KritikaPeter Strickland: Varga KatalinVendégjáték ErdélybenBori Erzsébet
Angol rendező a székely havasokban magyar filmet forgat. Viccnek tűnik, mégis igaz és szép történet kerekedett belőle.
Ha el tudjuk képzelni a női bosszúfilm szubzsánert az 1940-es évek magyar neorealizmusának kezdeteibe oltva, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk. De még mindig nem elég közel. Filmünkön módfelett nehéz fogást találni, hogy mást ne mondjak, az európai fesztiválokon rendre feltűnő, meglehetősen tág „Balkán” (magyarán mondva „egzotikus izék”) kategóriába sem illeszthető be. Miután megnéztük előlről-hátulról, kielemeztük, térképre rajzoltuk, még mindig maradnak titkai. Pedig ez egy egyszerű film. Kevés szereplős, tiszta vonalvezetésű, térben és időben jól lekövethető – s tegyük hozzá, nem túlcizellált, már csak a rendkívül alacsony költségvetés miatt sem. A rendező pénzzé tett örökségét (egy szerényebb magyar film költségvetésének tizedrészét) áldozta rá.
Közelebb jutunk-e a titokhoz, ha az Independent kritikusát követve feltesszük a kérdést, vajon ugyanezt a hatást tenné-e ránk a film, ha magyar a rendezője? Az ki van zárva, felelnénk kapásból, a magyar filmesek nagy ívben kerülnek mindent, ami hazai, olyannyira, hogy még a hollywoodi műfajok körül ügyködve sem vetik szemüket a virágkorát élő vámpírtémára, nyilván azért, mert túl sok az erdélyi magyar vonzata. Csakhogy ennek az ellenkezője sem igaz. A részlegtől a Deltáig, Az érsek látogatásától Az életek énekéig vagy Zsigmond Dezső munkásságáig (hogy csak az eszembe jutó legfontosabbakat mondjam az utóbbi évekből) magyar filmek hosszú sora vezet arra a vidékre. Tiszta sor, nem igényel külön magyarázatot. Ám mit keres a Székelyföldön a readingi születésű és neveltetésű, angol (és görög) felmenőkkel rendelkező Peter Strickland?
Elég sokan kérdezték már ezt tőle, de nem tudott meggyőző választ adni. Pályakezdő – és a pályán kívülről érkező –, naiv szemléletű, amatőr alkotó a korabeli trendekkel szembemenve, lelkes, fiatal csapattal, ismeretlen színészekkel, nagyon kevés pénzből balladisztikus hangvételű filmet forgat, amelyben főszerepet ad az erdélyi tájnak. „Ódon és modern egyszerre. Pontosan megjelölt helyen (az erdélyi hegyek között) és időben (akkori jelen) játszódik, de mégsem csak ott és mégsem csak akkor. Belső ideje meg tere van a képeinek.” Ezt az Emberek a havasonról írta Bikácsy Gergely, de szóról szóra illik a Varga Katalin balladájára is. Tematikus rokonságot is találunk a két történet között: mindkettő a menekülés, az erőszak, a bosszú, az akaratlan tragédia, a bűn és bűnhődés motívumaival dolgozik.
Érdekes lenne látni a Katalin Varga eredeti, angol nyelvű forgatókönyvét, amelyet Strickland úgy írt, hogy közben végtelenítve hallgatta a Pornographyt és a Suicide-ot. A sztorit előbb magyarra, majd „székelyre” kellett fordítani, ám hősünk egyiket sem értette. A nyelvtudásbeli hiány új dimenziót nyitott a hangsávon: a zene, a természet zajai és csendjei egyenrangúvá váltak a dialógusokkal (a hangfelelősök: Kovács György, Erdélyi Gábor, Székely Tamás), amit Ezüst Medvével díjazott a Berlinale zsűrije.
Ami a zenét illeti, Geoffrey Cox és Steven Stapleton kompozíciója hajlamos túltengeni, s helyenként olyan benyomást kelt, mintha nem ehhez a filmhez, nem ehhez a történethez, nem ehhez a műfajhoz készült volna. Az eredeti zenék – a Szászcsávási Banda a mulatós jelenetben, a gyerekek énekelte népdalok – viszont jól megtalálják a helyüket. Nagyszerűek a zömmel erdélyi színházakból érkezett színészek, élükön a címszereplő Péter Hildával és Pálffy Tiborral. Győri Márk kiemelkedő fotografálása nemcsak delejes hatású, emlékezetes képeket teremtett, hanem stílusegységet is.
Strickland fő érdemét és filmes tehetségének legbiztosabb jelét mégsem csak a nagyszerűen megválogatott stábban, hanem az elbeszélésmódban látom. Jó érzékkel találta meg azt a kihagyásos, az eseményeket előlegző, máskor csak sejtető, a feszültséget fokozatosan építő szerkezetet, amelyen elbeszélhető egy filmballada. A főcím előtti jelenettől, amelyben „rendőrök” keresik a hősnőt, majd a nyitó szekvenciáktól, ahol a falusiak nem fogadják Katalin köszönését a múltat feltáró utazás egyre sötétülő stációin át szinte hibátlanul érkezünk el a film tetőpontját jelentő Gyilkos-tavi csónakázásig, amely végre megvilágítja a történéseket. Ezt követően azonban megbicsaklik a film. Tempót váltunk, az addigi lassú sodrást gyors, rövidre zárt és lényegében megoldatlan jelenetek váltják fel. Miután a térben előre, az időben visszafelé haladva eljutunk az eredendő bűnig, a megváltás témája kidolgozatlan marad.
Hibái ellenére is ígéretes és erős elsőfilm a Varga Katalin balladája. S mivel Peter Strickland titkát még nem sikerült megfejtenünk, várjuk a folytatást.
VARGA KATALIN BALLADÁJA (Katalin Varga) – brit-román, 2009. Rendezte és írta: Peter Strickland. Kép: Győri Márk. Zene: Geoffrey Cox és Steven Stapleton. Vágó: Fekete Mátyás. Hang: Székely Tamás. Producer: Oana Giurgiu, Tudor Giurgiu és Peter Strickland. Szereplők: Péter Hilda (Varga Katalin), Roberto Giacomello (Gergely), Kántor Melinda (Borlan Etelka), Kozma Attila (Denim), Pálffy Tibor (Antal). Gyártó: Libra Film / Ross Sanders Production. Forgalmazó: Filmklik Kft. 82 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1786 átlag: 5.46 |
 |
|
