KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/január
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyv-író Pályázat
• Bikácsy Gergely: Philippe Noiret (1931–2006)
• (X) : A Scolar Kiadó filmkönyvei
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Képtelen ország Média-csőd
• Muhi Klára: Egy „nehéz életű” filmrendező történetei Beszélgetés Elek Judittal
• Stőhr Lóránt: Csapatfotó Fiatal filmesek

• Vereb-Dér Botond: A hidegháború mesehőse James Bond
• Varró Attila: A hármas ügynök Casino Royale
• Géczi Zoltán: Bond Noir Casino Royale
• Kovács Marcell: Cowboy az idegenek között Don Siegel
• Ádám Péter: Felvevőgéppel a nyúlüreg előtt A fiatal Renoir
• Kelecsényi László: Barátságos beszélgetések Jean Renoir
• Bori Erzsébet: A glamúron túl Verzió
• Kolozsi László: A reppelő gúnár Határátlépés – fesztivál
• Barotányi Zoltán: Mások bőrében Kultúrsokk
VÁROSVÍZIÓK
• Dániel Ferenc: Időnyomok Fővárosi metszet
• Schreiber András: Jövő, múlt időben Budapest fantáziaképei
FESZTIVÁL
• Szíjártó Imre: A megváltás nehézségei Gdynia
KRITIKA
• Vajda Judit: Légszomj Friss levegő
• Hungler Tímea: Gáz: van Idegölő
• Reményi József Tamás: Szerepcserék Régimódi történet
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Jindabyne
• Pápai Zsolt: A tökéletes trükk
• Vízer Balázs: Shop Stop 2.
• Barkóczi Janka: Szent szív
• Tosoki Gyula: Yamato – Öngyilkos küldetés
• Vízer Balázs: The Lost City
• Kostyál Andrea: Barátnők
DVD
• Varró Attila: A sógun orgyilkosa
• Pápai Zsolt: Kormányzóválasztás
• Kovács Marcell: Cyborg – A robotnő
• Tosoki Gyula: Agitátorok

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kultúrsokk

Mások bőrében

Barotányi Zoltán

Farkasok völgye, Borat, Amin a muszlimok röhögnek. A civilizációk konfliktusára máris új filmzsáner épült.

 

Az utóbbi évtizedek szomorú, ám a szkeptikusok által már régóta előrevetített fejleménye, hogy az úgynevezett globalizáció, az állítólag az egész világot beburkoló virtuális háló semmivel sem hozta közelebb eltérő kultúrákban, társadalmakban élő embertársainkat. Mi több, még segített is pontosan definiálni és átjárhatatlanná tenni a fundamentális különbségeket. A távoli kultúrák találkozása, konfliktusa, kibékülése mindig is alapvető toposzként működött a világ filmiparában és –művészetében: a fenti lehetőség mindig is egy volt az esélyes opciók közül, csak éppen mostanában valahogy gyakoribbnak tűnnek azon filmek, amelyek dühödten, keserűen, melankolikusan vagy kegyetlenül és gúnyosan érvelnek igazsága mellett.

Van közülük, amely már puszta létével, illetve a körülötte folyó vitával is igazolja a fenti tételt, akad olyan is, amely éppen a bizonyítás szándékával született – most mindegy, milyen eredménnyel. S végül találunk olyan műdarabot is, amely tán terápiás célokkal, de mindenképpen szórakoztatva próbál rákérdezni eltérő s kibékíthetetlennek tűnő kulturális nézőpontjaink rejtett előfeltételeire.

A nyugati ember egyik súlyos tévedése, amikor azt hiszi, hogy az általa teremtett kultúrjavak csak eredeti klímájukban, szülőhelyükön életképesek, amúgy meg elpusztulnak, mint egy idegen földbe ültetett dísznövény. Ha eddig nem volt elég a cáfolatból, akkor itt egy újabb példa: immár van török akciófilm is, mely a világot (annak is a félholdas felét) hódítja. A Farkasok völgye – Irak című alkotásban tulajdonképpen meglelünk mindent, ami egy ilyesfajta zsánerfilmben feltétlenül szükséges: szigorúan papírmasé figurák, szélsőségesen bátor/gyáva/gonosz/hősies jellemek, kézitusa, pisztolypárbaj s a film talán egyetlen esztétikailag értékelhető jelenetében egy tökéletesen elővezetett öngyilkos merénylet.

A Farkasok völgyének már a felütése is „ígéretes”: az első filmkockák egyikén éppen iraki foglyok szerveit műti ki az alkoholista orvost mély átéléssel (és sűrű személyes sorstapasztalattal) alakító Gary Busey, majd a vesék és más nélkülözhető tartozékok sorra a Tel-Aviv, London, New York feliratú hűtődobozokba kerülnek. Akár felhőtlenül szórakozhatnánk is a dolgon – de hát a kontextust mindannyian ismerjük: ahogy az a gerillaharcokban (vagy ahogy a szaknyelv nevezi: az alacsony intenzitású katonai konfliktusokban) szokás, a tisztelt felek már mindenféle gonoszságot elkövettek egymás ellen, s ezt feltételezik is a másikról – a kiszolgáltatott, szegény harmadik világbéliek szerveinek elrablása/felvásárlása amúgy is része a déli és az északi folklórnak. S a két nacreál török rendező bőven él a kínálkozó lehetőségekkel – néha nem is tesznek mást, minthogy kissé szájbarágósan újraforgatják a már megtörtént s néha igen precízen dokumentált amerikai atrocitásokat a szétlőtt lakodalomtól az Abu Ghraib börtön meztelenre vetkőztetett foglyaiból rakott „kicsi a rakás” megalázó jelenetéig. Annál érdekesebb, hogy a minden értelmes határon túl kegyetlen amerikaiak (a „főkeresztest”, a vezető CIA-ügynököt alakító Billy Zane már régóta személyes kedvence a B-movie-k rajongótáborának) csupán az ürügyet kínálják a három török nindzsának: lehetőség szerint annyi embert megölni, ahányat csak bírnak.

Ennél is meghökkentőbb és abszurdabb, hogy a NATO-szövetséges török különleges ügynökök azért kezdenek amcsikat mészárolni, mert bajtársaik fejére egykoron zsákot húztak (szokásos eljárás konfliktus-zónákban), és kivezették őket az iraki Kurdisztánból, ahol, gondoljuk mi, semmi keresnivalójuk sem volt. Már ha azt nem tekintjük, hogy Irakban is él vagy egymillió a rokonnép türkménből (őket a magyar fordító sommásan csak töröknek nevezi, de ne dőljünk be), van tehát kiket kéretlenül boldogítani.

Az efféle akciófilmek komoly veszélye (már a vélt propagandisztikus hatóerő szempontjából), hogy csak a negatív karaktereket dolgozzák ki rendesen: e filmben például a Zane alakította elhivatottságtól fűtött, szadista (és hangsúlyozottan fanatikus keresztény), valamint a Busey által megformált kiábrándult, cinikus orvos (akiről persze hogy meg kell tudnunk: zsidó) duettje az élemedettebb korú befogadókban felidézi Oszit és Dezsőt, a Bors-széria kivételesen életteli (történelmileg persze retrográd és reakciós) szereplőit. A forrás persze – meg ne tévedjünk – megint csak amerikai: Stallone-Rambót és Chuck Norrist, a másik oldalról meg Bondot majmolnák a török alkotók vegyítve nyilván a helyi ízekkel, amelyekről szokás szerint keveset tudunk.

A filmbéli amerikaiak szinte minden létező gonoszságot elkövetnek (ahogy persze a három és fél évnyi meddő partizánvadászat közben erre a való életben is módjuk volt), ama közismert tény, hogy manapság jórészt helyi erőkből rekrutálódó, konkurens halálbrigádok mészárolnak irakiakat, itt fel sem merül. A Farkasok völgyének a megszállók kegyetlenségét kell demonstrálnia, amit pontosan ismerhet az, aki látott már jugoszláv vagy szovjet partizánfilmet. Ráadásul ott legalább hazai csapatok küzdöttek a nácik és a kollaboránsok ellen (ami a befogadóban legalábbis felidézi a jogos önvédelem képzetét), itt meg hívatlan idegenek kelnek az elnyomott helyi erők segítségére – ez meg éppen a Dr. Justice és a Mosaik típusú (francia kommunista, illetve NDK-s) képregényekből lehet ismerős. Nem véletlen az imént felsorakoztatott megannyi párhuzam: a török film sémák és zsánerelemek tömegét olvasztotta magába – fintoroghatunk a létrejött mű esztétikai hitványsága és történeti-politikai hazugságai-féligazságai felett, de a muszlim közönség imádni fogja, s nyilván tapsol majd hozzá az Izrael- és Amerika-ellenes, militáns szélsőjobboldal is.

Ugyanez a probléma adódik a Borat-film kapcsán is. Első pillanatra nem is nyilvánvaló, tulajdonképpen kinek is készült Cohen átverőshow-ba ágyazott burleszkje, kik fogják majd a poénokat, kik értik félre, s kik lesznek azok, akik ebben egészen biztosan nem ismernek semmiféle tréfát.

A kérdés nem éppen magától értetődő – ennek belátásához elég végiggondolni: mekkora az a szimbolikus és konkrét távolság, ahonnan még valóban kazahnak látszik Sascha Baron Cohen, alias Borat, az álkazah gazember. E célból legegyszerűbb mindjárt az állítólagos keleti őshazában, Kazahsztánban kezdeni: a Borat-jelenség egyik különösen szórakoztató mellékzöngéjeként az ex-szovjet utódállam ugyanis hivatalosan és diplomáciai csatornákon is tiltakozott a film bemutatása ellen – állítólag az amerikai kormánynál, amely, mint tudjuk, az ügyben semmilyen szinten sem illetékes: S. B. Cohen tudniillik brit állampolgár. (Csak egy közbevetett megjegyzés: ne higgyük, hogy a kazah aggodalmak alaptalanok, elvégre emberek százezreinek, tán millióinak a kazah szó hallatán ezentúl Borat és az ő ámokfutása jut majd az eszébe, ezen kívül – és a Borat-film előtti régmúlt korból – pedig nagyjából semmi). A Borat-univerzum recepciója nagyjából keletről nyugatra haladva, csaknem sávosan változik: akikről szólna (az állítólagos kazahok), azok kikérik maguknak az egészet, a balkáni (konkrétan romániai) romák, akiket Cohen felhasznált, hogy figurákat és hangulatot kölcsönözzön tőlük, felháborodnak és kizsákmányolást emlegetnek. Egyedül a nyugati szemmel figyelő mozinéző az, akinek nem lehet oka panaszra, elvégre Borat-Cohen maga is westerner, közülük való, tehát nem szólhatnak egy szót sem, hacsak nem maguk is a kazahokat, cigányokat védenék kéretlenül s alighanem eredménytelenül.

Az efféle provokációkat hivatásszerűen gyakorló Cohen persze régóta hecceli a közvéleményt: kamurepper Ali G-ként és meleg, osztrák divatriporter Brünóként elkövetett ámokfutásai bőségesen dokumentáltak a világhálón. A vizuális szakirodalomban való elmerülés nyomán persze az is nyilvánvalóvá válik, hogy Cohenből elég kisebb adagokat bevenni, s hogy néhány szórakoztató és a maga brutális módján szellemes ötletet kár volt játékfilm-méretűvé duzzasztani. Persze az is igaz, hogy egyvalaki mérhetetlenül élvezte az egész filmkészítést, és ez maga Borat/Cohen – ezért nyilván megérte megcsinálni az egész estés változatot is. Ha pedig sokáig figyeljük Borat/Brüno/Ali G kalandjait, legott nyilvánvaló lesz, hogy a sokat emlegetett provokatív attitűd legalábbis kétirányú.

A jelentős átváltozóművész tudniillik nem csupán azt tesztelgeti, miként reagálnak az amerikaiak a nyers előítéletekre, nőellenességre, antiszemitizmusra, homofóbiára, hanem azt is, mekkora kulturális távolságot bírnak elképzelni vagy ami még ennél is fontosabb, elviselni maguk és egy még hallomásból sem ismert ország polgárai között. S a maga dialektikus modorában ütne egyet a „túloldalon” is: Borat figurájába belesűrít mindent (túlozva persze, mert még mindig az a leghatásosabb stiláris eszköz), amit a Nyugat a barbárnak, civilizálatlannak tartott közeli Keletről tudni vél és mélyen elutasít. Csak a leghangsúlyosabb motívumot említenénk: Borat notórius antiszemita – a képzeletében csótánnyá változó idős zsidó házaspárnál töltött vendégéjszaka a film kivételesen jól sikerült epizódja.

Borat ámokfutásához képest Albert Brooks amerikai komikus filmszalagra rögzített kalandozása (Amin a muszlimok röhögnek) úgyszólván jószolgálati misszió. A fiktív kerettörténet szerint az amerikai külügyminisztérium különleges nagyköveteként kell kitapasztalnia, min is kacagnak az indiai szubkontinens lakosai (önkéntelen kísérleti alanyai a cím sejtetésével szemben nem csupán muszlimok, de hinduk és szikhek is). Nos, a kísérlet az elvárt kudarccal jár: ami működik egy amcsi tévécsatornán, az egy másik kultúrában már korántsem: a helyiek a poénok egy részét meg sem értik, a többit meg ugyan értenék, csak az nem világos számukra, miért is kéne ezen röhögni. (Valljuk be, mi sem igazán értjük.) Egyedül egy kis csapat csontra beszívott pakisztáni találja viccesnek Brooks előadását – az Al-Dzsazíra ellenben csupán zsidósága miatt szerződtetné egy alázós sitcom főszerepére. A humor mint a kulturális kód egy sajátos fajtája úgyszólván lefordíthatatlan, gyakorlatilag ennyi a film tanulsága, csakhogy ez már előre borítékolható is volt – mondhatni, kár volt ezt 98 percre hizlalni. Erről a filmről is elmondható, mint fenti társairól: arra kétségtelenül alkalmasak, hogy okuljon belőlük az ember, helyenként még szórakoztatásnak sem utolsók (ebben azért vannak közöttük markáns különbségek), de azért többnyire azzal az érzéssel távozunk a moziból: annyit segítettek rajtunk, mint halottnak az a bizonyos csók.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8853