KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/január
KRÓNIKA
• (X) : Hartley-Merrill Nemzetközi Forgatókönyv-író Pályázat
• Bikácsy Gergely: Philippe Noiret (1931–2006)
• (X) : A Scolar Kiadó filmkönyvei
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Képtelen ország Média-csőd
• Muhi Klára: Egy „nehéz életű” filmrendező történetei Beszélgetés Elek Judittal
• Stőhr Lóránt: Csapatfotó Fiatal filmesek

• Vereb-Dér Botond: A hidegháború mesehőse James Bond
• Varró Attila: A hármas ügynök Casino Royale
• Géczi Zoltán: Bond Noir Casino Royale
• Kovács Marcell: Cowboy az idegenek között Don Siegel
• Ádám Péter: Felvevőgéppel a nyúlüreg előtt A fiatal Renoir
• Kelecsényi László: Barátságos beszélgetések Jean Renoir
• Bori Erzsébet: A glamúron túl Verzió
• Kolozsi László: A reppelő gúnár Határátlépés – fesztivál
• Barotányi Zoltán: Mások bőrében Kultúrsokk
VÁROSVÍZIÓK
• Dániel Ferenc: Időnyomok Fővárosi metszet
• Schreiber András: Jövő, múlt időben Budapest fantáziaképei
FESZTIVÁL
• Szíjártó Imre: A megváltás nehézségei Gdynia
KRITIKA
• Vajda Judit: Légszomj Friss levegő
• Hungler Tímea: Gáz: van Idegölő
• Reményi József Tamás: Szerepcserék Régimódi történet
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Jindabyne
• Pápai Zsolt: A tökéletes trükk
• Vízer Balázs: Shop Stop 2.
• Barkóczi Janka: Szent szív
• Tosoki Gyula: Yamato – Öngyilkos küldetés
• Vízer Balázs: The Lost City
• Kostyál Andrea: Barátnők
DVD
• Varró Attila: A sógun orgyilkosa
• Pápai Zsolt: Kormányzóválasztás
• Kovács Marcell: Cyborg – A robotnő
• Tosoki Gyula: Agitátorok

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Casino Royale

Bond Noir

Géczi Zoltán

Mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz; Őfelsége titkos ügynöke visszakapta eredeti nyersességét.

 

James Bond parancsnok, az MI6 tisztje magas, atletikus termetű férfiú, szeme kék, sötét haja rövidre nyírt, jobb arcán forradás húzódik, vékony ajkai kegyetlenséget sugároznak. Soha nem használ álnevet, sokat dohányzik (saját, három arany gyűrűvel ellátott cigarettát – Morland Specials – szív), fegyvere 6,35 milliméteres Walther PPK. A borok és a konyhaművészet avatott szakértője, megrögzött szerencsejátékos és nőcsábász, lakhelye ismeretlen, a szolgálati száma előtt álló nullák feljogosítják a szabad cselekvésre; a Királynő ügynökeként sem az anyagiakkal, sem az emberélettel nem kell elszámolnia.

Ily módon írta le Ian Fleming a brit titkosszolgálat fiktív figuráját, ki a hivatalos kronológia szerint immáron a 21. alkalommal bukkant fel a vásznon (az 1983-as Sose mondd, hogy soha és az eredeti, 1967-es Casino Royale a franchise jogait birtokló EON Productions álláspontja szerint nem részei a sorozatnak). Bond 1962-es bemutatkozása óta több mint négy évtized pergett el, ő pedig minden alkalommal betartotta a stáblista végére biggyesztett ígéretet: visszatért, hogy szembeszálljon a brit birodalom ellenlábasaival, és nemtörődöm eleganciával döntse meg a földkerekség legvonzóbb hölgyeit.

A változás, melyen 007 bemutatkozása óta átesett, szembeszökő; a korai epizódok keményöklű, nyíltan hímsoviniszta macsója egyre kifinomultabbá, egyszersmind ironikusabbá vált, mígnem lassanként elveszítette eredeti arculatát. Sean Connery lehengerlő lezserségét Roger Moore blazírt gesztusai váltották, a modern Bond pedig Pierce Brosnannek köszönhetően kapott összetéveszthetetlen karaktert. Az ír színész megnyerő modorú, hibátlan eleganciájú, nyegleségét krízishelyzetekben sem feladó playboyjá tette a 007-est, és bár a fegyvertelen Elektra Kinget rezzenéstelen arccal lőtte sírba (A világ nem elég, 1999), a mérték nélkül nyakalt vodka-martinik lassanként kikezdték acélos kondícióját: alakja túlzottan önironikussá vált, stílusa feloldódott a speciális effektusok és a product placementek által uralt közegben.

A Halj meg máskor bemutatója (2002) után a producerek kényszerpihenőt rendeltek el, fellapozták Fleming írásait, tárgyalni kezdtek az Aranyszemet (1995) jegyző Martin Campbellel, és sokak meglepetésére nyugdíjba küldték minden idők legsikeresebb James Bondját (holott Brosnan filmjei szédítő összeget, közel 1,5 milliárd dollárt hoztak). Az új, vezekléssel felérő koncepció a klasszikus értékek feltétlen átmentését, az öncélú trükkök és a mértéktelen túlzások elhagyását tűzte ki célul; Bondot immáron józan és gyakorlatias, emberi vonásokban gazdagabb ügynökként óhajtották viszontlátni.

A kiszivárgó információk reményt és kétséget egyaránt kelthettek a sorozat híveiben, hiszen Roger Moore kiöregedését követően hasonló megfontolásból szerződtettek egy walesi származású Shakespeare-színészt a 007-es szerepére, ám Timothy Dalton karót nyelt gentlemanje alig két mozit ért meg, majd szükségszerű menesztése után a filmfolyamot hat hosszú évre felfüggesztették.

A spekulációknak csak a lapok kiterítése vethetett véget, s amint az sejthető is volt, az új leosztás legfontosabb tételét maga a szkript képezi, amely meghatározza a főhős jellemét, a szereplők viszonyrendszerét és a történet kontextusát. A vízválasztónak szánt Bond-mozi forgatókönyvét Fleming sorozatnyitó, azonos című regényére építették, amely a friss duplanullás státusszal felruházott ügynök első küldetését meséli el: a történet szerint a tapasztalatlan 007-es egy terroristák számára dolgozó pénzemberrel kerül szembe, kit az MI6 megbízásából kell legyőznie egy milliós tétekben játszott pókercsatában. Le Chiffre professzionális kártyásként a montenegrói Casino Royale különtermében kívánja visszaszerezni megbízói pénzét; ha terve sikerül, úgy saját profitján túl tetemes nyomort is szabadíthat embertársaira, ám ha elbukik, végleg kiesik a globális terrorizmus gyilkos játszmájából. Amint azt az alapkonfliktus is mutatja, az aktuális epizód meghatározó jelszava a realizmus: Bond immáron nem egy világuralmi törekvéseket dédelgető, űrállomásokat építő megalomániás ellenében kerül bevetésre, a tét mégis elég nagy ahhoz, hogy igazolja a 007-es fellépését. Bevezető epizód lévén mellőzték a sorozat megszokott elemeit – sem Q, sem Miss Moneypenny nem mutatkozik a filmben, de láthatatlan autókat, multifunkciós órákat, robbanó golyóstollakat, egyéb szuperkütyüket sem bocsátottak a 007-es rendelkezésére – kárpótlásképpen nem csupán felidézik, hanem fel is fedik a mítosz mindeddig tisztázatlan részleteit: egyebek között kiderül, miként tett szert Bond duplanullás státuszára és első Aston Martinjára. Nemkülönben áldásos hatást gyakorolt a cselekményre, hogy a producereknek volt bátorságuk felborítani a forgatókönyv klasszikus menetrendjét (a sorozat filmjei régóta moduláris felépítésűek, az írók jól bevált sablonnal dolgoznak, nem eszközölnek szerkezeti változtatásokat), így a néző sosem tudja biztosan, mire számíthat a következő jelenetben, ki marad életben, és ki hullik el. Ily módon törvényszerűen előtérbe került a karakterfejlődés, többet bíbelődtek a dialógusokkal, és bár a történet nyugodtabb tempóban zajlik, a film noir eszközeit idéző megoldások miatt a feszültség végig garantált. Persze a Casino Royale nem a A máltai sólyom, a baljós motívumokból komponált dráma nem szorította ki a Bond-filmeken számon kérhető adrenalint – az akciójelenetek élesebbek és tempósabbak, mint valaha, a közelharcok pedig brutálisak és elkeseredettek.

A rendhagyó forgatókönyv azonban önmagában még nem lett volna elégséges ahhoz, hogy Bond valóban újjászülethessen; megfelelő színész híján legfeljebb feltételes módban lehetne értekezni a változásról. A barázdált arcú, kesehajú, elálló fülű Daniel Craig kiválasztása világraszóló tiltakozást vont magával, ám a gyalázkodók java – köztük e sorok írója is – az első előzetes nyilvánosságra kerülése után kapitulálni kényszerült. Minden idők legfiatalabb Bondja (a színész 38 éves) látványosan szakít Pierce Brosnan magabiztos playboyával, karaktere sokkal közelebb áll a Fleming által papírra vetett személyiségprofilhoz, mint elődei közül bárkié. Egyáltalán nem jóképű, és a legkevésbé sem elbűvölő figura ő, de fellépése tiszteletet parancsol, mosolya jéghideg, tekintete lefegyverzően tiszta, egész alakját áthatja a veszély, a fenyegetés érzése. Érzelmi reakciói sokkalta összetettebbek, mint azt korábban megszokta a közönség; esetenként szenzitív és frusztrált, csalódott és haragos, s bár tisztában van döntései súlyával, mégis megesik, hogy nem képes megzabolázni saját egóját, és elragadják indulatai. Hivatásos gyilkos, tehát meghatározó jellemvonása a kétségek nélküli agresszivitás, de maga is sebezhető: soha korábban nem fordult elő, hogy Őfelsége legkiválóbb hírszerzőtisztjét véresre verjék, avagy ármányos módon megmérgezzék. Daniel Craig karizmatikus figurája nem csak oszt, hanem kap is, bőséggel kijut neki a testi és lelki kínokból, vagyis a nagyérdemű először érezheti, hogy nem feltétlenül irigylésre méltó dolog James Bondnak lenni – a duplanullás szolgálatnak korántsem a flörtölés, a poharazgatás és a kaszinózás a leginkább fajsúlyos eleme.

Régi szabály, hogy a 007-es figurája csak akkor tud igazán kibontakozni, ha megfelelő opponenst helyeznek vele szembe. Ez esetben egy szofisztikált modorú, kifogástalanul öltözött úriember tör az életére, aki nem szeszélyből vagy szenvedélyből bonyolódik bele a párharcba; Le Chiffre azért száll szembe Bonddal, mert nincs más választása. Mads Mikkelsen meggyőző hitellel formálja meg a hivatásos pókerjátékost, kitől elpártolni látszik a szerencse: érezve vesztét, egyre ingerültebbé válik, s miután megsemmisítő vereséget szenved, felszínre tör bosszúvágya és szadizmusa.

Szerencsére a hölgykoszorú sem nevezhető érdektelennek. Állítólag kapkodva zajlott le a casting, az utolsó pillanatban válogatták ki a lányokat, s végül – bár Charlize Theron, Naomi Watts, avagy Vera Farmiga neve is felmerült – Eva Greent és Caterina Murinót tartották méltónak az új epizód női főszerepeire. Utóbbi tragikus sorsú figurája keveset szerepel a vásznon, a némileg eltúlzott, 144 percre rúgó játékidő ellenére is elsikkad, ellenben Eva Green az átlagos Bond-lányokhoz mérten szokatlanul széles játékteret kap, melyet imponáló módon ki is használ. Miután a mellékszereplők (Jeffrey Wright, Judi Dench, Giancarlo Giannini) is hamis hangok nélkül hozzák a fontos kísérőszólamokat, a Casino Royale egyetlen melléfogásaként – mivelhogy a némiképpen eltúlzott játékidőt könnyen feledteti a rengeteg akció és a pazar zárójelenet – a főcímdal kiválasztását lehet megnevezni. A Chris Cornell (Soundgarden, Audioslave) által eldalolt műkeménykedés a legnagyobb tisztelet hangján szólva is értelmezhetetlen tévedés, még a Madonna által jegyzett vérlázító borzalmat is sikerült mélyen alulmúlni. Félő, hogy a kophatatlan főcímdalok mítosza evvel végleg a múlt ködébe veszett, és a rajongók kénytelenek lesznek David Arnold első osztályú filmzenéjével vigasztalódni – mindössze ennyi hiányzott volna a royal flush kirakásához.

„A limit nélküli hold’em versenyek jellemzője, hogy egyetlen hiba mindent tönkretehet” – írta egyik cikkében Daniel Negreanu, a World Series of Poker sokszoros bajnoka. Barbara Broccoli, az EON Productions első embere életveszélyes taktikát választott, mikor a teljes paradigmaváltás mellett kötelezte el magát, kockára téve a négy és fél évtizede futó sorozat jövőjét. Nem tudni, hogy csupán vakmerőségből mondott all in-t, vagy zseniális stratégiai érzékére hallgatva tolta be a zsetonokat, de utóbb kijelenthető, hogy karakán vállalása minden szempontból kifizetődött: Daniel Craig személyében nem egy műfajidegen tökfilkót, hanem egy erős ászt mutatott be a közönségnek, ki önmagában is garancia a széria sikeres, Ian Fleming szellemiségéhez méltó folytatására.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8847