KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/szeptember
JEGYZET
• N. N.: Búcsú

• Bikácsy Gergely: A zárójel felbontása Megáll az idő
• Bereményi Géza: Iskolaévek
• Faragó Vilmos: Állófilm Rohanj velem!
• Lukácsy Sándor: Aszkéta krimi Csak semmi pánik...
• Székely Gabriella: Rövid utazás Beszélgetés Sándor Pállal
• Breuer János: Kodály Zoltán mozija
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Fekete – fehér Karlovy Vary
• Matos Lajos: Sci-fi-gu-rák Trieszt

• Ardai Zoltán: Érintetlen Himalája Konstans
• Koltai Ágnes: Sziléziai anzix Egy rózsafüzér szemei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Matolcsy György: Az első avantgarde animátora Norman McLaren
• N. N.: Norman McLaren filmjei
• Lajta Gábor: Óvatos kísérletek – állami támogatással Újabb kanadai animációs filmek
VITA
• Veress József: Egy forgatókönyvolvasó feljegyzései Vita a forgatókönyvről
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Aki mer, az nyer
• Greskovits Béla: Én és Caterina
• Lajta Gábor: Találkozás az Atlanti-óceánon
• Loránd Gábor: A rögbi és a lány
• Schubert Gusztáv: Miron szerelme
• Loránd Gábor: A karatézó Cobra
• Lajta Gábor: Tristana
• Hollós László: A szelíd vadnyugat
• Bikácsy Gergely: Haragban a világgal
• Simándi Júlia: A jegyzetfüzet titka
TELEVÍZÓ
• Valkó Mihály: Hová, merre, tévédráma? Veszprém
• Zalán Vince: Családon belül és kívül Arany Prága
• Nemeskürty István: Candelaio Nápolyi mulatságok
• Bernáth László: Sorozatdramaturgia A tenger
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Volt egyszer egy ... neorealizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Iskolaévek

Bereményi Géza

A Megáll az idő forgatókönyve Bereményi Géza készülő új regényének néhány fejezete alapján íródott. Az alábbiakban ebből a még befejezetlen, cím nélküli regényből közlünk részleteket.

 

Egy nő várakozott az iskola előtt. Párducfoltos bundában sétálgatott a keskeny utca túloldalán, noha meleg ősz volt, a tanítás után a kapun kitóduló diákok ing fölött viselték az egyenköpenyt.

– De el tudnám intézni – mondta Körmendi Fütyi, és odafüttyentett. De a nőt nem zavarták a járda szélén felsorakozó fiúk. Magas sarkú cipőjén ringatózva leste a kaput, amikor újabb egyensapkás csapat jött elő, aztán elfordult, mintha nem hallaná a megjegyzéseket. Valaki másra várt, nem Körmendi Fütyire, sem Pintérre. Pedig ők értékelték ezt a nőt, csak esélytelenségükben pimaszkodtak vele. – Gyere ide, itt vagyok! Vak vagy? – kiáltott át neki Pintér, a többiek nevettek, ők is mondtak valamit, mert izgatta őket a nő fehérre szőkített haja, vörös körme és szája, a foltos bunda, ami csak kihívásra szolgálhatott a melegben. Szőke baba volt, a készség számtalan jelével mutatta használhatóságát a bámuló egyensapkásoknak, közben nem is figyelt rájuk.

Csak akkor torpant meg, amikor felbukkantak a negyedikesek. Az arca jóformán megváltozott, már amennyire agy ilyen baba kifejezést tud változtatni, és átkiabált az úttesten. – Pierre!

– Nézd, ott van Pierre – mondta Körmendi Fütyi Pintérnek, és a név tulajdonosára nézett az összes kíváncsiskodó.

Pierre lassan kelt át a nőhöz. Kidolgozott járására mindig is ügyelt. Lépésenként kedvetlenül kifelé dobált lábfejek, lopakodó és ruganyos térdek, amint feltűnően rángatták fel-le a magasra húzott vállakat. Az iskolatáskát mellesleg hordozta a hóna alatt. Hallhatta, hogy elbűvölt osztálytársai a háta mögött káromkodva dicsérik a nőt, aki csakis az ő fogadásával törődik, és tudta, hogy nézőtérré változik az iskola eltátott kapuszája előtti járda és mutatvánnyá minden egyes mozdulata. Otthonos volt a figyelem középpontjában. Megállt a nő előtt, elfordította az arcát egy csóktól, és szabad kezével egy messzire hallatszó pofont adott a púderos bőrre. – Nem megmondtam neked, hogy ide ne merj jönni az iskola elé? – Ezt is hallotta mindenki, aki ott állt a piros téglás, nagy épület tövében akkor. Közöttük Pintér.

Pintér, aki már annyit hallott Pierre-ről, hogy valakit össze is tévesztett vele nemrég a November 7. téren, ezúttal nem mások, nem a rajongó Körmendi Fütyi közvetítésével szerzett tudomást a nagy Pierre új mutatványáról. A saját szemével láthatta, hogy görnyed meg és kezd sírni a párducbundás nő, és maga próbálta megállapítani, hogy mi is történik tulajdonképpen. – Ez a Pierre fodrász csaja? – hallotta hátulról a negyedikeseket. – Ettől veszi el mindig a fizetését, mi? – És hallotta, hogy Körmendi Fütyi szívszorongva felsóhajt oldalt, a nő pedig magyaráz Pierre-nek. Csak egy szempillantásra fakadt sírva a szőke baba, aztán üres szemekkel mentegette magát a tolakodásért, és Pierre kihúzott hátára volt írva, hogy szakszerűen cselekedett, ez felel meg egy fehérhajú babának. Pintértől és Körmendi Fütyitől nem kapott volna pofont, Pintér nem vette volna el a pénzét, sőt, ha kell, lopott volna neki bárkitől, vagont rakott volna ki éjszakánként érte, és elköltözött volna otthonról miatta, az ágyban csókolgatta volna minden numera után, és gyalog is a nyomába ered, ha ez a nő elutazik a vállalata üdülőjébe, és várta volna műszak után a fodrászüzletnél vagy a presszónál, és kérdezte volna, és minden irányból megnézte volna, és a keze reszketett volna, mikor ennek a babának a szoknyája alá nyúl, vagy a blúzára és a comb lágyabbik, meleg, belső oldalára, a sípcsonton feszülő száraz bőrcsíkra, az alsólábszár laza túlfelére, aztán fel a bugyijára, a lába közti nedves csigára, onnan megint lekanyarodott volna az egyik harisnyatartó gumikapcsa alá, és ottmaradt volna lekötözve bármeddig. És még akkor sem hagyta volna abba, hanem vissza és mindig másképp, és Pintér mindent erősen megjegyzett volna, hogy csak ehhez a nőhöz hasonló nyomok maradjanak az emlékezetében, és mindent hozzájuk mért volna. Csakhogy a fehérhajú babának nem Pintér odaadása felelt meg, nem az, hogy várják a fodrászüzlet vagy a presszó előtt, hanem ő akart várni. Ő akart leselkedni az iskola előtt és könyörögni. Kívánta, hogy vegyék el a pénzét, míg bágyadt áldozatkészséggel tiltakozik, és nyilvánosan pofonütött akart lenni. Önző nő volt, Pintér haragosan nézte az iskola szűk utcájának túloldaláról őt, amint Pierre vállára borul. És szégyenkezett, milyen vadul vágyódik erre a fehérhajú babára. – Irigyled Pierre-t, mi? – kérdezte Körmendi Fütyi. Oldalról tette fel a kérdést, szemét nem vette le a párról. Úgy leste ki Pintér véleményét, hogy a magáét hárította osztálytársára, nehogy megrögződjön. De Pintér nem vállalta. Nem engedte, hogy a kisfiú az ő rovására szabaduljon meg a kicsiségtől. – Én, Pierre-t? Neked adom a nőjével együtt, Fütyikém.

És miközben a többi bámészkodó egyenköpenyes is így vagy ehhez hasonlóan csereberélte az értékeléseket, Pierre egyszer csak megfordult, és az iskolatáskáját találomra áthajította az úttesten nekik. És persze Körmendi Fütyi volt az, aki a repülő táska elébe kilépett a sorból, és öntudatlan mozdulattal elkapta, és a melléhez szorította a szőke nő helyett, és csak bólogatott, amikor Pierre odakiabált neki: – Ezt a táskát behozod nekem az osztályba holnap reggel, öcsi! Világos? – És a nő még visszamosolygott futólag Körmendi Fütyire, tudomásul vette végre egy kissé, mert elintézi Pierre táskáját, és így Pierre hajlandó a párducbundás kart megfogva elvonulni a látvánnyal megtiszteltek sorfala előtt.

– Most boldog vagy? – kérdezte Pintér a végén.

Körmendi Fütyi még akkor is az odavetett ócska táskáját dajkálva bámulta az utcasarkot, ahol eltűntek azok ketten.

– Irigykedhetsz, Pintér – mondta. – Akkor is Pierre a legnagyobb.

A másnapi nagyszünetben, a vécében még igazinak is nevezte Pierre-t. Hűségeskü volt, és fogadalomtétel, ahogyan a cigarettafüstben elbeszélte, mi történt akkor az iskola előtt. Utánozta Pierre-t, eljátszotta a nőt rémülettől a boldogságig, és azt állította, hogy egy mozdulni se merészelő tanár is ott volt, pedig ezt sokan cáfolhatták volna a zsúfolt helyiségben a szemtanúk közül. De hallgatott mindegyik, sőt annál inkább élvezték Körmendi Fütyit, az utánzót és követőt, aki többször mondta előadás közben: – Pintér csak nekem ne húzza a száját. Akkor is Pierre az igazi. Tudja mindenki, hogy ő az igazi. – Közben mindannyiszor Pintérre nézett, és a szilárd meggyőződéstől a fejét csóválta. És Pintér egyszer se szólt ellene, nehogy irigységgel vádolják megint. Csak állt az átható szagban a többi közé szorulva, és önmagáról töprengett, hogy az előző napi esemény miért csak szánalmas és kellemetlen emlék neki, amikor maga Pierre lépett be a vécébe.

Ez teljessé tette a kapcsolatok körbefordulását. Pierre karszalagot viselt, és még hallotta a saját, elragadtatottan kiejtett nevét, amikor benyitott. Hiába kínálkozott a csönd, Pierre most nem használta ki a hatást, azonnal megkérdezte utánzóját és követőjét, a kövérkés kisfiút: – Melyikőtök a Pintér?

Pintér előlépett az alsósok nyilvánosságából, Körmendi Fütyi elé állt, és magára mutatott.

 

*

 

Lovas tanárnő szünet nélkül figyelte Pintért a tanári asztal mögül, a padsorok között sétálgatva, és csak látszólag az osztálynak tette fel a kérdéseket. Velük valójában Pintér véleményét kívánta megtudni. Lovas tanárnő sosem a tankönyv alapján feleltetett. „Frázis” – legyintett minden kifejezésre, amit a gondos mérlegelés után kinyomtatott tananyagból a tanulók idéztek. Minden óráját azzal kezdte, hogy megkérdezte, melyik könyvet olvassák éppen az osztály becses tagjai. Szelíden gúnyolódott önmagán is. „Nekem feltett szándékom és tantervileg pontosított kötelességem a magyar nyelv és irodalom rejtelmeibe bevezetni a díszes társaságot, de vannak bizonyos kétségeim, ami a tűrőképességemet és az osztály munkaerkölcsét illeti.” Egyre szűkülő köröket írt le Pintér körül. A többi tanár a jellem, a hatalom és a magas rang, a felnőttség kifejezését erőltette magára, Lovas tanárnő éppen ellenkezőleg viselkedett. Rendetlen ruházat, bomlott konty, tüntető szórakozottság, de mindegyik mintha az érdekességet növelő ötletek közé tartozott volna. Olyan ügyesen bánt a tanulók figyelmével, hogy Pintér még otthon sem tudott szabadulni Lovas tanárnőtől. Különcködő költőket és vastag regényeket olvasott a kedvéért. Elhatározta, hogy elkápráztatja. Szemelvényeket tanult meg a világirodalomból, és az idézeteket saját véleményeként jelentette ki a magyar órákon. Először egy Tolsztoj gondolattal hívta fel magára a tanárnő figyelmét. A biztonság kedvéért változtatott az idézet szórendjén, sőt ravaszul kissé pongyolábbá is tette a megfogalmazást, és ezzel elmozdította az értelmét, de így is határozott és méltóságteljes kijelentés volt.

Lovas tanárnő megállt az ablaknál, ránézett Pintérre. Ezután megkérte, hogy álljon fel megint, és ismételje meg, amit mondott. Pintér, aki hosszú ideje csak erre várt, nem rontotta el az alkalmat szerénytelenséggel. Felállt, ismét megfogalmazta a körmondatot. A tanárnő elgondolkozott, az osztály színe előtt némán töprengett egy ideig. „Szóval ez a véleményed a halálról, Pintér” – mondta lassan. A meglepetés mellett az is látszott rajta, hogy a saját véleményét is kénytelen megvizsgálni a Pintértől hallottak miatt. Mert Lovas tanárnő egyik tulajdonsága az volt, hogy hajlandónak mutatkozott akár az egész életét megváltoztatni, de csakis meggyőző és módszeres érvek hatására. Ő maga szenvedélyesen gondolkozott, mindig mutatta tanítványainak, hogy változtathatók a véleményei, ezzel is érvelésre biztatta őket. Nem igényelte a tiszteletet. Óráit a tanítványokkal együtt változtatta előadássá, ezért gyakran szemtelenkedtek vele. Lovas tanárnő nemi szerve a fiúvécé egyik fő témája volt. A téma hangoskodó előadóinak cigarettafüstös véleményei eltértek, csak abban tudtak megegyezni, hogy a Lovasné lába közti luk irdatlanul nagy, mivel túlhasznált. Ehhez mindegyik érdekelt ragaszkodott. Néha Vulkánnak is hívták emiatt, különben nem találtak számára alkalmas gúnynevet. „A Lovasné” – csak ez volt a neve.

Pintér csak néhány hónapig mert feltűnő lenni. Azután megijedt Lovas tanárnő kitüntető figyelmétől. Hirtelen arra tért magához, hogy egy ablakmélyedésben áll a magyar órákat követő szünetekben, és még akkor is Lovasnénak magyaráz, miközben a tanárnő biztató és hálás szemmel hajszolja tovább, újabb következtetésekig, lelkes nyilatkozatokon át. Hogy reszket, amikor otthon leül megírni a magyar házi feladatot. Kinyitja a kék csomagolópapírba kötött füzetet. Még azt se tudja, mit fog gondolni Petőfi Sándor „Ha férfi vagy, légy férfi” című költeményéről, de máris írni kezd, és olyan sokat, olyan későig ír, hogy apuka hitetlenkedve kérdezi: „Mit írsz te ott? Hogyhogy ilyen szorgalmas lettél hirtelen? Bukásra állsz? Mutasd csak!” És Pintér azon kapta magát, hogy izgatottan lesi apukát. Véleményét várja, sorról sorra haladó szemét figyeli, és Lovas tanárnő elismeréseitől elkényeztetve várakozik a hatásra. Igazában nem fél apuka véleményétől, lehet az bármi, másnap Lovas tanárnő fog következni, aki úgyis átadja magát az erőről, bátorságról, szilárdságról szóló fogalmazványnak. Pintér mégis észrevette magán, hogy reménykedik. Úgy érzi, házi feladatának okfejtése mindenek fölött való, nincs köze az iskola képeihez, a pincéhez, apuka családjához és betegségéhez, a tanári karhoz. Továbbá bízott a költő személyében, elvégre Petőfi nemzeti kincs. Pintér tudomása szerint gyakran idézett verssorait még nem vitatta senki, egyszerűen szépek. Mégis, ahogy apuka a házi feladat vége felé közeledett, Pintér jobbnak látta, ha felkészül valamire. Egy kép rajzolódott ki előtte, és egyre tisztább lett.·Mintha felébredt volna, sejteni kezdte, mi következik. Először csak halványan, de az utolsó oldalaknál, amikor apuka egyszer, csak egyetlen egyszer felpillantott, és egy rövid kék pillantás erejéig nevelt fia szemébe nézett, aztán ismét a füzetbe, Pintér pontosan látta, minek kell történnie. Nem találgatott, nem kellett az esélyeket kiszámítania, egy kép jelentkezett magától, amint pontosan megszerkesztve látszott, hogy miből csak mi lehet. Több eljövendő esemény szerepelt a képen, nem sorrendben, hanem egyszerre, mégsem egymásba folyva. Ezt a látványt, hiába próbálta, Pintér ezután nem tudta felidézni, lerajzolni, elmondani sem. Ami visszamaradt belőle, csak arra volt használható, hogy védelmet nyújtson a meglepetések ellen. Legalábbis Pintér csak erre tudta használni. Legelőször akkor látott ilyet, amikor arra várt, hogy apuka befejezze a Petőfi verséről szóló leckét, aztán röviddel azután, hogy Szukics Magdával megismerkedett, villantak fel előtte ekkora kényszerítő erővel, egyetlen látványban a készülődő következmények, majd még néhányszor, és ő nem telt be a csodálkozással, amikor az előre látottak csakugyan bekövetkeztek. És azokon a személyeken még inkább csodálkozott, akiknek nem adatott meg ez a képesség, csak vakon mentek arra, amerre nekik kellett, aztán csodálkozhattak a bekövetkezőkön. Szukics Magda ilyen volt és apuka is.

Mert apuka nem is sejtette, hogy számára kötelezően viselkedik, amikor a házi feladat elolvasása után széttépi a füzetet, és kijelenti, hogy Pintér nem írhat ilyen leckét. Honnan tudta volna, hogy éppen így szerepelt Pintér képén pillanatokkal azelőtt? Így kellett szerepelnie: darabokra tépni a hosszú házi feladatot, és nem kiabálva, nem fojtott, meggyőződéstől reszkető hangon megtiltani. „Amíg én élek, nem játszhatod azt, hogy férfi vagy. Te iskolás vagy, amíg iskolába jársz és az én házamban élsz. Nekem ne papolj itt elvekről, hitekről, hősi halálról, mert én születésem óta másról se hallok, és mindig a legnagyobb gazemberek szájából, a rádióból és az emelvényekről szónokló véreskezűektől. Tudod te egyáltalán, ki volt ez a Petőfi? Tudod, hogy mit kell csinálnia annak a férfinak, akiről te, meg ez·a Petőfi áradoztok? Mások vérébe kell nyúlnia. Hát nekem éppen ezekből van elegem. És nem csak énnekem, hanem minden tisztességes embernek. Mit gondolsz, a te Petőfid véletlenül végezte úgy, ahogy végezte? Leszúrták, mint egy kutyát. Tudtad te ezt? Hogyha te is így akarod végezni, felőlem légy férfi, hajtsd fel a gallérodat, mocskold be a kezedet, lövesd le magadat, akaszd fel a királyokat, legyél fa, amin villám fut keresztül, de ne a mi rovásunkra. Nekünk ebből már elegünk van. Minket ti nem fogtok föláldozni többet. Értetted?” Apuka fölállt, a két karját széttárta, a hangja is fölemelkedett és szétáradt, úgyhogy meghallotta anya is, aki a szomszéd szobában rádiózott. Pintér nem nevetett hangosan. Csak belátta, hogy át kell engednie magát, mert a rázkódás megállíthatatlan, ezért behunyt szemmel, a vállával verdesve hajlongott és röhögve nyögött apuka előtt. „Ne haragudj, ne haragudj.” Apuka pedig nem tehetett mást, hatalmas pofont adott neki.

Anya ezúttal úgy döntött, hogy mindkét bolond férfiról lesújtó lesz a véleménye. Hideg hangon utasításokat közölt velük. Mossanak kezet, üljenek le vacsorázni. Pintér és apuka engedelmeskedtek neki. Kefével dörzsölték a szappanhabot és a vizet a körmük alá, némán ültek az asztalhoz. Ettek. A szobában rádió szólt, sok ember fakadt nevetésre egy orrhangú férfi minden mondata után. Pintér senkit sem szeretett. Magát sem, az orrhangú férfi sületlen vicceit és hahotázó közönségét sem, kedvetlenül gondolt az iskolájára, és határozottan unta a vele vacsorázó két asztaltársát. Anya észre is vett valamit, mivel az iménti pofonról nem vett tudomást. Ezért megkérdezte a fiát: „Fáradt vagy?” „Csak unatkozom” – felelte Pintér. Apuka és anya egyszerre néztek rá teletömött szájjal. Magyarázatot vártak, Pintér megadta nekik azt is. „Unalmas ez a rádióműsor.” „Márpedig nem fogjuk kikapcsolni a kedvedért” – mondta apuka erre. Nem baj. Pintér tovább evett velük.

 

*

 

A házi feladatot még aznap este ismét elkészítette. Gyorsan, gondolkodás nélkül írta le, ami a széttépett fogalmazványból az emlékezetében megmaradt. Azt az első változatot még Lovas tanárnőnek szánta, ezt a másodikat csak az új füzetnek, hogy elhasználjon belőle legalább három oldalt. „A férfi, akinek elve és hite van, Petőfi Sándor, a költő véleménye szerint kidönthető, de hajlíthatatlan fához hasonlítható” – írta, mert erre emlékezett. Röviden rátért a feladatra, melyre az ifjú ember rátalálván férfi lesz, miként azt Petőfi sorsa példázza. Olyan könnyen találta meg a tanárnő helyeslésére számító szavakat, hogy többször ásított a toll sebes mozgása közben. És mikor az osztályteremben Lovasné felszólította, könnyedén állt fel, sietősen, de az értelmi hangsúlyok pontos elhelyezésével, az előre kiszámított következményeket siettetve olvasta leckéjét. Felnézett a füzetből a befejezést követő csöndben. Azután Lovas tanárnő dicsérő szavai következtek, a házi feladat néhány gondolatának bővebb kifejtése az unatkozó osztály számára, majd a leülés. De Lovasné még akkor sem tágított. A padsorok közt sétálva Petőfi személyiségjegyeinek taglalásába kezdett, mintha Pintér egyik barátjáról magyarázna, akit tanár létére véletlenül ő is ismer, tehát kissé illetéktelen, de mégis szükségét érzi, hogy a férfikapcsolat néhány pontjára felhívja az osztály figyelmét. Közben néha Pintérre nézett, helyeslést vagy cáfolatot várt. Szokása ellenére hosszú ideig beszélt, az osztály unalmának beálltán is jóval túl vette csak észre, hogy Pintérre nem számíthat.

Pintér a padját bámulta maga előtt. Egyszer nézett fel, amikor Lovasné a tábla felé sétálva éppen a hátát mutatta. Ekkor mellesleg a lányok padsora felé pillantott. És onnan Pintért telitalálat érte Szukics Magda szeméből.

Azt se tudta, ki ez a lány, csak valami rémlett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6963