KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
   2015/november
MAGYAR VIDÉK: ELVESZETT FIATALOK
• Kránicz Bence: Kamera által élesen Dokumentumfilmek fiatalokról
• Varga Balázs: A hatalom íze Veszettek
• Pólik József: Mi leszünk az ifjúság Szocreál fiatalok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A szüleimtől megkaptam a huszadik századot” Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Bilsiczky Balázs: Emlékkönyv Beszélgetés Gárdos Péterrel
• Kovács Bálint: „Mint Pókember szuperképessége” Beszélgetés Dési András Györggyel és Móray Gáborral
RETRO-BANDÁK
• Géczi Zoltán: A java még csak most következik Frank Sinatra 100
• Varró Attila: Élő legendák Fekete mise
A SZERZŐI HORROR
• Varga Zoltán: Rémálmok álmodója Wes Craven (1939-2015)
• Árva Márton: Eleven vérvonal Del Toro kísértetei
• Sepsi László: Rosszfiúk és fúriák Lucky McKee
VELENCE
• Schubert Gusztáv: Vén Európa Velence
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Valami jobbra várva CineFest
• Stőhr Lóránt: Valami jobbra várva CineFest
• Sághy Miklós: Kontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szeme BIDF
• Horeczky Krisztina: Istentől az ördögig Érpatak modell
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: A fekete múmia átka Alsó-Parnasszus magaslatán
KÖNYV
• Huber Zoltán: Variációk egy témára Kelecsényi László: Eső és telefon
• Varga Zoltán: Az újraértelmezett szatíra Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Botanikus szuperhős Andy Weir: A marsi
• Andorka György: Prométheusz gyermekei Ridley Scott: Mentőexpedíció
KRITIKA
• Takács Ferenc: Shakespeare és az irokézek Macbeth a filmvásznon
• Ádám Péter: A banlieu tigrise Dheepan
• Nagy V. Gergő: A panel Istene A legújabb testamentum
• Varró Attila: Útirajzok a kamaszkorból Tökmag és Gázolaj
MOZI
• Strausz László: Miért én?
• Baski Sándor: A lecke
• Kovács Kata: A keresés
• Jankovics Márton: Kötéltánc
• Huber Zoltán: Sicario – A bérgyilkos
• Vajda Judit: A kezdő
• Kránicz Bence: Apák és lányok
• Sepsi László: Szcientológia, avagy a hit börtöne
• Forgács Nóra Kinga: Fák jú Tanár úr! 2.
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 2.
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az utolsó boszorkányvadász
• Varró Attila: Pán
DVD
• Gelencsér Gábor: Ének a búzamezőkről
• Pápai Zsolt: Kálvária
• Soós Tamás Dénes: Cobain: Montage of Heck
• Varga Zoltán: Szaffi
• Soós Tamás Dénes: Testvéri kötelék
• Sepsi László: A kihalás szélén

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Szomjas György roncsfilmjei

Helyszínlelés

Turcsányi Sándor

A műalkotás immár igazabb, mint a valóság, már nem lehetünk kívülállók, benne vagyunk a nyolckerületben, a roncsfilmben. Az utolsó jel odalentről.

1083 Budapest, Práter utca 55. Egy ház. Ez az, amelyik a Könnyű testi sértésben játszik. Látszik. Kívülről. A belsőket bizonyára máshol, eggyel arrébb vették föl. Pedig belül se semmi. Betonos udvar, körfolyosóra néző sötét szobák, verőfényben is felkapcsolt villanyok. (Luxus – létminimum alatt.) A ház, ahol semmi sem változik. Száz éve rohad csendben.

A Roncsfilmben a Szigony utca és a Bókai János utca összekavarodásából támad nem lebecsülendő feszültség. A sánta Gizi, Szigony utcai állandó lakos (tán szigonyhuszonnégy) mozgáskoordinációs zavarok miatt elborul befelé menet, majd’ megborít egy kukát, sötétszürke alapon B. J. betűk vannak rámázolva. Hagyták a szemétládákat, ahol vannak: a Szigonyból csak a fikció szerint van szabad átjárás a helyi örömök kútjához, a Gólyába. Hogy aztán a Csókkal és körömmel című új filmnek már csak a kuka maradjon. Derzsi épp csak megemlíti a Gólyát. Valaki odament meghalni, fölfeküdt a biliárdasztalra, rendelt egy lassú Elvis-számot – Love Me Tender –, azt annyi.

Szomjas belakta a méltán népszerű kerület e kies szegletét. Mára nem emlegetünk neveket, címeket, rendszámot. Ismerjük a helyszínt, mint rendező a tenyerét. Bennlakók lettünk, hazai pályán játszunk. Filmesek, nézők, színészek. Szemtanú.

Színészek? A Könnyű testi sértést még vérprofik játszották egy szál amatőrrel (Erdős Mariann). A kor sztárjai: Andorai, Eperjes. Ők hitelesítették a dzsungeltörténetet. Ám az erdő közepébe egyre sűrűbb bozótoson keresztül visz az út, az az úttalan, járhatatlan. A feladat, természetéből fakadóan, egyre nagyobb nehézségeket támaszt. A kihívás attól kihívás, hogy magunk emeljük a tétet magunknak. A Roncsfilmben már nemszínész színészek keveredtek Bánsági Ildikóval. Szőke, Badár, Éles István vitték el a balhét. Megállíthatatlan a folyamat: a Csókkal és körömmel csupa „amatőrökkel” operál.

Hát a Derzsi? Akár egy amatőr: hozza Derzsi János színművész skatulyáját, az örök rosszfiút. Elefántvadászathoz használatos stukkerrel őrzi-védi a rosszlányokat. Rövidke jelenete a film legizgalmasabb része. Úgy löketi be magát egy rendőrautóba, ahogy csak lehet. Bölcs gonosz rákövült szerepkörében, százszor annyit tud, amennyi kell. Klasszis, nem jön zavarba. Viszont lejátszik már az elején.

Az egyetlen proli, a tegnapi félprofi, ám sohasem is amatőr Szőke. Neki – pontosabban Szomjasnak – köszönhetjük a film legkínosabb pillanatait. Szánalmat kelteni igyekvő Tinája valóban szánalmas szerencsétlenkedés. Valahol ki van írva: jobb sorsra érdemes, na de ki nem az? Mikor jön el a perc, amikor valamire azt bírják mondani: ezt azért mégse. Most úgy látszik, erre még várnunk kell, vigasztalódjunk azzal, hogy másnak se könnyű. Épp elég kínos lehet azzal ébredni, minden nap, hogy ma (is) valami fontosat fogok csinálni.

E két légbőlkapott példa, a jó meg a rossz, már a narrációs technikát érinti. Megint áriázás folyik. A régi és okos Grunwalsky-tétel: pokolba a történetekkel, ím a csúcson, önmagát semmisíti meg. Most a képektől nem látjuk a lényeget. Szomjasnál meg a történetektől. Minden szociális gondozottnak van egy regénye, és megvan a maga pár perce, amikor bemutathatja, mit tud. Mintha az alkotók elhúztak volna a büfébe egy zúzapörköltre, hátrahagyva a bekapcsolt felvevőgépet, előtte szabadon alakít a sok virágzó tehetség, és a lógósok majd csak az utómunkálatok során próbálják gatyába rázni az egészet. Amikor ez sikerül: csoda Józsefvárosban. De leginkább nem sikerül.

Mégis, a Csókkal és körömmel szolgál annyi érdekességgel, hogy a fentieket hajlamosak vagyunk mint faktumot fogadni, lenyelni, ha nem is szó nélkül: ez az ára a mulatságnak.

A közelkerülés a legizgalmasabb. Ahogy Szomjas György filmről filmre mászik bele könyörtelenül a hőseibe és azok környezetébe. Néha még úgy is, hogy magukra hagyja őket. Ez az, amitől érvénytelen lesz minden megalapozott kifogásunk. A műtől és művitől a reálisan létező valóig fordított utat járhatunk be a három filmmel (Könnyű testi sértés, Roncsfilm, Csókkal és körömmel). Hogy a műalkotás igazabb, mint a való, csak a mi bajunk. Benne vagyunk immár. Ez itt tisztára a Jogi Esetek. Behelyettesített amatőrök mondják fel mások történetét. Nincs egyetlen természetes gesztusuk, s ha mégis van, akkor az a film rákos kitüremkedése: Derzsi a pozitív pólus felé kirúgó lóláb. Szőke rossz magánszáma csak kilóg.

A Roncsfilm klipeket vágott egymás után, jelenetek a nyolckerületi tapsifüles marslakók életéből. A mostani film viszont egyetlen fehérszemély körül forog. Angi (ejtsd: angi), néha Angie (ejtsd: éndzsi, like a rolling stone), ő a heroina, földön, vízen, levegőben. Kis magyar Ahogy tetszik. Azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány.

Másodállás: gyerekvigyázás. Ez van fölírva a filmre, ami pedig föl van írva, az le van írva. (Ki-ki szomorkodhat a nyelvromlás, vagy örülhet a nyelvturbósodás láttán.) Szóval Angi szociális gondozó, bébicsősz, újságárus, motozó, meg minden: főszereplő egy filmben. Beleszeret a vigyázott gyerekek anyukájába, és golyója által vész. S véle mi, hiszen már nem tanúk, hanem résztvevők vagyunk. A Könnyű testi sértésben a Tanú (Bikácsy Gergely kongeniális alakítása) még a lakásában meséli, mit látott ajtója résén át; a Roncsfilmben már ott sertepertél a tettek mindenkori helyszínén, itt meg már szükség sincs rá, távollétével van jelen. Annyira részese lett az egésznek, hogy már nem is látszik. Nincs szükség többé a rezonőrre, nem kell helyettünk látnia. Nem kell már értelmezni a látottakat, nekünk sem. Velünk történik a nemtörténet. A mozi most quadrofon hatást mutat. És ezzel valóban messzire jut Szomjas. Épp attól, hogy annyira álságos minden: itt már csak a rendezőnek hihetünk. Mit mond? Hogy nehéz is, meg szar is, de mindnyájan melegségre vágyunk? Úgy kell nekünk. Mint egy falat kenyér. A napi betevő simogatás. Hát, igen. És?

Ami biztos: Szomjas György a végére ért. Izgalmas kísérlete, mely önmagukban változó értékű, egységében következetes, darabonként figyelemre méltó kalandokkal szolgált, befejeződött. Az utolsó jel odalentről. A sorsüldözöttek megtették, mi tőlük telt. Go home, underdogs!

De merre tart a film? Hová forduljon a rendező?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=940