akik ma már nem csak bérmunkában készülő reklámot, de sikeres játékfilmeket is produkálnak (Boldog új élet, Feketeország, Intim fejlövés). „Az olasz reklámosok kezdetben minden posztra hoztak embert. Mára odáig jutottunk, hogy csak a rendezőt hozzák. Sőt, megfordult a dolog, Pohárnok Gergely és Garas Dániel operatőröket például rendszeresen kérik külföldre, pedig már nem is feltétlenül olcsóbbak.” A magyar operatőrök, mivel a hazai produkciók állandó pénzhiánnyal küszködnek, eszköz híján gyakran valamilyen kreatív „házi buherával” oldják meg a feladataikat. „A bérmunkák során tapasztaljuk, hogy a külföldi operatőrök erős eszközfüggésben szenvednek. A magyaroknak ez többnyire mindegy.”
*
A ’80-as évek szocialista filmgyártása kvalitásos, Európában is versenyképes szakembergárdát hagyott hátra. A rendszerváltás körül ők alapítják az első sikeres filmipari cégeket. Az egyik legnagyobb kölcsönző cég, a Sparks, amelynek Romwalter Richárd fővilágosító az igazgató-társtulajdonosa, 1992-ben alakult, a több mint háromezer embert foglalkoztató MAFILM széthullása után, szó szerint a romokon. „Akkor forgattuk a Sztálin című filmet Moszkvában és Budapesten” – mondja Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr, a cég alapítója. „Elképedtem, hogy mennyire nincs itthon semmi fölszerelés. Mondtam is Ricsinek, a fővilágosítómnak, hogy’ tudtok ti ilyen ócska eszközökkel ilyen jó filmeket csinálni!? Aztán a film végén páran összeültünk, és kitaláltuk, hogyan lehetne az én gázsimból egy kölcsönző céget alapítani, ami behozza Magyarországra a legkorszerűbb technikát.” A Sparks mára, ha a befektetési volument nézzük, az induló állapothoz képest körülbelül hússzorosára nőtt. „Technikailag nem tud ma olyat kérni egy produkció, amit ne tudnánk adni. Ha nincs a raktárban, megküldi a Panavision, amelyet képviselünk, vagy felhívom a Vision Teamet, és kölcsönveszem tőlük” – mondja Romwalter.
„A Vision Team is a rendszerváltás után alakult, Szirmai Árpád fővilágosító elkezdett eszközöket vásárolni, ebbe léptem én be 7 évvel ezelőtt”– mondja Rajna Gábor. „Cégünk azóta az Arri, Németország legnagyobb kölcsönzőjének Magyarországi partnere.” És – tegyük hozzá –, rendszeresen résztvesz számos hazai játékfilmben, kisfilmben, főiskolás vizsgafilmben. A cég maximálisan kihasználta a filmtörvény adta lehetőségeket. Bevétele egy részét, a Laokoon filmmel együtt – mely Csáki Lászlótól, Bogdán Árpádig, Schilling Árpádig számos fiatal tehetség filmhez jutását ambicionálja –, visszaforgatja a magyar filmbe.
A magyar film, a pályakezdő alkotók és diákok támogatása a Sparks számára is kiemelten fontos. 2009-ben például 5 játékfilmben vettek részt, a Bibliotheque Pascalba és a Halálkeringőbe koproducerként is beszálltak. „Tudjuk, hogy ez a befektetés nehezen fog megtérülni, de úgy érezzük, hogy ez nekünk kötelességünk. Egy-egy komoly megrendelés, mint 2009-ben a Katedrális-sorozat, azt jelenti, hogy a főiskolásokat például abban az évben 30 millió ft-ot érő eszközcsomaggal tudtuk támogatni. Ha nincs bérmunka, akkor persze a támogatás is nehezebb.” A HSC-MAFILM Stáb iskoláját is támogatják, a gyakorlati oktatás részben a Sparksban folyik. A Sparks filozófiája, hogy a technika megvehető dolog, de a szakembert meg kell becsülni, ki kell nevelni.
„A Sparks ugyan konkurenciánk, de a két cég gyorsan rájött, hogy nem szabad háborúzni” – mondja Rajna. Prágában, Bukarestben, Szófiában főként külföldi befektetők teremtették meg a technikai felszereltséget. Ezzel szemben – lehet, hogy ez egy kurucos vircsaft –, mi igyekszünk felvenni a versenyt ezekkel a cégekkel. A Sparks találta ki, hogy lekötötte az embereket, s ezzel azt üzente a külföldi cégeknek, lehet, hogy több eszközötök van, de a fővilágosítók a mieink. A Sparks nyomán mi is ezt csináljuk.”
A magyar filmiparnak egyébként a térségben a cseh a legnagyobb versenytársa. A Barrandov Stúdió nagyszerű állapotban van, még a ’90-es években korszerűsítették, a cseh szakembergárda is kitűnő. A cseheknél azonban e pillanatban még mindig nincs filmtörvény – erre az évre ígérik –, következésképp közvetett állami támogatás sincs, ráadásul mivel befektetőik külföldiek, mostanában megdrágultak. „Összehasonlíthatatlan szabadság, hogy míg mi itt ebben az irodában mindent eldönthetünk, addig nekik mindenért engedélyt kell kérniük a tulajdonosaiktól” – mondja Sipos Gábor.
A magyar film az összes kölcsönző cégből sokat prosperál. Általános gyakorlat a piacon, hogy jelentős kedvezményeket kapnak a produkciók. A miért kérdésére piaci és piacon túli okot egyaránt említ mindenki. „Mert válság idején minden megrendelés fontos. Mert szeretjük, amit csinálunk. Mert potensnek tartjuk a film producerét. Mert a film operatőrével olyan jó kapcsolatunk van, hogy ha azt mondaná, húsz fillér nincs a produkcióra, akkor is segítenénk.”
*
A 2000-es évek, különösen pedig a filmtörvény óta a filmipar legfontosabb szereplője a producer lett. Jogi, pénzügyi értelemben egyértelműen ő a felelőse minden beindított filmnek. A művészi felelősségben osztozik a rendezővel, a végső vágás jogát alapesetben együtt gyakorolják. Egyébként a végső vágás körül mindössze egyetlen komolyabb vita volt az elmúlt években, Kántor László producer és Dettre Gábor rendező között, a Tabló esetében.
A szocialista filmgyártás által örökül hagyott rendező-centrikus filmgyártásnak tehát mintha vége lenne.
„Lehet, hogy már nincs rendezőuralom, de producer-uralom sincs. Legalábbis nem egyértelmű” – mondja Kovács Gábor, a döntően reklám-megrendelésekből élő Filmpartners tulajdonos-producere, akinek a nevéhez az elmúlt években olyan produkciók köthetők, mint az Üvegtigris 1-2.,a Fekete kefe, a Fehér tenyér, az Adás, a Kalandorok, a Delta, a Hunky Blues, vagy a Bibliotheque Pascal. „Az amerikai és a nyugati producerek azért tudnak diktálni, mert pénzt mozgatnak. Mi kevés pénzt mozgatunk, tehát nem tudjuk ’megvenni’ az alkotót. Ez a pozíció kettőnk között a legjobb esetben is csak egyenrangú lehet.”
Több mint ezer filmelőállító cég van bejegyezve a Filmirodánál, de igazi producer – a szakmai közvélekedés szerint – jó, ha tíz van. A magyar producereknek ugyan két szervezetük is van, szakmai érdekvédő kamarájuk viszont – amely kidolgozná a filmelőállítók teljesítményét mérő kreditrendszert, tárgyalóképes lenne például a minisztérium vagy az MMK felé, vagy akár csak eldöntené, kinek van igaza a Tabló-vitában – a mai napig nincs. „Nagy hiba – állítja Taba Miklós, a Filmiroda vezetője –, mert így a magyar producerek nem tudják teljes mértékben kihasználni a filmtörvény adta mozgásteret.” A magyar rendszerben egyébként jellemző a rendező-producer (Tarr Béla, Kamondi Zoltán, Gyarmathy Lívia, Elek Judit) illetve – talán még a herskói örökség nyomán – a rendezőből lett producer is, mint Simó Sándor, Sándor Pál.
A hazai producer ezen a minimális piacon, ahol a 10 milliós népesség évi átlagban jó, ha egy mozijegyet vesz összesen, különös helyzetben van európai kollégáihoz képest. Vajon mi motiválja? Számottevő nézője aligha lesz, haszna a dolgon nincs sok. A pénz ugyan többnyire állami, de hozzájutni nem könnyű. Nem kell ugyan visszafizetnie, de szinte sosem telik ki belőle a produkció. Kicsit, mint egy veszélyes, körülményes, haszontalan úri passzió.
„Európában ez többnyire úgy működik – mondja Sipos Gábor, akinek édesapja is producer, de nem egy cégben tevékenykednek –, hogy junior producerként kezdhetsz valamelyik idősebb, tapasztalt producer mellett. Majd megkapod az első filmedet, de még mindig ott ül mögötted a sokat tapasztalt senior. Ott nem férsz be másként a rendszerbe, mert az ő nevére adják a pénzt. Magyarországon ehhez képest szabad a pálya. Bárki, aki tehetséges, legyen az rendező, vagy producer, érvényesülni tud. Fantasztikus fordulat volt az életünkben, amikor megkaptuk az Alapítványtól a Boldog új életre, egy ismeretlen, főiskolát sem végzett fiú első könyvére, és egy elsőfilmes producer pályázatára – ez voltam én –, az első 40 millió forintot.”
„Egyrészt van egy kreatív hullám, rengeteg fiatal rendező, operatőr, filmcsináló emberek, akikben én nagyon hiszek” – mondja Kovács Gábor. „Másrészt vékony jég ez. Nekünk szerencsénk van, mi nem abból élünk, hogy játékfilmeket csinálunk. Az Üvegtigris 2-vel még kerestünk pénzt, nem is keveset, de a többit általában nullszaldóval hozzuk ki. Viszont vannak producerek, akik ezt főfoglalkozásszerűen végzik, és nekik valamilyen szinten ebből kellene megélni.”
Tipikus vádak a producerekkel szemben: szakszerűtlenül dolgoznak, felkészületlenül mennek bele a produkciókba, nem tartanak dramaturgiai tanácsot, nem partnerei a rendezőknek, a pénzek gyakran nincsenek együtt, a szándéknyilatkozatok nagy része alaptalan, gondatlanul vagy szándékosan elúsztatják a filmeket. A
10-es klubba nyilván azok tartoznak, akikre ez nem vonatkozik. A producerek viszont az MMK bürokratikus adminisztrációjára, és a felelőtlen, autokratikus rendezőkre mutogatnak.
Tény hogy a magyar filmek többsége teli van látványos produceri hibákkal, kisebb részük viszont Cannes-tól Los Angeles-ig járja a világot. A kreatív producer ritka, mint a fehér holló. Ugyanakkor magyar producerek nevéhez köthetők olyan mozgóképes különlegességek is, mint Az élet vendége, a Tejút, vagy a Madárszabadító, felhő, szél, amelyekhez hasonlót ma az európai producerek nem nagyon tudnak bevállalni.
„Kreatív producer nálunk tényleg nem sok van” – mondja Pataki Ági, Kovács Gábor társa. „Mi is mindig elmondjuk a véleményünket a rendezőnek, és sokszor el is fogadja, de az utolsó szó, a végső vágás az övé. A rendezők, akikkel hosszabb-rövidebb időre összekötjük magunkat, biztos, hogy a művészi kérdésekhez jobban értenek nálunk. A pénzügyi kreativitás ugyanakkor eldöntheti egy-egy pályakezdő sorsát. „Új filmünket, a Halálkeringőt, új gazdasági konstrukcióban forgattuk. Tulajdonrészeket adtunk a két főszereplőnek, a rendezőnek, az írónak és a Sparks-nak. Nekünk összesen kilenc százalék maradt. Tehát el lehet úgy indulni, hogy nincs meg a pénz, de akkor ki kell valamit találni.”
„A kezdet kezdetén elhatároztuk – meséli Sipos Gábor –, hogy a profitunk nagy részét magyar filmekbe forgatjuk vissza. Bogdán Árpádéba is beletettünk hatmillió forintot. Pedig vehettünk volna autót vagy lakást is belőle. Az Intim fejlövésre, amelyet a Katapulttal és a Leon Filmmel hoztunk össze, nem kaptunk egy fillért sem, de mivel nagyon szerettük a könyvet, elhatároztuk, hogy csinálunk egy nagyon olcsó filmet saját pénzből. És végül nagy siker lett a szemlén, a moziban is jól teljesített, 12 ezer nézőnél tart, a pénzt is visszahozta.”
E furcsa, félproduceri, félállami, döntően lowbudget filmgyártás árnyékos oldala, hogy az egész szakmában súlyos körbetartozások vannak. Hogy hol akad el a pénz, a banknál, az MMK-nál, vagy a kincstárban, mert akadozva utalnak, vagy a producer zsebében, arról a legváltozatosabb történetek terjednek. Tény, hogy egy-egy nemzetközi koprodukcióhoz nagyszekrényt megtöltő szerződéstömeget kell előállítani a produceri irodáknak, s a papírok gyakran félévekig várnak egymásra; hogy a rendszer alapvetően utófinanszírozó, miközben a stábok rögtön kérik a bérüket; hogy a bank segít a cash problémák áthidalásában, de 10-15 százalékért teszi mindezt, s a producer újabban a teljes vagyonával (!) felel a hitelért cserébe; hogy az MMK a filmre fordítható pénzeinek tetemes részét – évi 3-400 millió forintot – fordítja kamattörlesztésre. A helyzetet azok lesznek képesek túlélni, akik több lábon állnak, mint a Filmpartners vagy a Laokoon produceri szerepkört is felvállaló tulajdonosai. Megint visszaérünk tehát oda, hogy a filmipar egészségi állapota a magyar film szempontjából létfontosságú.
Márpedig „a filmipar – legalábbis a reklámfilmipar – jelen pillanatban gyengélkedik – mondja Kovács Gábor. „A tízmilliárdos reklámpiacból tavaly kiesett körülbelül hárommilliárd. A Filmpartners forgalma is nagyságrendekkel esett. 2008-ban egymilliárdos reklámfilm-forgalmunk volt, míg a játékfilm-forgalmunk 300-400 millió. 2009-ben a reklám visszaesett 400 millióra. Ami azért fájó, mert abból van a pénz. A játékfilmben, mint tudjuk, nincs pénz.”
*
Már Keleti Márton is megmondta, hogy Budapesten és környékén mindenféle film leforgatható. A magyar filmtörvény és a filmipari beruházásokra vonatkozó kedvezmény a kétezres évek második felében a stúdióépítők fantáziáját is megmozgatta. 2005 körül kitört a műteremépítési láz. Először a Korda Etyeken, majd a Stern Pomázon, 2007-ben az Astra Mogyoródon. 2009 végén Fóton is átadtak egy világszínvonalú új műtermet. Etyek kicsit félreesik, de a másik háromnak kitűnő a locationje. Az ipari szereplők véleménye megoszlik arról, kell-e ennyi műterem. Etyeken még csak egy komoly produkció járt, a Hellboy 2. Az Astra köszöni, jól van. Fót (MAFILM), Mogyoród (Astra) és Pomáz (Stern) mivel közel vannak egymáshoz, gyakran összedolgoznak.
A kétezres évek második felétől a szocialista filmgyártásból itt maradt, tönkretett, széthordott MAFILM-ben is beindult valami. Sokáig az volt a koncepció, hogy privatizálni kell, de sem a szakma, sem az ÁPV RT. nem ragaszkodott ehhez igazán. Aztán a filmtörvény hatásait látva az MMK feltette a kezét, hogy szívesen tulajdonolná.
Jó hír ehhez képest, hogy a MAFILM mostanában kezd magához térni. „2003 óta vagyok a cég igazgatója, és az első három évben kizárólag válságkezelést folytattam” – mondja Tolmár Tamás. „Nagy harcok árán megszüntettem a lehetetlen leányvállalati struktúrát. Megpróbáltam minél több produkciót begyűjteni. A TV2-vel megerősítettem a kapcsolatot, igyekeztem az elmeszesedett vérereket valahogy kipucolni. De a mai napig azzal küzdök, hogy’89 óta a tulajdonos akárki volt is, soha egy fillért sem volt hajlandó betenni a cégbe.”
A MAFILM-ben kétségtelenül van ipari potenciál. Frekventált helyen van, 22 hektáron, az egyetlen magyar filmgyártó ipari park. Jelmez és kellék terén a Lajtán innen piacvezető. „Óriási szerencséje az a középkori backlot, szabadtéri díszlet, ami Fóton épült ki folyamatosan az elmúlt 15 évben. Arról mindenki tud Európában” – mondja Rajna Gábor. És talán új lendületet ad a gyárnak, hogy a leégett műterem helyén felépült új, 2000 nm-es Huszárik-műterem tökéletesen versenyképes.
A Mafilm bevételének 10-15, jobb években 20%-a származik a magyar filmből. A többi európai, vagy tengerentúli produkció. A magyar filmesek ugyan nem nagyon használnak műtermet, utoljára a Rokonok forgott ott, de a hazai produkció mindig nagy kedvezményt élvez.
Hogy miképpen tudja új tulajdonosa, az Alapítvány a MAFILM-et a magyar film számára hasznosítani, arról még csak tervek vannak. „A Róna utcában újra össze kell hozni a szakmát” – tolmácsolja az igazgatótanács koncepcióját Szomjas György. „Csináltunk erre egy tervet. Odaköltözne az Alapítvány, a Filmunió, a Filmművész Szövetség, a földszinten lennének az oktatási helyiségek, és egy kávéház. Az nagyon fontos. Mint régen a Latinovits. Abban biztos vagyok, hogy ha ott lesz az Alapítvány, a produceri irodák is szívesen bérelnek ott irodát.” Mások szerint a Róna utcát nem lehet feltámasztani, annyira tönkretették a ’90-es évek elején.
Hogy mi legyen az Alapítvány új vagyonelemeivel – a MAFILM-mel és a Filmlaborral – annak meghatározása az MMK kuratóriumának feladata. Ám az Alapítvány, az egész magyar filmszakma centruma, bázisa, anyahajója e pillanatban mással van elfoglalva. Grunwalsky Ferenc elnök megbízatása 2009 decemberében lejárt. A huszonnégy alapító kemény meccsek nyomán végül Kőrösi Zoltán írót jelölte új elnöknek. Kőrösi tényleges beiktatása azonban akár az új kormányciklusra is átcsúszhat.
A leköszönő Grunwalsky – ezt mindenki elismeri – az elmúlt nyolc évben heroikus munkát végzett. A filmtörvény egyeztetése, és kodifikálása körüli harcok egyik motorja volt. A magyar film az ő időszaka alatt ismét felkerült az európai térképre, elsősorban mert nem egy, de több filmes generáció is elindulhatott gyors egymásutánban. Grunwalsky megszerezte a filmeseknek a MAFILMet és a Filmlabort, képesnek bizonyult együttműködni a politikai szereplőkkel, és pénzt is tudott szerezni a magyar filmgyártásra és forgalmazásra. „A magyar film legsikeresebb időszaka volt ez az elmúlt nyolc év a rendszerváltás óta, és ebben Grunwalskynak elévülhetetlen érdemei vannak. Sokra becsülöm, többek közt azért, mert művészi pályáját is beáldozta, hogy az MMK megfeleljen a feladatának” – mondja Kamondi Zoltán.
Az MMK új elnökének, talán nehezebb lesz a helyzete, mint Grunwalskynak volt. Fesztiválsikerek ugyan vannak, de idehaza kevés a néző. A forgalmazás ügyét sürgősen újra kell gondolni. Az „alapítói kör” gubancos problémáját is ki kell bogozni valahogy (az alapítók egy része már csak névlegesen létezik, az MMKA alapítása óta létrejött fontos szervezetek, stúdiók pedig nem rendelkeznek szavazati joggal). Az MMK bürokratizmusát, melyre sokan panaszkodnak, fel kell számolni. A magyar filmben ma több a potens, produkálni vágyó filmes, mint valaha, a rendszer ezért folyamatosan túlígéri magát, kétségbeesetten próbálja kielégíteni – lényegében ugyanakkora pénzből – az egymásra torlódó generációk sokaságát, a nyolcvanas éveiben járó Jancsó, vagy Makk is aktív még, miközben már a ’80-as években születettek is forgatni akarnak. Forrásbővítés, vagy erős szelekció, a következő elnök e kettő között választhat.
Az iparban mindenesetre lehet bízni.
Nemrégiben egy amerikai szakmai lap London és Berlin mellett Budapestet jelölte meg harmadik helyen, ahová leginkább érdemes filmes bérmunkát vinni. 2009 végén felbukkant a láthatáron egy nyomasztóan nagy, húszmillió dolláros amerikai konkurens, az Origo gyár Újpalotán, mely lehet, hogy bedönti az összes magyar filmipari szereplőt.
De még az is lehet, hogy a filmipar vonzereje nyomán mi leszünk Közép-Európa Hollywoodja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1801 átlag: 5.51 |
 |
|
