KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/szeptember
JEGYZET
• N. N.: Búcsú

• Bikácsy Gergely: A zárójel felbontása Megáll az idő
• Bereményi Géza: Iskolaévek
• Faragó Vilmos: Állófilm Rohanj velem!
• Lukácsy Sándor: Aszkéta krimi Csak semmi pánik...
• Székely Gabriella: Rövid utazás Beszélgetés Sándor Pállal
• Breuer János: Kodály Zoltán mozija
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Fekete – fehér Karlovy Vary
• Matos Lajos: Sci-fi-gu-rák Trieszt

• Ardai Zoltán: Érintetlen Himalája Konstans
• Koltai Ágnes: Sziléziai anzix Egy rózsafüzér szemei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Matolcsy György: Az első avantgarde animátora Norman McLaren
• N. N.: Norman McLaren filmjei
• Lajta Gábor: Óvatos kísérletek – állami támogatással Újabb kanadai animációs filmek
VITA
• Veress József: Egy forgatókönyvolvasó feljegyzései Vita a forgatókönyvről
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Aki mer, az nyer
• Greskovits Béla: Én és Caterina
• Lajta Gábor: Találkozás az Atlanti-óceánon
• Loránd Gábor: A rögbi és a lány
• Schubert Gusztáv: Miron szerelme
• Loránd Gábor: A karatézó Cobra
• Lajta Gábor: Tristana
• Hollós László: A szelíd vadnyugat
• Bikácsy Gergely: Haragban a világgal
• Simándi Júlia: A jegyzetfüzet titka
TELEVÍZÓ
• Valkó Mihály: Hová, merre, tévédráma? Veszprém
• Zalán Vince: Családon belül és kívül Arany Prága
• Nemeskürty István: Candelaio Nápolyi mulatságok
• Bernáth László: Sorozatdramaturgia A tenger
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Volt egyszer egy ... neorealizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csak semmi pánik...

Aszkéta krimi

Lukácsy Sándor

 

Többféle krimi van, természetesen.

A klasszikus krimi a „ki a gyilkos?” izgalmával csábít, modern vadászhajlamot elégít ki, a rejtvényfejtő leleményességet szórakoztatja oidipusi kockázat nélkül. Bonyodalmainak kidolgozása a félrevezetés tehetségét kívánja a szerzőtől, követése a logikai játék s a csattanós meglepetés (állítólag) intellektuális gyönyöreivel jutalmazza közönségét. Íratlan szabály, hogy a kritikus nem fecsegheti ki a megoldást.

Van egy másik típus, melyet a műfaj aszkétájának nevezhetnénk. Ez lemond a rejtély s a váratlanság izgalmairól; a tettes személye eleve ismert vagy hamarosan azzá válik, a cselekmény motorja nem a leleplezés, hanem az üldözés, a dramaturgia játéktere nem a bűn utáni, hanem az azt megelőző idő, a tét nem a kibogozás, hanem a megakadályozás, a bűnöző rendszerint nem magányos ismeretlen, aki meghúzza a ravaszt, hanem népes bűnszövetkezet, hogy bőségesen legyen kit verni, az ilyen krimiben ugyanis a rendőri protagonista nem annyira a fejével, mint inkább az öklével dolgozik.

Ha filmről van szó, a klasszikus krimi irodalmi fogantatású, akkor·is, ha nem detektívregényből készült; a másik típus szülőotthona a filmgyár, elvégre egy jó bunyót látni és láttatni kell, nem leírni. A kétféle krimi fogásai és játékelemei persze gyakran vegyülnek, de vannak tiszta képződmények is, az utóbbi típusban például a Piedone-filmek.

Világsikerük vetélkedésre késztette Bujtor Istvánt: a tetszéssel fogadott A Pogány Madonna után immár a második magyar Piedonét írta meg s játssza el a vetítővásznon. A vetélkedéshez minden kelléke megvan: termete óriási, ökle kemény, képes arra, hogy hekus Ludas Matyiként háromszor verje végig a bűnbanda valamennyi tagját, amiben csak az a csodálatos, hogy azok – lesújtó tapasztalataik ellenére – másodszor és harmadszor is kiállnak ellene; én, ha Bujtor István zokon venné ezt a kritikát, már az első menet elől az egérlyukba bújnék.

De hát szükség van az ismétlődésre, az öklök fortissimójának szekvenciájára, mert az efféle filmben a bunyó a fizetőeszköz, a nervus rerum; a közönséget, ha már ez a filmtípus megfosztja a rejtvény-izgalmaktól, kárpótolni kell legalább a csontzene izgalmaival.

S még ez sem elég. Az üldözés-verekedés kalandjaira csupaszított aszkéta krimi egy kicsit valóban sovány; húst, írt, ideget kell rakni az ösztövér szkeletonra.

Igen ám, de miből? A cselekmény – a bűnös szándék meghiúsítása – csak kisszámú változatot kínál: kábítószer-csempészést, emberrablást, effélét; ezúttal egy tervezett kincsrablás előrelátható bonyodalmait. Magának a verekedésnek a variánsai még korlátozottabbak: a leütött bűnöző vagy egyszerű szaltóval, vagy dupla szaltóval zuhan a szekrénybe, avagy fennakad a csilláron. Lehet még, sőt kötelező autón üldözni a bandát vagy autón menekülni előle; ilyenkor a fékek idegborzolóan csikorognak – mi mást tehetnének?

A propos autó! Mi volna, ha egy sárkányrepülő is megjelennék a filmben? Látványnak szép, ötletnek – talán – újszerű; jöhet. Helikopter már volt, de belefér a költségvetésbe; szépen lefényképezni belőle a balatoni tájat. Mert színtér lehetőleg mutatós kívántatik: Piedonénak Kairó, Hongkong, Szingapúr és mit tudom én mi; nekünk az édes hazai táj gyöngyszeme. Ez már csak azért is jó, mert a Balatonnál nyaranta lokálok és táncosnők működnek, nő tehát már van (ez kell!), s a főtáncosnő akár távcsöves puskát foghat Bujtor Istvánra. Sajnos, nem mesterlövész! – mondja a táncosnőről a bandafőnök, de ez tiszta haszon: ellenkező esetben véget érne a film. A Balaton mellett idegenforgalom is van, kell tehát egy kitűnő színész, aki ál-betyárként és ál-cigányként szórakoztassa igazi valutáért a vendégeket; van is ilyen színész (Bánhidi László), a karikás ostor pattogtatását majd megtanulja. Egy másik színész (Székhelyi József) remekül tud dadogni: bízzunk rá sürgős hírt; ha elég sokáig dadog, épp annak nyögi ki az életmentő üzenetet, akit meg kellene mentenie. Ez humor, s épp úgy kell becsületes filmbe, mint nő. Magasabb igényünket jelzi, hogy a dadogós humornak megcsináljuk az ellenpontját is: a bőbeszédű szemtanúval, aki a film végéig sem tud a tárgyra térni. Ezek kabinet-figurák (és valóban kitűnőek); sajnos szükség van pozitív hősökre is. Őket két veszély fenyegeti: egyrészt az, hogy rendőrök, ami nem kis handicap, másrészt az, hogy egy tömbből faragottak. Legyenek tehát árnyalt jellemek: a nagyfőnök (Kern András) legyen doktor úr, amolyan filoszrendőr, aki az egész film alatt egy doboz pritamint hajszol, melyről azt sem tudja, mi; Bujtor István pedig két verekedés között ábrándozzék egy 120 méteres vitorlás-kötélről.

A film végén megkerül a pritamin, a kötél, sőt a kincs is. A kincs a tapolcai tavasbarlangban kerül meg. Ez még eredetibb ötlet, mint a sárkányrepülő. Mert a tapolcai tavasbarlang nem akármilyen tavasbarlang. Diákkoromban több mint száz kilométert kerékpároztam, hogy a kocsmaudvarról némi fizetségért aláereszkedve megláthassam egyedülálló élővilágát: a vak halacskákat. Azóta, úgy hallom, valami malheur történt: a vak halacskák kipusztultak, a barlangot bezárták. Most a filmforgatás jóvoltából viszontláthattam a barlangot.

De Bujtor István és rendőrcsapata csak kincset talált a barlangban. Halacskákat már nem.

A film ezért egy kissé kielégítetlenül hagyott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6965