KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Román Filmnapok
• Koltai Ágnes: Holland Filmhét
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Szilágyi Ákos: Orosz enteriőr Vassza
• Reményi József Tamás: Etűdök az árvaságra Pereputty; Tanúk nélkül
• Margócsy István: Kívül vagy belül? Harctéri regény

• Székely Gabriella: Play Molnár Játszani kell!
• Ardai Zoltán: Bensőséges árulások Beszélgetés Tarr Bélával
• Barna Imre: A kis utazás Szent Lőrinc éjszakája
FESZTIVÁL
• Reisenbüchler Sándor: Az E.T-szindróma Zágráb
• Bikácsy Gergely: Az esernyős hölgy fesztiválja Barcelona
• Zsugán István: Gengszterek és énekesek Locarno

• Vida János: A bolyongó költő Armand Gatti filmjeiről
• N. N.: Armand Gatti játékfilmjei
• Bársony Éva: Az animáció esélyei Dr. matolcsy Görgy a rajzfilmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A nagyrozsdási eset
• Szkárosi Endre: A szenzáció áldozata
• Takács Ferenc: A vadon szava
• Bérczes László: Finom kis bordély
• Gáti Péter: Altatódal nászágyon
• Hegyi Gyula: Twist Olivér
• Lajta Gábor: Gyilkosok utcája
• Vanicsek Péter: Jim Craig

• N. N.: A 41. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Mi lesz? Csapdák és hírek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Értékek és folyamatok – vázlat a magyar filmművészetről

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Locarno

Gengszterek és énekesek

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Némi – talán megbocsátható – elfogultsággal akár „magyar fesztiválnak” is minősíthetnénk az idei, 37-ik locarnói találkozót. Az öttagú zsűriben a tavalyi Arany Leopárd-díjnyertes Erdőss Pál képviselte hazánkat; a versenyben Tarr Béla Őszi almanachja; a főtéri versenyen kívüli esti vetítésen Mészáros Márta cannes-i díjnyertes Naplója, a Kritikusok Szekciójában Szomjas György Könnyű testi sértés című műve; a televíziós filmek párhuzamos versenyében pedig Szabó Istvánnak a nyugatnémet produkcióban készült Bali című filmje pergett le az olasz– svájci üdülővárosban. De – témájuk révén – „érdekelve” voltunk amerikai és osztrák produkciókban is. (Ami a fogadtatást illeti: az Őszi almanach Bronz Leopárd-díjat nyert, s noha eléggé megosztotta a nagyközönséget, viszonylag kisebb számú, ám annál lelkesebb hívet toborzott elsősorban a szaklapok kritikusai közül; de olyan nagytekintélyű napilapok kommentátorai is nehezményezték, hogy nem kapott a zsűritől fényesebb elismerést a „bronznál”, mint a Corriere della Sera, a La Repubblica vagy a Neue Zürcher Zeitung stb. – Szabó nyugatnémet tévéfilmjének vetítését élénk várakozás előzte meg; – majd egybehangzó csalódás követte.)

 

 

Magyarok ott – és amott

 

A nagydíj, az Arany Leopárd nyertese, a 31 éves amerikai Jim Jarmusch – Nicholas Ray egykori tanítványa és tanársegédje, Wim Wenders volt asszisztensének filmje, az Idegenebb az Édennél annál is érdekesebb volt számunkra, mert szereplői: Amerikába szakadt magyarok. A film (amely egyébként idén Cannes-ban is elnyerte a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamerát, s amelyről ez alkalommal már beszámolt a Filmvilág 1984/9. száma) afféle jellegzetes „utazás-film”; amint rendezője megfogalmazta: hősei „örökösen menekülnek; hazájukból, szülőföldjükről – de elsősorban önmaguk elől”. Az egykori Molnár Béla – aki mindenáron „tősgyökeres” New York-ivá szeretne válni, s ezért makacsul Willie-nek hívatja magát, és érteni se hajlandó anyanyelvén – váratlan feladat elé kerül: Clevelandben élő nagynénje megkéri, hogy egy hétre, amíg ő kórházban van, fogadja be unokahúgát, a Budapestről aznap érkező s hozzá igyekvő Évát... A rendező előadásmódját a Corriere kritikusa így jellemzi: „egy kis Odzu, és kis Godard, Morissey hiperrealizmusával keverve”; a Stampa pedig ezzel az eléggé rosszmájú szalagcímmel kommentálta a nagydíjat, hogy „A »kis Wenders« a nyerő”. Pedig valóban tehetségesen és intelligensen elkészített, mélységesen szomorú, fanyar iróniával fűszerezett alkotás az Idegenebb az Édennél; keserűen hitelesnek tetsző híradás az eljegesedő emberi kapcsolatokról, a kapcsolatteremtés iránti tétova nosztalgiáikról, e légüres térbe pottyant ifjak lehangoló hétköznapjairól.

A Budapestről érkező néző számára annál meghökkentőbb volt viszont a zsűrinek az a döntése, hogy Bronz Leopárdra érdemesített egy másik, szintén „magyar vonatkozású” filmet, az osztrák produkcióban készült Duna-keringőt. Rendezője, Xaver Schwarzenberger nevét Fassbinder 1979 után készült összes filmjének operatőreként eddig tisztelni tanultuk; második önálló filmjét, ezt az elképesztően ponyvajellegű melodrámát jobb volna mielőbb elfelejteni. A tragikus budapesti 1956-os ősz (gyatrán rekonstruált) képsoraival indul a történet, amelynek egyik kulcsfigurája Taddek (nem vicc, a filmben tényleg így hívják!) „a magyar szabadsághős”, aki a műegyetemisták felkelését szervezte volna. S akit egykori szerelme holtnak hitt, de aki aztán tizennyolc évi (! – nem tévedés: 18 évi) lágerbüntetéséből éppenhogy kiszabadulva, mindössze három napra (!) érvényes útlevéllel meglátogatja bajdani menyasszonyát, az osztrák kisvárosi tanárnőt (eme eldugott, inkább falunak, mint városkának mellesleg direkt gyorsvonati összeköttetése van Budapesttel...); s egy csőre töltött revolverrel a zsebében gond nélkül átkelve a határon, váratlan fölbukkanásával szörnyű lelki traumákat, s mindenféle bonyodalmakat meg tragédiákat idéz elő a vidéki osztrák család nyugodalmas életében... Mit tegyünk: márcsak ilyenek a Taddek névre hallgató magyar szabadsághősök... – legyinthetnénk maliciózusan az egész agyrémre, amely mint jelenség sem érdemelne ennyi szót, ha nem akadtak volna jószándékúan tájékozatlan svájci nézők és kritikusok, akik komolyan vették ezt az aritmiás Duna-keringőt, s ha nem kapott volna ráadásul még díjat is a hivatalos zsűritől.

 

 

Erőszak, erőszak, erőszak

 

Revolverek, tőrkések, utcai tömegverekedésnél nélkülözhetetlen bicikliláncok és az erőszak egyéb kellékei elszomorító mennyiségben sorjáztak a locarnói mozivásznakon; – s ebben csak az a nyugtalanító, hogy nem mindig efféle moziagyalmányokban, hanem sokszor a valóság jelenségeinek sűrített leképezéseként. Az iráni születésű, Franciaországban dolgozó Mamad Haghighat Válság-ország című filmjében munka nélkül tengődő, s kisebb-nagyobb áruházi lopásokból vegetáló párizsi fiatalok elhatározzák – részben a tévéből, meg a bulvárlapokból rájuk zúduló erőszakminták nyomán–, hogy nagy horderejű vállalkozásba fognak: elrabolják a munkaügyi minisztert, s váltságdíjul – garantált munkahelyet követelnek. Vállalkozásuk azonban balul üt ki: a megtámadott szolgálati kocsiból a miniszter helyett annak két, kiskorú gyermeke kerül az emberrabló suhancok kezére; – a befejezés: tragikus vérfürdő.

Gyilkosság – egy véletlen baleset nyomán eltűntnek nyilvánított szállítási vállalkozó fondorlatos meggyilkolása – képezi a svájci Alain Klaiser A bűn légköre című, a hagyományos ponyva-technikával sokszorosan megcsavart „pszichológiai krimijének” tárgyát; s egy hangtompítós pisztollyal fölszerelt jósvádájú bérgyilkos a főhőse a nyugatnémet Joseph Rusnak Hidegláz című filmjének. Sztoriját mellesleg az a dramaturgiai „csavar” működteti, hogy bérgyilkosunk – áttételesen – áldozatai fölkérésére öl; tudniillik olyan, számára ismeretlen öngyilkos-jelölteket tesz el láb alól, akik gyávák ahhoz, hogy önkezükkel végezzenek magukkal. Mígnem egyikük meggondolná magát, s zokogva könyörög életéért, dehát a bérgyilkos azért bérgyilkos, hogy hidegvérrel végezzen kijelölt áldozatával...

Elvadult, kegyetlen suhanc Francis Ford Coppola Humble Fish című (némely nyugateurópai országban Rusty, a vadember címen bemutatott) filmjének főhőse is. Az eredeti cím egy egzotikus, rendkívül agresszív természetű tengeri ragadozó halfajta neve, amely ha akváriumba kerül, saját tükörképét is megtámadja... Coppola alkotása azonban alig említhető egy lapon az előbbiekkel: fölényes szakmai tudással – a fekete-fehér nyersanyagot színessel bravúrosan váltogatva – idézi fel a bűnözés- és erőszak-mítosznak részben a harmincas-, de főként az ötvenes évek gengszterfilmjeiben kialakult stílusait, közben a filmnyelvvel folytonosan „reflektálva” is a vásznon zajló történetre, minduntalan kizökkenti a nézőt az átélésből. A filmben egyszerre van jelen a – némileg nyilván saját, efféle filmek nézésével eltöltött ifjúságának szóló – kesernyésen kiábrándult nosztalgia, s az erőszak-mítoszt legalábbis megkérdőjelező maró irónia; miközben a főhős Rusty James sorsa, tragédiája a film legjobb pillanataiban dokumentum-hitelességű látleletként hat a tömegszórakoztatás által is gerjesztett erőszak-kultusz légkörében fölcseperedett, az amerikai nagyvárosok peremén kallódó fiatalokról.

Másfajta, de bizonyos szempontból hasonlóan perem-létbe sodródott; a „megoldást”, a kilátástalannak ítélt társadalmi helyzetből „kivezető utat” az erőszakban megtalálni vélt „baloldali” terroristákról készítette első filmjét az olasz Marco Tullio Giordana, aki az Átkozottak, szeretlek benneteket című alkotásával négy éve nagydíjat nyert itt Locarnóban. (A filmet idén tavasszal a magyar mozik is bemutatták. – L.: Filmvilág, 1984/3. sz.) Ez idén az olasz televízió számára forgatott, majd’ háromórás, kétrészes történelmi filmmel jelentkezett. Az Éjszakák és ködök 1944-ben, az úgynevezett „Salói Köztársaság” idején játszódik Milánóban. Főhőse Spada, az eredetileg köztörvényes bűnözőket üldöző főfelügyelő, a politikai rendőrség élére kerülve, részint saját fasiszta meggyőződése és „kihallgatói rutinja” szerint, részben azért, hogy a németeknek bizonyítsa olasz szövetségeseik „szakmai hozzáértését”, félelmetesen kegyetlen ellenfelévé válik a milánói antifasiszta mozgalomnak. S noha fokozatosan ráébred, mit is művelnek valójában szadista hajlamú, cinikus elvbarátai, akiktől (üldözöttek mentése révén is) megpróbál eltávolodni; – a partizánok jogos bosszúja elől nem menekülhet...

Komor környezetbe, fogdából börtönbe majd büntető-börtönszigetre vezet a fesztiválnak – a FIPRESCI-program keretében levetített – egyik legmegrázóbb filmje, a brazil Nelson Pereira dos Santos Börtön-emlékek című nagylélegzetű alkotása is. A film az 1953-ban elhunyt világhírű brazil író, Graeiliano Ramos önéletrajzi jellegű börtönnaplóját eleveníti meg. Ramost, aki függetlenül gondolkodó író, publicista, egyetemi tanár, majd polgármester, s igazságügyi államtitkár is volt, a Getulio Vargas diktatúrája elleni 1935-ös népi forradalom bukását követő katonai rezsim egyenruhásai letartóztatták, s éveken át sínylődött a hatalmas ország különböző, egyre kegyetlenebb fegyintézeteiben. Az egykori brazil „cinema nôvo” vezéralakja, Pereira dos Santos kiforrott, érett művészettel jeleníti meg honfitársa félévszázaddal ezelőtti szenvedéseit. S noha gondosan kerül mindenféle szándékolt, „kikacsintó” aktualizálást, műve mindaddig fájdalmasan időszerű marad, amíg a tévéhíradók hasonló tartalmú képsorokat hoznak a szobánkba estéről estére. S ha némely jelenetei bennünk Jancsó korábbi, nagy filmjeinek emlékét idézte föl, annak nyilván az a magyarázata, hogy az erőszak mechanizmusai és megnyilvánulási formái mennyire hasonlatosak lehetnek az egymástól oly távoli kontinenseken és időpontokban. Dos Santos filmi előadásmódjában a legjobb latin-amerikai regényekre rímelő, mesteri módon ötvözi a széles hömpölygésű, modern realista nagyepikát a lényeget kiemelő stilizációval; bizonyítva, hogy a sokféle irányban folytatott, a kifejezés különböző szegmentumait megcélzó művészi kísérletek legjava hozadékai – szintézisbe foglalhatók a filmvásznon is.

 

 

Egy producer a mennybe megy

 

Beszámolója megszabott terjedelmének szorításában a krónikás a továbbiakban már-már csak távirati stílusra szorítkozhat. Hiszen a locarnói fesztiválra is átterjedni látszik a nagy számok bűvöletének járványa; nem véletlen, hogy – Cannes, Velence és Nyugat-Berlin után – ma már a negyedik legfontosabb nyugat-európai fesztiválként jegyzi a világsajtó. Összesen hét különböző szekcióban kereken száz filmet vetítettek le a mozivásznakon, s gyakorlatilag ugyanennyit a párhuzamosan zajlott tévéfesztivál otthonosan berendezett kistermeinek képernyőin. Esténként, a Piazza Grandén – hacsak a gyakran érkező záporok be nem kényszerítették a közönséget a mozitermekbe – átlag három és fél-négyezer érdeklődő előtt peregtek az év első felének más fesztiválokon már feltűnt sikerdarabjai, mint Wim Wenders cannes-i nagydíjas Paris, Texasa John Hustonnak a Malcolm Lowrey remekművét mexikói anzixszá silányító A vulkán alattja; a nyugat-berlini nagydíjas új Cassavetes-mű, a Love Streams (olasz címén, hozzávetőleges fordításban: Szerelmi hullámok, esetleg áramlatok); illetve a Sträub– Huillet szerzőpáros szintén Nyugat-Berlinben is már díjazott Osztályviszonyok című alkotásai; és közöttük Mészáros Márta már említett Naplója. (Ezekről a Filmvilág az 1984/4., 7., illetve 9. számaiban közölt részletes beszámolót.)

Szintén csak távirati stílusban egy másik érdekes idei locarnói kezdeményezésről. Két olasz kritikus, Alberto Farassino és Tatti Sanguineti válogatásában retrospektív vetítéssorozatot rendeztek a római Lux Filmvállalat 1934–1954 közötti terméséből – emléket állítva a korszak jeles producerének, a Lux-cég egykori elnökének, Riccardo Giulianónak, aki olyan rendezők filmjeit finanszírozta-menedzselte, mint Blasetti, Germi, Visconti, Lattuada, Soldati, Comencini vagy Giuseppe de Santis. Ez utóbbinak a vetítés előtt elhangzott megemlékező szavai szerint: Giuliano, e jóízlésű és vállalkozó szellemű producer bizalma híján soha nem készíthette volna el például az immár klasszikusnak számító Keserű rizs vagy a Nincs béke az olajfák alatt című alkotásait. Lám, ezt is megértük: hogy a producereket s általában a „megrendelőket” a világ minden táján örökösen csak csepülő rendezők és kritikusok egy hajdani producer emlékének tisztelegnek...

 

 

Tosca csókja

 

Tisztelgés a régmúlt sikerei előtt, és – kissé patetikusan szólva – a művészet éltető erejéről szóló vallomás volt a locarnói fesztivál egyik legemlékezetesebb bemutatója, a Tosca csókja című Daniel Schmid-film világpremierje. Milánóban áll a híres „Casa Verdi”, amelyet a névadó zeneszerző alapított-építtetett a színpadról kiöregedő, nyugdíjas operaénekesek és muzsikusok számára. Jelenleg 65 hajdani primadonna, zeneszerző és muzsikus a ház lakója, a világ opera-színpadainak egykori csillagai; – életkoruk ma 80 és 96 közötti. Sara Scuderi, Irma Colasanti, Giuseppina Sani, Giulia Scaramelli, Giuseppe Manacchini neve a fiatalabb nemzedékek számára ma már inkább az Opera-lexikonok lapjairól, hangjuk legfeljebb karcos lemezekről ismerős; – ők ma is naponta összegyűlnek menedékházuk próbatermeiben; a korrepetitor akkurátus szigorral ismételteti meg a félrefogott hangokat és akkordokat; gyönyörű alázattal áldoznak gyűlölve-imádott hivatásuknak: a muzsikának. (Miközben, a próbák előtt és után – a néző számára – bűbájosán mulatságos kis perpatvarokkal, pletykákkal, intrikákkal bosszantják egymást, múlatják az időt.) De a végén – fölcsendül a zene, megszólal a kórus; kezdődik az együtténeklésből fakadó örömünnep. S amíg lesz ének, lesz muzsika – vagyis amíg lesz művészet – talán semmi nincs elveszve igazán, – sugallja Schmid meleg emberségű filmje. S halkan, mintha önmagában is kételkedve, kimondatlanul szuggerálja nézőjének, hogy ugyanez érvényes remélhetőleg a filmművészetre is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6273