Magyar MűhelyBűnügyi tévémagazinokPótkávéSchreiber András
Kettős feladatot látnak el idehaza a zsarumagazinok, a tájékoztatáson túl a nézők krimi-éhségét is ki kell elégíteniük.
Az embert izgatja a bűn. Legyen szó krimiről, vagy bűnügyi krónikáról, a velünk született kíváncsiság teremtett műfajt és műsort. Persze mindig is voltak olyan bigottak, akik már a témától is hideglelést kapnak, s veszettül hadakoznak: mivégre bemutatni a rosszat, minek kottát adni a bűnözőknek. Csakhogy ilyen alapon a Biblia is kifordulhatna a kezünkből, lajstromba van ott véve minden földi és pokolbéli gonoszság – lám, Kicsi Alex (Gépnarancs) erőszakos fantáziáját is fordítva birizgálja a Könyvek Könyve.
A bűnnel kapcsolatos természetes érdeklődés nem feltétlenül eredményez rosszat, de a kíváncsiság biztos igényt fakaszt – erre hamar ráérzett a honi televíziózás. Hogy kell „egy társadalmilag hasznos és egyúttal szórakoztató bűnügyi sorozat”. Ki gondolná: a Kékfény az egyik legrégebbi tévés magazinműsorunk. 1965 végén indult, szarukeretes szemüveget viselő műsorvezetője fogalom lett, egyeseknek a megtestesült rémálom – felsőbbrendűséget árasztó felvezetőitől, a szocialista erkölcs vad hevületétől sokan a falra másztak. „Az vagy nekem havonta egyszer, ami az agynak a daganat/Árad belőled a kék fény, elárasztod az agyamat... Mozaikkép lett az arcod, összerakni nem lehet/Valld be, kedves Szabó László, miért gyilkolsz engem meg!?” – énekelte példának okáért az URH zenekar a nyolcvanas években. Nem a pellengér, hanem a krimipótlék vonzotta a nézőket, és ez a népszerűség titka ma is. Merthogy a Kékfény az egyik legnézettebb műsorszám az MTV-nél. Igaz, ahogy a bűnelkövetés és a bűnüldözés technikái, úgy a műsorszerkesztés is változik, a Kékfény igazodott a kor követelményeihez, a tempó feszes, a műsor csurig akcióval – ám a nézőt elsősorban ma is ugyanaz – az emberi természetből fakadó – érdeklődés ülteti a képernyő elé, ami negyven évvel ezelőtt. A bűn izgató. Ha nem így lenne, még mindig a Paradicsomban élnénk boldog tudatlanul. Leginkább persze biztonságos távolból szeretünk borzongani, de ez már a boldogtalan-boldog tudás (más néven civilizáció) vívmánya. Ahogy az is, hogy a borzongás iránti vágyat (nemkülönben a bűnnel kapcsolatos érdeklődést) ki lehet elégíteni mesével. Olyan történetekkel, amelyeknek valami közük mégis van a valósághoz. Fogadjuk el, hogy a bűnügyi krónika az igazat és csakis a színtiszta igazat mondja – ez esetben a nézettségi mutatókhoz sokat hozzátesz, hogy még ma is hiány a magyar krimi. Az ember esendő: fantázia híján beéri a puszta valósággal. Vannak persze próbálkozások, ne legyünk igazságtalanok, a magyar filmesek és a televízió is igyekszik krimit termelni. Utóbbinál nem csak a minden szökőévben útjára indított, változó színvonalú bűnügyi szériákra kell gondolni (Kisváros, Privát kopó, Az öt zsaru, Tűzvonalban), a megrögzött távkapcsoló-függők mindennapi betevőjét jelentő szappanoperákba is beleszőnek egy-egy krimiszálat. Nem mintha meg lehetne ismerni a bűn természetét a Barátok köztből, mégis, nyilvánvalónak tűnik, a műsorfolyam megingathatatlan népszerűségében szerepet játszik, hogy a sorozat bővelkedik bűntényekben.
A gond a mennyiséggel van. Ha csak mutatóba készül tévésorozat és mozifilm, masszív magyar krimiről nem szólhatunk. Némi túlzással, a magyar krimit még mindig a bűnügyi krónikák, a Kékfény és kereskedelmi tévés variánsai (Riasztás, Tetthely, Helyszín) állítják elő. A rendszerváltás után eltelt húsz év alatt lassan hozzászokhattunk a gondolathoz: a fordított evidenciák országa vagyunk. Másutt egy vonatkozó újsághír, egy televíziós riport elegendő, hogy beindítsa az alkotói fantáziát, Magyarországon ezzel szemben a nézők (kielégítetlen) képzeletére hagyatkoznak a bűnügyi műsorok. Ezért van, hogy a tévés zsarumagazin nem csak megmutat, de ingert érez az illusztrálásra is. Játékfilmes eszközökkel rekonstruálják az eseményeket (sőt, az ATV-s Tetthely esetében egy ízben a puszta nyomozói sejtést is eljátszatták, ettől azonban olyan érzése támadhatott a nézőnek, hogy amit lát: tény). A társadalmi haszon elvész, ha nem párosul szórakoztatással, ez az alapgondolat.
Nosztalgiára hajlamosak szerint a régi jobb volt – vagy legalábbis a ráérősebb műsorszerkesztés több időt hagyott a megbotlott ember megismerésére. Ehhez persze el kellett tudni vonatkoztatni a szocialista értékítélettől. Most azonban a tempós műsorstruktúra elsiklik a sorsok felett, és az állami nyelvezet is sokszor kísértetiesen hasonlít a rendszerváltás előttire. A vád igaz is meg nem is. Nincsenek ma már hosszabb lélegzetvételű interjúk, és olykor a mondanivaló elporlad a pörgésben. Próbálkoznak a szerkesztők a tartalomhoz igazítani a formát, vagy éppen fordítva – néha sikerül eltalálni a szórakoztatás és közszolgálat egyensúlyát, néha nem. A Kékfény tököli riport-füzére például átfogó képet igyekszik adni a börtönéletről. Állapotfelmérés egy brutális börtön-gyilkosság apropóján – itt valóban nem a szenzáción a hangsúly, megszólal börtönpszichológus, büntetőjogász, elítélt és smasszer. Megmutatják a rabok agresszióját levezető mindennapos technikákat (foci, színjátszókör), hogy igazolják, amit a tököli pszichológus állít: „a csicskáztatás és a köcsögölés az utóbbi időben alábbhagyott”. Foglalkoznak a börtönlakók lelkivilágával, hogy itt nem csak az elítélt, de a börtönőr is rab, kemény szabályok kötik, a bezártság őt ugyanúgy nyomasztja. A Kékfény egyik legtárgyilagosabb riportázsa, nyoma nincs ítélkezésnek, hiányzik a szocializmusban megszokott ügyészi szemlélet. Pedig a királyi tévével kapcsolatban a rendfenntartóknak is minden bizonnyal elvárásaik vannak – lehet a hibákról beszélni, de azért túlsúlyba az eredmények hangoztatása kerüljön. Ritka az olyan rendőr-szapuló műsorszám, mint a hírtévés Riasztás riportja a budaörsi lövöldözős-robbantós pénzrablásról, amelyben a rendőrségi jegyzőkönyvet összevetik a biztonsági kamerák felvételeivel. Hogy kiderüljön, a rendőrök nem voltak igazán veszélyben, a rablók nem úgy dobták el a kézigránátot, ahogy a bűnüldözők állítják, nem oda céloztak, ahová, pedig igazi kereszttűzben voltak. És tényleg. Miközben biztosak vagyunk benne, hogy a cél nem a bűnözők piedesztálra állítása, sokkal inkább a csúsztatás bemutatása volt, a kisfilm legalább akkora baklövés, mint a történtek átszínezése. A néző elismerően bólogat, milyen bátrak ezek a pénzrablók.
Az ilyen kisiklásoknak persze hagyománya van minálunk. Közhely, de igaz: a médiának óriási szerepe van abban, ha bizonyos bűnözőket (vagy éppenséggel bűnüldözőket) hősnek látunk. A szocialista Kékfény egyik sajátossága az volt, hogy nem voltak markáns nyomozói. A hangsúly a rendszer pontosságán volt: a karhatalom utoléri a szocialista nép aljas ellenségeit – mert csak a rendszer ellenségei képesek arra, hogy bűnözzenek. Tisztességes szocialista ember nem ismeri a bűnt – csak a Kékfényből, ugye. A bűnügyi krónika a rendőrséget fényezte ugyan, de nem emelte ki kiváló dolgozóit, a rendőrség a képernyőn valójában arctalan maradt, a mozaikképben hamarabb meglátta a néző az embert. És ebből a szempontból a fikciós darabok is elhibázottak – hogy csak a legismertebbeket említsük a rendszerváltás előttről: Kántorral lement a szerv kutyába, Linda és Ötvös Csöpi úgy volt sztár a rendőrségnél, hogy körülöttük mindenki más nem dilettánsnak tűnt, hozzá nem értésük egyenesen nevetségessé tette őket, így en bloc a rendőrséget is. A bizalmatlanság átörökítése szempontjából pedig teljesen mindegy, hogy szocialista rendőrségről, vagy a demokrácia rendfenntartóiról van szó – kevés ehhez a fejfedőt kicserélni.
Idehaza egészen a kilencvenes évekig kellett várni, hogy valóságos rendőrből sztár lehessen. Párhuzamos életrajz: a gyilkossági nyomozó Doszpot Péter és a rablóhős Viszkis közel egy időben került reflektorfénybe. Ambrus Attila börtönbe, Doszpot a parlamentbe, majd nemrég az ATV műsorvezetői székébe került. Az ötlet remek, de a műsor kivitelezése elhibázott. A Tetthely koncepciója, hogy a „bőrkabátos zsaru” kimegy a helyszínre és segít megoldani a bűnügyet – ahogy azt egy volt rendőrtől el is várják a nézők. A helyszín leginkább a Maffia Múzeum valamelyik tematikus terme – viaszbabák kábítószert csempésznek egymás italába, Doszpot csinos műsorvezető társa beül a szicíliai jelenetbe, vagy egy illegális kaszinó megmerevedett játékosai közé. Díszletek között vezetik a műsort tehát itt is – a riportok pedig a királyi tévét idézik. Doszpot személye merészebb műsort ígér – sebaj, a Viszkis is újságírónak tanul, hátha majd ő. Túl a cinizmuson: kíváncsian várjuk, hogy „a rablóból lesz a legjobb pandúr” gondolatának jegyében melyik média csap le a nemsokára szabaduló Ambrusra. Az lenne csak az igazi csavar, nézőcsalogató fogás, rendhagyó zsarumagazin születne. Amelyben a szerethető bűnösből szerethető bűnüldözővé lett, de legalábbis kreatív észjárású nyomozó-riporter ered a rejtélyes bűntények nyomába – izgalmas magyar krimik híján is meglódulhat a tévénéző képzelete.
Két műsorszámra egész biztos igény lesz, míg tévé a tévé. Hírekre és zsarumagazinra. Szerencsés helyzetben van a televíziózás – az emberi természet gondoskodik róla, hogy bűnügyi krónikára mindig szükség legyen. A szemlélet, a feldolgozás, a megközelítés módja változhat, de a bűn örök. Ahogy az emberi kíváncsiság is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1603 átlag: 5.43 |
 |
|
