KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/szeptember
JEGYZET
• N. N.: Búcsú

• Bikácsy Gergely: A zárójel felbontása Megáll az idő
• Bereményi Géza: Iskolaévek
• Faragó Vilmos: Állófilm Rohanj velem!
• Lukácsy Sándor: Aszkéta krimi Csak semmi pánik...
• Székely Gabriella: Rövid utazás Beszélgetés Sándor Pállal
• Breuer János: Kodály Zoltán mozija
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Fekete – fehér Karlovy Vary
• Matos Lajos: Sci-fi-gu-rák Trieszt

• Ardai Zoltán: Érintetlen Himalája Konstans
• Koltai Ágnes: Sziléziai anzix Egy rózsafüzér szemei
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Matolcsy György: Az első avantgarde animátora Norman McLaren
• N. N.: Norman McLaren filmjei
• Lajta Gábor: Óvatos kísérletek – állami támogatással Újabb kanadai animációs filmek
VITA
• Veress József: Egy forgatókönyvolvasó feljegyzései Vita a forgatókönyvről
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Aki mer, az nyer
• Greskovits Béla: Én és Caterina
• Lajta Gábor: Találkozás az Atlanti-óceánon
• Loránd Gábor: A rögbi és a lány
• Schubert Gusztáv: Miron szerelme
• Loránd Gábor: A karatézó Cobra
• Lajta Gábor: Tristana
• Hollós László: A szelíd vadnyugat
• Bikácsy Gergely: Haragban a világgal
• Simándi Júlia: A jegyzetfüzet titka
TELEVÍZÓ
• Valkó Mihály: Hová, merre, tévédráma? Veszprém
• Zalán Vince: Családon belül és kívül Arany Prága
• Nemeskürty István: Candelaio Nápolyi mulatságok
• Bernáth László: Sorozatdramaturgia A tenger
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Volt egyszer egy ... neorealizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Vita a forgatókönyvről

Egy forgatókönyvolvasó feljegyzései

Veress József

 

Azok közé tartozom, akik nagyon szeretnek forgatókönyvet olvasni, a film írásos változatával ismerkedni, s közben arról fantáziálni: milyen is lesz – vagy inkább lehetne – a papiros nyomán megszülető Mű? Nem alkothatunk népes tábort, annyi bizonyos, hiszen a forgatókönyv, mármint a gyári, kevés példányban készül, másrészt a kiadók által megjelentetett, tehát a széles nyilvánosság számára hozzáférhető szcenáriumok nem túlságosan népszerűek. Mondják, még a film-megszállottak sem nagyon lelkesednek értük (állítólag ez az oka annak, hogy forgatókönyvek csak hébe-hóba látnak napvilágot).

Itt következő észrevételeim mai magyar filmek elő stációival kapcsolatosak. Tapasztalatokat jó (vagy rossz) sorsom alakulása folytán bőségesen szerezhettem, mivel néhány év óta „hivatalból” kell végigböngésznem és véleményeznem az új magyar filmek forgatókönyveit. Élvezetes munka, hálátlan mesterség – ennyit a szubjektív mozzanatról.

De hadd térjek a tárgyra. Azért jelentkeztem hozzászólásra a vitában, mert néhány adalékkal szeretném bővíteni az eszmecsere gondolati köreit – az alkotókétól eltérő nézőpont érvényesítésével, a könyvek másféle „olvasata” alapján.

 

*

 

Szerencsére túljutottunk a forgatókönyv fetisizálásának időszakán. Mindenki tudja, milyen kórokat okoztak a filmművészetnek a műfaj – egyelőre maradjunk ennél a definíciónál – Parnasszusra való becsempészésének kísérletei.

Nekem is az a véleményem, mint a hozzászólók többségének: a forgatókönyv – nem irodalom. Annak ellenére, hogy esetenként rangos esztétikai értékek hordozója. Akkor hát micsoda? Félkész termék. Librettó. Ötletek tárháza. Inspiratív lehetőség. Vázlat. A Film Előszobája.

Rögtön sietek hozzátenni: az a körülmény, miszerint a forgatókönyv maga az ideiglenesség, nem jelenti a követelmények nagyvonalú redukcióját. A magam mércéjét három mozzanathoz szoktam igazítani:

1. legyen a konfliktus igaz (s egyáltalán nem szójáték! – legyen konfliktus);

2. a jellemek hitelességét hús-vér figurák tettei szavatolják;

3. a szituációk életszerűséget árasszanak magukból.

Úgy érzem, valamennyi egyéb erény – beleértve a szakmai fogásokat is – ebből a három „sine qua non”-ból táplálkozik. Az élmény öröme olvasás közben akkor érinti meg az embert, ha az író mindegyik feltételnek megfelel.

Vannak ilyen forgatókönyvek nálunk? Ha nem is nagy számban, de azért akadnak. Emlékszem arra az örömre, amellyel az Angi Verát vagy a Mephistót lapozgattam: a leírt mondatok sejtetni engedték a vizuális megfogalmazás eredetiségét. A kitűnő alapanyag általában nagy teljesítményre sarkallja a rendezőt. Magam hiszek az improvizáció erejében, de abban is, hogy a jó forgatókönyvnek nem széllelbélelt kártyavárnak, hanem a maga lábán megálló, masszív építménynek kell lennie.

A kérdés taglalása elvezet bennünket annak a gyakorlatnak a bírálatához, mely manapság bevett szokásként terjed. Elismerem: bizonyos esetekben lehetetlen – sőt nem is érdemes – pontról pontra rögzíteni a film eseményeit. A Jutalomutazás, a Családi tűzfészek, a Békeidő szövegét az adott helyzetek alakították: ez biztosította spontaneitásukat és megismételhetetlenségüket. De ne tévesszük össze a bevált módszert és az elharapódzott slendriánságot. A fésületlenség, mely nem egy forgatókönyvet „bepettyez”, a bizonytalanságnak, vagy legyünk jóindulatúak: a kiérleletlen koncepciónak legárulkodóbb bizonyítéka. A semmit tupírozzák fel a szerzők, amikor egyik munkájuk kompozíciójáról ekképpen nyilatkoztak: „A szerkezetről röviden csak annyit, hogy lesz.” Humorérzékből csillagos ötös, de hát, az isten szerelmére, ebben az esetben nem a kiszámíthatatlan körülményektől függenek az elrendezés elvei, hanem attól, hogy alkotói mit szándékoznak kifejezésre juttatni. És hogyan. Ergo: a szerkezetet is szükséges – legalább kontúrjaiban – megtervezni. Nem sokkal többet árul el elképzeléséről az az író, aki így aposztrofálja a lehetetlen lebírásával egyenlő szándékait: „A film a csendnek szeretne a nyomába szegődni (sic!)”, továbbá: „...a sorsnarráció lenne a közvetlenül is dokumentum-értékű felvételek feladata.”

A továbbiakban azokról a negatív tendenciákról teszek említést, melyek a magyar forgatókönyv „háza táján” kimutathatóak és meglehetősen visszafogják a kötetbe zárt film olvasójának élményét. Egyikük-másikuk világjelenség, számos más filmgyártó országban is találkozni velük, bár nekünk ezúttal természetesen magyar specifikumuk fontos. „Kontráinkat”, melyeket felsorolunk, regisztráló és segítő szándékkal vesszük lajstromba. Nem kötözködni kívánunk, hanem nyomatékosan ráirányítani a figyelmet a munka – a szakma, a mesterség, a hivatás, nevezzük, aminek akarjuk – allergikus pontjaira.

Már a „miért rosszak a magyar filmek?” időszakában, körülbelül két évtizeddel ezelőtt szóvá tették az ítészek, hogy bizonyos divatokat túlságosan gyakran importálunk, amiért nem a téma vagy a megoldás kurrens jellege kárhoztatható, hanem a sztereotípiájuk. Újabban már csak részben élünk a behozatal lehetőségével, néhány divatot mi magunk teremtünk. Ilyen az ötvenes évek aránytalanul magas fokú favorizálása. Amíg az úgynevezett fehér foltok eltüntetésére irányuló törekvés igényes művészi nyelv felfedezésével párosult, s a katarzis megrendítő ereje ragadta magával a szemlélőt, semmilyen vétót nem emelhettünk. Csakhogy – A tanú, A ménesgazda, az Angi Vera árnyékában – olyan forgatókönyvek is születtek, melyek klisék sorává merevítették a történelmi lenyomatot, s nemhogy új összefüggésekkel, még nívós összegzéssel vagy ismétléssel sem nagyon szolgáltak. Szerencsére nem lett belőlük film. Más: egyetlen ötletből – mondjuk egy magyar peep show megszervezésének nehézségeiből – reménytelen vállalkozás vérbő vígjátékot összeütni, bármennyire is a magánvállalkozások korát éljük s hálás dolog viccelődni a meztelenkedéssel. A legutóbbi évek szemléletet meghatározó művei közül a Love Storynak, A cápának hálistennek nincs hazai mása (igaz, a filmek sem elevenedtek meg mozijainkban), a Kramer kontra Kramer viszont bizonyos cselekménymozzanatokban határozottan „visszaköszön”. A zene és a film házasságából mi is profitáltunk, de nem annyira továbbfejlesztettük, inkább csak adoptáltuk a virágzó hibrid-műfaj fogásait. Egy szó mint száz: a divatokat kár lenne szőröstől-bőröstől negligálni, annak viszont nem sok értelme, hogy a „made in Hungary” pecsétjét karakterisztikum nélküli művekre üssük.

Magyarországon nincsenek hivatásos forgatókönyvírók, szakmai stúdiumokon is csak marginálisan foglalkoznak a forgatókönyvírás technikájának kérdéseivel. Ijesztő tény ez, a következményei pedig elkerülhetetlenek. Az elsőfilmesek – írók és rendezők egyaránt – inkább ösztönösen használják fel, mintsem tudatosan alkalmazzák ismereteiket. Görcsös bizonyítási igyekezetükben mindent vagy majdnem mindent az első opuszba akarnak belezsúfolni. A debütánsok három-négy műre való „anyagot” pocsékolnak el a jelentkezéskor. További baj az ok és okozat dialektikája alapján: amennyiben fiaskóval indulnak a fiatalok, tízet számolnak rájuk a filmgyári padlón, és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, míg újra bizonyíthatják tehetségüket.

Stúdióink – kényszerhelyzetükben – akár kitehetnék a „kulturális vegyeskereskedés” cégtáblát is: többféle igényt kell kielégíteniük, tehát nem profilírozhatják magukat egyetlen témakörre, műfajra stb. Közös megrendelés; mely mindegyik műhelyre vonatkozik, az irodalmi alkotások megfilmesítésének társadalmi igénye. A film és az irodalom a világ úgyszólván valamennyi stúdiójában kéz a kézben járja útját. Nálunk is termékeny a szimbiózis. A művek kiválasztása viszont – s ennek kevésbé örülhetünk – esetleges. Egyes filmesek olyan irodalmi alkotások transzponálását is megkísérlik, melyek időszerűsége – enyhén szólva – kétségbe vonható. Mi köze, teszem azt, a mai nézőnek A két szomszédvárhoz? Van-e értelme A nap lovagja vászonra vitelének? Nem kétséges: a mai „üzenet” optimális esetben az elsüllyedt világot feltámasztó adaptációkban is fellelhető, a mondanivaló is „teríthető”, csakhogy leckefelmondással, mesélgetéssel, fogódzók nélküli sztorizással nem lehet messzire jutni. A szelekció fontosságát lényegesnek érzem. Valamilyen sorrend kialakítására, többlépcsős terv összeállítására lenne szükség e misszió teljesítésekor. Téziseimet annak ellenére fenntartom, hogy tudván tudom: a nagy adósságok, például az Aranykoporsó filmi realizálására pillanatnyilag nincs lehetőség, s elvileg nagyon is elképzelhető, hogy a hamu gyémánttá változik az invenciózus filmművész kezében. Kis túlzással: ilyesmi történt a Mephisto esetében, mely gyenge-közepes regényből „alakult át” szuggesztív mesterművé egy másik Múzsa mágiája által.

A hatások bonyolult mechanizmusa a forgatókönyvírói gyakorlatban is érvényesül. A skála nagyon széles. Egy-egy játékos utalással, hangsúlyos motívummal stb. éppúgy lehet kalapot emelni bizonyos mesterek és filmek előtt, mint a szellemiség feltétel nélküli vállalásával. A Szívzűr úgy csehes, hogy atmoszférája magyar maradt, a Fogadó az Örök Világossághoz viszont túlságosan kötődik az ihlető modellhez, A vörös kocsmához. Emlékszünk a Csoda Milánóban befejezésére? A hősökre, akik – a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt – a valóság fölé emelkednek? Az egyik magyar film rendezője is átvette, méghozzá egy az egyben, slusszpoénként Vittorio de Sica halhatatlan ötletét. Tekintsük a magyar kolléga kölcsönzését tiszteletadásnak? Nem, ezúttal inkább a fantázia szárnyalása hiányzik – annak ellenére, hogy a figura magasra rugaszkodik el a földtől...

A forgatókönyv dialógusai akkor jók – így tartja az Esztétikai Kódex –, ha irodalmi mívességgel kimunkáltak. Akik ennek a teóriának a hívei, nem mulasztják el Bacsót és a többi „önellátót” megkorbácsolni a céhlevéllel rendelkező munkatársak (értsd: a hivatásos írók) felkérésének elmulasztása miatt. Néha indokoltan, máskor csak megszokásból. Szerintem nem az irodalmi szóra kell esnie a hangsúlynak, hanem a mívességre. A párbeszédek legyenek gördülékenyek, természetesek, az adott helyzet lényegéből fakadók. Csak próza- és drámaszerzők képesek ilyen szöveg kitalálására? Nem biztos. Álljon itt egy rövid citátum annak bizonyítására, hogy a csillogó szavak is devalválódhatnak az emelkedett miliőben: „A hazugság elviselhetetlen... És mi elviselhető? A nyitott élet. Az igazság.” Mikor beszélnek így az emberek egymással? A színpadon. A gondolat szép, felöltöztetése ellen sem lehet panaszunk, a vásznon ezt a pátoszt mégis kiveti magából. Mint ahogy önmaga paródiájaként hat az okoskodás, melyet egy krimi forgatókönyvéből másolok ide: „Magának nem áll el a lélegzete éjszakánként? Nem vél sikoltásfoszlányokat kihallani a szél zúgásából?”

Apropó, humor. A harmincas évek magyar filmiparosait joggal szidták azért, mert szóviccekkel cukrozták meg konfekcionált tésztájukat. A szórakoztatásban még mindig kísért Kabos Gyula, Latabár Kálmán, Mály Gerő és a többi mulattató ma már élőnek aligha nevezhető szelleme. Képi geget kétségkívül nehezebb kiötölni s egyáltalán: a nézőket megnevettetni fogósabb feladat a megríkatásuknál, így aztán a populáris műfajokban araszolva haladunk előre. A magyar filmvígjátékok olvasása harsány derűt nem szokott varázsolni a jóindulatú kibic arcára, noha az igazán szellemes komédiák nyomtatásban is megmozgatják a rekeszizmokat. Csak az „itt és most” hatásmechanizmusában szikráznak a „Hunyj még egy hangyányit, picinyem”-szerű kiszólások. Némi ízlésficam viszont kommersznek nem nevezhető filmek szövegében is tetten érhető. Íme: „Maga katolikus?” „Nem, én debreceni vagyok.” „Ért valamihez?” „A fene se tudja, mindig párttitkár volt.” (A két idézet kedvezően fogadott filmekből való.)

Az anakronizmusnak – Jancsó Miklós és Hernádi Gyula Szegénylegényekje után – más a szerepe és a funkciója, mint korábban. Ott cicáztak a szép csendőrtollak, noha maga az intézmény csak a filmbeli cselekmény időpontja után verbuválódott. Ezzel szemben a „sültrealiata” művekben, hogy Veres Péter meghatározását kölcsönözzem, a tények és rekvizitumok tégláit meg kell hagyni a helyükön. Hevenyészett összeállítás ilyesfajta pontatlanságokból: Egy, az első világháború után játszódó drámában modernre csiszolt nyelven társalognak a szereplők („marha rendes vagy”, „ez csak hanta”, „bedilizek” stb.). Egy másik forgatókönyvben az Egy nap a világ áll a beszélgetés középpontjában – falun, 1942-ben. Akár a színdarabra, akár a dalra utal a szerző, időben mindenképpen előreszaladt. Társa meg hátra, ugyanis 1962-ben harsány „Szabadság!”-gal köszöntik egymást egy másik film hősei.

Sok mindenről nem tettem említést. Lehetett volna szólni dramaturgiai beidegződéseink gépiességéről, a téma és a terjedelem összefüggéséről (kimondom: esetenkénti aszinkronjáról), vadonatúj sémák futótűzszerű terjedésének veszélyeiről stb. De nem folytatom. Inkább beérem azzal a végkövetkeztetéssel, hogy többet kellene beszélni a filmforgatókönyvről – rangja, hitele és színvonala érdekében egyaránt. Elvégre a filmművészet jelene és jövője függ attól, hogy kik álmodják meg szavakban a vásznon megelevenedő alkotásokat s biztosítanak-e rangos „nyersanyagot”, okos muníciót szövetségesük és partnerük, gyakran társírójuk, a tizedik Múzsa első embere, a rendező számára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6975