KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/szeptember
JEGYZET
• N. N.: Búcsú

• Bikácsy Gergely: A zárójel felbontása Megáll az idő
• Bereményi Géza: Iskolaévek
• Faragó Vilmos: Állófilm Rohanj velem!
• Lukácsy Sándor: Aszkéta krimi Csak semmi pánik...
• Székely Gabriella: Rövid utazás Beszélgetés Sándor Pállal
• Breuer János: Kodály Zoltán mozija
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Fekete – fehér Karlovy Vary
• Matos Lajos: Sci-fi-gu-rák Trieszt

• Ardai Zoltán: Érintetlen Himalája Konstans
• Koltai Ágnes: Sziléziai anzix Egy rózsafüzér szemei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Matolcsy György: Az első avantgarde animátora Norman McLaren
• N. N.: Norman McLaren filmjei
• Lajta Gábor: Óvatos kísérletek – állami támogatással Újabb kanadai animációs filmek
VITA
• Veress József: Egy forgatókönyvolvasó feljegyzései Vita a forgatókönyvről
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Aki mer, az nyer
• Greskovits Béla: Én és Caterina
• Lajta Gábor: Találkozás az Atlanti-óceánon
• Loránd Gábor: A rögbi és a lány
• Schubert Gusztáv: Miron szerelme
• Loránd Gábor: A karatézó Cobra
• Lajta Gábor: Tristana
• Hollós László: A szelíd vadnyugat
• Bikácsy Gergely: Haragban a világgal
• Simándi Júlia: A jegyzetfüzet titka
TELEVÍZÓ
• Valkó Mihály: Hová, merre, tévédráma? Veszprém
• Zalán Vince: Családon belül és kívül Arany Prága
• Nemeskürty István: Candelaio Nápolyi mulatságok
• Bernáth László: Sorozatdramaturgia A tenger
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Volt egyszer egy ... neorealizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Nápolyi mulatságok

Candelaio

Nemeskürty István

Giordano Bruno vígjátéka képernyőn

 

1582 őszén olasz nyelvű könyvecske jelent meg Párizsban: Giordano Bruno nápolyi domonkosrendi szerzetes, hittudományi doktor, egyetemi tanár vígjátéka, a Candelaio. Pajzán színi játék ez, pajzánul többértelmű a címe – hőse gyertyamártó, mely foglalkozás azonban a férfiúi erényekben mindkét nem irányában kiválóan jeleskedők korabeli jelzője is –, és sokértelmű a tartalma. Bruno ekkor már hat éve él száműzetésben, most éppen a Sorbonne vendégprofesszora – sorsa még Londonba, Erzsébet királyné udvarába és Prágába, az alkimista Rudolf császárhoz is elvezeti, hogy aztán majd 1591-ben egy velencei polgár hazacsalja (az ármányos férfiú az inkvizíció kezére adta) – és nagyon vágyik haza. Ezért szerepel a darabban nápolyi sikátor, ezért népesítik be a színpadot nápolyi alakok. Bruno azonban a tréfák mögé bölcseletét is elrejtette, azt a filozófiát, mely miatt majd 1600 februárjában a római Campo de Fiorin máglyára küldik. E bölcselet lényege, hogy az élet egyedüli megismerési módja a tapasztalás, ámde a legtöbb ember ehelyett a képzelgésnek, a hiedelemnek dől be: varázslásnak, aranycsinálásnak, szemfényvesztésnek, elhitetésnek. Bruno is könnyen megkereshette volna ilyesmivel a kenyerét, ha akarja. (Például Rudolf császár udvarában.) A színjáték keserű derűje elárulja, hogy szerzőjének megvan a véleménye a világról; amint a címlap rá vonatkozó jelzője mondja: „fastidioso” – torkig van az egésszel.

A három párhuzamos szálon bonyolított, terjengős komédiát igen nehéz színre vinni. Filmre se könnyű. Ha megmaradunk a késő reneszánsz érzéki világában, látványosan és költségesen reprodukálva az 1580-as évek Nápolyát: a külsőségek hálójába tekeredünk, melyből csak a csintalan mondások és parlagi kétértelműségek szóvicceinek kagylódarabkái villannak elő imitt-amott. Ha viszont csak a dikcióra, az iskolamester, az utcalányok vagy a varázsló bölcselkedéseire összpontosítunk, könnyen egy fonákjára fordított Hamlet bohózati tükörképét kaphatjuk.

Maár Gyula tévéfeldolgozása ezzel szemben talán az egyetlen lehetséges, mindenesetre célhoz vezető utat és megoldást választotta. A nézővel együtt ma olvassa – olvassuk a Candelaiót; miközben megjelennek előttünk a korabeli Nápoly alakjai és helyszínei, tudatunkban már ott mozognak-élnek az azóta eltelt századok hasonló helyzetei és alakjai is, a mozarti és Richard Strauss-i rokokó se fiú-se lány figuráitól a némafilmek és a mai mozidarabok szívdöglesztő jeleneteiig. S mindez úgy, hogy nincs idézőjelbe téve, nincs röhögtetőn kifigurázva, tolakodón az orrunk alá dörgölve, mint Manfurio iskolamester zavaros citátumai latin auktoroktól; egyszerűen csak jelen van, mint ahogyan mindez tényleg együtt van jelen lelkünkben-eszünkben, amikor olvassuk, s olvasás közben gondolkozunk.

Más is próbálkozott már hasonló megoldásokkal; úgy érezzük azonban, ez itt most igazán és maradéktalanul sikerült. Maár Gyula és mozgófénykép-csináló társa: Márk Iván, meg a jelmez-, meg a díszlettervező olyan határtalanul gazdag és kifejező képi világot keltettek életre, amilyent ritkán látunk a képernyőn. Mindehhez egy rafináltan egyszerűnek ható, érzelemdús és mégis tartózkodó muzsika járul – olyasféleképp, ahogy az ilyesmit Hoffmansthal és Richard Strauss képzelte el és valósította meg például az Ariadné Naxos szigetén című operában. Ott is – és talán ama műben először – múlt és ma, káprázat és valóság különös kontrapunktikus egységben van jelen. Amikor Bartolomeo nagyközelije egy John Gilbert pózában és arcával mondja el bölcselkedéseit; amikor Carubina, a „gyertyás” elhanyagolt felesége egy Gloria Swanson talmi előkelőségével kínálkozik fel Giovan-Bernardónak, a festőnek; amikor Scaramaré, a varázsló Fellini-filmek hangulati elemeivel kísérten igyekszik úgy tenni, „mintha”, pedig ő csak egy fáradt komédiás; amikor Vittoria ügyfeleit várja egy német némafilm díszletei között, s a jelenet erotikus fűtöttségét a nemi kiszolgáltatottság csüggedt bánata hűti; amikor Manfurio a Kék angyal lezüllött tanárának janningsi jelmezében magyarázza el roppant körülményesen, miért dől be mindig mindenkinek; amikor Marthában, az alkimista fonnyadó nejében úgy tüzel fel az élnivágyás, ahogy azt Bette Davis hagyta ránk örökül A vénlány szerepében; akkor különböző korok lényegének és külsőségeinek, találkozásainak és szerteágazásainak oly bonyolultan harmonikus együtt-láttatását kapjuk, hogy visszatér hitünk a mozgókép semmiféle szóval vissza nem adható, vizuális varázserejében.

Mindez persze már a színészeket is dicséri: ilyen jó együttest régen láttunk; értették és szerették szerepüket, bizonyítva, hogy milyen kimeríthetetlenül gazdag a magyar színművészet tárháza, csak meg kell lelni hozzá a kulcsot. Emlékezetünkben marad Székely B. Miklós szomorú némafilmszínész-arca, gügye mosolya mögött pislákoló embersége; Szacsvay László pénzszerzésbe habarodott Psilander Valdemára; Csákányi László, mint áltudósnak álcázott tudós és ennek fordítottja; Kern András, a varázsló, aki olyan hittel tudja mondani zagyvaságait, hogy az már önmagában hegyeket mozdít, pedig szegény semmiben sem hisz, legkevésbé önmagában; aztán Iglódi István mint rablóvezér és rendőrkapitány, aki maga se érti, miért nem jön rá senki, hogy ő valójában kicsoda; aztán Spányik Éva, az alkimista felesége, Pálos Zsuzsa, a gyertyamártó neje, mindketten másképpen éreztetve elhanyagoltságukat; Jobba Gabi, a harmincas évek magyar népszínmű-filmjeiből ideperdült cselédlány, akiről sehogyan se akarjuk elhinni, hogy kerítőnő, pedig éppen ezért az; és Gaál Erzsébet mint Vittoria, a Curtizán – Clara Bow is megirigyelte volna, ha látja, mint üldögél ernyedt csábmozdulatokkal mesterségének címerén, az ágyán.

De hát sokat is beszéltünk. Ha még tovább lelkesülünk, az olvasó utóbb gyanút fog. Jobb hát abbahagyni és jó tévénézést kívánni. Akinek pedig mégse tetszik, hát ezen nem segíthetünk, mert, amint azt Martha asszony szájával maga Giordano Bruno doktor mondotta:

Levágott orra nem kell szemüveg szokta mondani az öreg Jean, aki engem francia nyelvre tanított.”

Valete et plaudite.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6988