KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Román Filmnapok
• Koltai Ágnes: Holland Filmhét
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Szilágyi Ákos: Orosz enteriőr Vassza
• Reményi József Tamás: Etűdök az árvaságra Pereputty; Tanúk nélkül
• Margócsy István: Kívül vagy belül? Harctéri regény

• Székely Gabriella: Play Molnár Játszani kell!
• Ardai Zoltán: Bensőséges árulások Beszélgetés Tarr Bélával
• Barna Imre: A kis utazás Szent Lőrinc éjszakája
FESZTIVÁL
• Reisenbüchler Sándor: Az E.T-szindróma Zágráb
• Bikácsy Gergely: Az esernyős hölgy fesztiválja Barcelona
• Zsugán István: Gengszterek és énekesek Locarno

• Vida János: A bolyongó költő Armand Gatti filmjeiről
• N. N.: Armand Gatti játékfilmjei
• Bársony Éva: Az animáció esélyei Dr. matolcsy Görgy a rajzfilmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A nagyrozsdási eset
• Szkárosi Endre: A szenzáció áldozata
• Takács Ferenc: A vadon szava
• Bérczes László: Finom kis bordély
• Gáti Péter: Altatódal nászágyon
• Hegyi Gyula: Twist Olivér
• Lajta Gábor: Gyilkosok utcája
• Vanicsek Péter: Jim Craig

• N. N.: A 41. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Mi lesz? Csapdák és hírek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Értékek és folyamatok – vázlat a magyar filmművészetről

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Barcelona

Az esernyős hölgy fesztiválja

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Jó mozicsillagzat alatt, az új hullámok hajnalán, 1959-ben rendezték meg először a nemzetközi filmfesztivált Európa egyik legigézőbb és legdinamikusabb nagyvárosában, Barcelonában. Keveset tudunk erről a rendezvényről, holott magyar filmek nem egyszer arattak itt sikert: a legutóbbi években például a Megáll az idő és a Zsarnok szíve. Magyarország idén tévéfilmmel szerepelt: Jancsó Miklós: Doktor Faustusa mérsékelt sikert aratott, bár a katalógusfüzetben meghökkentő módon, Fassbinder Alexanderplatzával hasonlították össze. Nagyot tévedünk, amikor azt sejtjük, hogy a párhuzam figyelmen kívül hagyta a két tévésorozat alapjául szolgáló irodalmi mű, Alfred Döblin, illetve Gyurkó László regénye közötti súlycsoport-különbséget?

 

 

A fáradt halál

 

„Az expresszionizmus árnyai és fényei” címen valódi filmtörténeti értékű program került a nézők elé. Két, káprázatosán gazdag fotókiállítás teremtette meg a régi idők mozijának hangulatát, mindkettő a Német Kulturális Intézet támogatásával. Az egyik több, mint kétszáz korabeli forgatási fényképet mutatott be, a Nosferatu, a Metropolis, a Golem, Orlac gróf keze és más nemespenésszel bevont remekmű születéséről. A másik („Berlin 1900–1930”), egy ma már nem létező nagyváros csak fényképen vagy filmen megpillantható fekete-fehér titkait mutatta be: a nézőnek hol a történelem nem létező „tanulságai”, hol Walter Kuttmann Egy nagyváros szimfóniája című filmjének rég látott képsorai jutottak eszébe. Barcelonában 1929-ben Világkiállítást rendeztek, ekkor épültek a Monjuich lábánál levő fesztiválpaloták, kiállítási csarnokok. Most az egyikben (ahol a filmszemlét rendezték), reggeltől estig egy szimfonikus nagyzenekar próbált. A nyugat-berlini zeneszerző-dirigens, Berndt Heller vezetésével az idei Hét legnagyobb eseményére készültek. Murnau 1922-es Nosferatujának korabeli zenéjét ugyanis hallatlan műgonddal, több éves kutatással rekonstruálták. S persze magát a filmet is több hiányos kópiából állították vissza feltételezhetően teljessé, „színezték” szépiával, illetve kékeszölddel. A munka nagyrészét az ismert filmtörténész, Enno Patalas végezte, ám két madridi kutató és tudós filmarchivátor a fesztiválbemutató alkalmával megjelent írásában közli, hogy az 1984. februári nyugat-berlini „ősbemutató”-hoz képest most még valamelyest változtattak a kópián. Zeneesztéta kellene annak megítélésére, hogy milyen értékű ez a szimfonikus szvit, amely hol szerényen alkalmazkodva, hol dacos haraggal a film fölé kerekedve betöltötte a termet. Annvi bizonyos, hogy a némafilm klasszikusai nem igényelték a beszélő dialógust, többet tudtak kifejezni képpel, fénnyel, mint mai utódaik, s hogy fecsegő-locsogó, képgyilkos tévé sem lévén, feltehetőleg az akkori kismozik nézője, Berlintől Moszkváig inkább fogékony volt a képi nyelvre, mint renyhévé butított nézőutódai: mi. Bizonyítja ezt most e némafilm-klasszikusok fogadtatása. Kevesebben távoztak, mint máskor szoktak. (A majd ezer személyes mozi nagyrészét fizető nézők töltötték meg.) Kellett húsz perc-félóra, amíg legyűrte az ember idegenkedését, aztán észrevétlenül átlépett a filmbeli álomba. A hangosfilm, a német expresszionizmus máig lidércesen világító kékesszürke fényében vizsgázva azért bizonyult oly száraz mulatságnak talán, mert távolabb került a némafilmek álomtechnikájától, az emberi álomhoz mind formában, mind ijesztő tartalomban oly közelálló, abból táplálkozó forrásától.

Nem is a hivalkodó nagyzenekarral dúsított Murnau-film, hanem egy másik remekmű (melyet szívünkhöz, fogékonyságunkhoz közelebb álló egyszál zongorista kísért csupán), Fritz Lang Éjféli vándora volt képzeletfrissítő ajándék. Ez az a film, melynek élménye Buñuelt elindította pályáján. Nem is csoda: benne a Halál és a Szerelem könyörtelen egymásbajátszása, lidérces csodák, időkön, tereken át szabadon lebegő jellege, Fritz Lang átváltozásokra, eltűnésekre épülő képi nyelve, bármenynyire expresszionista mintadarab, a szürrealizmus esztétikája sem utasíthatja el, még kevésbé Buñuelnek nem esztétikára, hanem a saját és a világ iszonyatára fogékony képzelme. A film eredeti címe A fáradt halál (Der müde Tod), a legtöbb országban viszont Három fény címen ismert. Az emberi életeket jelképező milliom pislákoló gyertyafény, s a köztük szomorkásán, fáradtan, kötelességét kelletlenül végző, jóságos Halál azóta nagyon sok filmben felbukkan, legutóbb a budapesti mexikói filmhéten láttuk, Robert Gavaldón 962-es Macario című filmjében.

Ismételjük mégegyszer: mint ahogy a Halálhoz és az álomhoz is leginkább fekete-fehér illik és nem szín és nem hangosan locsogó párbeszéd – Murnauval, Eizensteinnel, Chaplinnel, Buster Keatonnal, Dreyerrel elég természetesen, szervesen fejlődött a mozgókép művészete is ezekkel a kellékekkel. Ilyen értelemben nemcsak a német s az európai történelem törésére utalt a barcelonai fotókiállítás 1930-as záróévszáma, hanem a filmművészetére is.

 

 

A némák

 

Folytassuk innen. A versenyprogram filmjei között remekmű nem akadt, viszont jónéhány érdekes alkotás igen, melyeknek hősei valamilyen értelemben némák voltak. Először is itt egy besorolhatatlan film. Ennek hőse állat. Samuel Fuller A fehér kutya (itteni, spanyol és francia forgalmazásban ölesre idomítva) című, B-szériás, Amerikában nagy kereskedelmi hálózatban nem forgalmazott idegborzolóan véres opusza. Fuller az amerikai filmcsinálás makacs különce, aki az erőszak és kegyetlenség minden műfajában, legyen az western vagy rendőrfilm, kedvvel dolgozik. „Nem érdekelnek a jóságos kiscserkészekről szóló történetek, akik a tábortűzről álmodoznak. Illetve mégis érdekelnek. Nálam azzal indulna a film, hogy néhány cserkész tüzet csihol a tábortűznél, s eltervezik, hogy a lángoló zsarátnokkal miképpen fogják felgyújtani még aznap este a város katedrálisát” – mondta el Fuller egy régebbi francia portréfilmben. Itt is hű maradt önmagához. Kutya és gyerek mindig siker. Fuller kutyája viszont borjúnagyságú kuvaszfajta eb. Vakítóan fehér, s négerölésre van idomítva. Embertorokból issza a vért, Los Angeles utcáin és kertjeiben kóborol. Ha gyilkolni kell, hatalmas kamionok vezetőfülkéjébe ugrik be az ablakon át, és nem veti meg a vasárnapi istentiszteletek allelujás áhítatát sem. A film egyrészt valóban B-szériás hatásvadászat, fennkölten didaktikus tanulsággal, amely többször ki is mondatik (hogy ugyanis az állat nem rossz, csak gyilkosságra idomító gazdái rosszak); – másrészt Fuller mesteri kis gúnyos-ironikus apróságokkal „csavarja meg”, fennkölt tanulság helyett a gyógyíthatatlan állat, az Ember megválthatatlanságát vallja – hollywoodi szlengben.

Igényesebb, artisztikusabb film a Párizsban élő vietnami rendező, Lâm Lê alkotása, a Porba hullt birodalom. Lâm Lê festő és a távol-keleti színház szakembere. Filmjének szerkezetét az aranymetszés mellett a távol-keleti misztikumok és művészeti törvények szabályai szerint roppant műgonddal állította össze. Idő- és térhasználata tudatosan teátrális. A film két része közül az első afféle bujtatott színház- és ázsiaiakat ábrázoló európai filmsémák paródiája – második része pedig keleti gondolatokból táplálkozó kalandsorozat. Mindeme műhelytitkokat azonban sajnos nyilatkozataiból tudtuk meg, s nem a filmből. A film maga egy érzékeny képi látással rendelkező alkotó derekasan szerény kísérlete, hogy egy 1954-ben Vietnamban induló, majd Párizsban, végül a mai Saigonban folytatódó kalandsorozat mögött mélyebb emberi drámát mondjon el. Az ő hőse, a sebesült, s üzenetét a gyarmatosítók számára érthetetlen nyelven egy játéksárkányra író vietnami partizán is néma.

Nem beszél a svájci Kurt Gloor hőse sem. Az emlékezet nélküli ember egy anamnéziás férfiről szól, akiről sokáig a svájci pszichiátriai klinika tudósai sem derítenek ki semmit. Minden jel arra vall, hogy a férfi rendkívül értelmes és jóindulatú. Beszélni azonban nem hajlandó. Kurt Gloor, akinek előző, A feltaláló című filmje számomra ismeretlen okokból nem került a magyar mozikba (Filmvilág, 1981/1 2. szám) a mai svájci film tehetséges alkotója. Humora van és mind meseszövési, mind képi közhelyeket sokáig el tud kerülni. Sajnos, a film végén már nem, amikor kiderül, hogy a férfi biológus, szörnyű állatkísérleteken dolgozik, ezért menekült el, s felesége jön érte, akit kevés lelkesedéssel fogad. E befejezés kissé a nézőt is elkedvetleníti.

Kedvcsinálónak ott volt egy igazán nem némafilm (viszont legalább fekete-fehér): Woody Allen könnyed remeklése, a Broadway Dumny lione. Ebben rengeteget beszéltek, szerencsére hebehurgyán és dadogva, szerencsére Woody Allen beszélt.

A barcelonai „Setmana”, különösen Franco után, 1975-től a katalán filmért is sokat tesz. A katalán nyelv az autonómia megszerzésével természetesen ma hivatalos, de a Franco-rendszerben némaságra volt ítélve, katalán nyelvű egészestés játékfilmek csak a diktatúra felszámolása után készülnek. Most egy 1962-es, Barcelonában játszódó bűnügyi filmmel, s egy egészen friss katalán detektívregény spanyol nyelvű, de szintén Barcelonában játszódó filmváltozatával (a rutinos Vicente Aranda Fanny Pelopaja című darabjával) szerepelt Katalónia a fesztiválon. Ámbár ne feledkezzünk meg a kisfilmekről: itt számtalan s leginkább Barcelona művészi életével, híres képzőművészeivel (Tapiés, Saura, Miro) foglalkozó opusz volt látható, leginkább az egykori „kultúrfilmek” modorában. Igazán fontos „katalán” eseménynek bizonyult viszont egy könyvpremier: a katalán film történetéhez majdan afféle segédkönyvként használható gazdasági, gyártási adatokat, szisztémákat tárgyaló munka sajtókonferencián történő bemutatása.

Barcelonában a város egyik köztéri szobrának, az Esernyős Hölgynek a másolatát kapják a díjazottak. Az idei szemle dokumentum-kategória díját a barcelonai születésű, majd évekig Kubában élt világhírű operatőr, Nestor Almendros – Truffaut, Rohmer, Barbet Schroeder és Robert Benton munkatársa – kapta Orlando Jiménez Leallal közösen készített filmjéért. A Helytelen magatartás mai kubai emigránsok börtönemlékeiről tudósít. A játékfilm-díjat John Schlesingernek a BBC számára készített, Egy angol külföldön című, hatvan perces filmje nyerte el. A film sikerét részben a kitűnő színészeknek köszönheti, meg annak a fikciós játéknak, hogy Coral Brown, az Old Vic színház híres Shakespeare-színésznője önmagát játssza a képzelt történetijén.

 

 

Susan Sontag és a hatvanas évek

 

A fesztiválon jónéhány rendezői portréfilmet mutattak be. Abel Gance, Buñuel, Fellini, Mankiewicz és mások beszéltek pályájukról. (A Mankiewicz-portré riportere és rendezője Michel Ciment.) Fellini különösen azért volt szívderítő, mert a tévé számára készült portréfilmben acsarkodva (de nem acsarkodó gyűlölettel, inkább, ha van ilyen képtelenség, acsarkodó iróniával) átkozta meg a televíziót, amely lilliputi képeivel és filmnézési rítust megszüntető otthoni jelenlétével meggyilkolja a mozit. Ezeknél az inkább általános kulturális-művészeti bemutató-eseményeknél sokkal érdekesebb élményt kínált Susan Sontag filmes bemutatkozása. A bemutatkozást úgy kell érteni, hogy először most és itt, Barcelonában vetítették le együtt, sorozatképpen filmjeit.

Sontag magyarul is kiadott esszéinek olvasói számára nem árulok el valami meglepő titkot: a hatvanas évek írója és gondolkodója ő, s ezt szellemére, érdeklődésére, világszemléletére értem, nem pedig naptári dátumokra gondolok. Három játékfilmjét és egy Izraelben forgatott dokumentumfilmjét mutatták be. A játékfilmek (Duett kannibálokra, 1969 – Svédország), Carl bátyám (1970, Svédország) és Turistaút idegenvezetés nélkül (1983, Olaszország) nem igazán jelentős művek. A svédországiak, úgy érzem, nemcsak a nyelv, a környezet és a színészek miatt tükrözik Bergman hatását, az olasz tévéfilm pedig olyan, mintha egy értelmes eminens dokumentum-játékfilmre próbálná fordítani Sontag valamelyik esszéjét.

Velencében bolyong egy külföldi balerina és olasz kísérője. Némák. Egymással alig: önmagukkal beszélgetnek. Sontag bármilyen ravasz választékossággal kerüli el a turista-Velence megunt képi közhelyeit, s választ apró tárgyakat, kevéssé ismert vagy közönséges épületek érdekesnek tetsző ablakait, tetőit, kapualjait, a szöveg (a leírt szöveg) értékéhez alig tud hozzátenni valamit. Mégis, főleg régebbi filmjeit nézve megkapott valami a hatvanas évek szelleméből, amikor még azt hittük, „töltőtollam a kamera”, s hogy e töltőtollat többé soha nem lehet kicsavarni a filmművészek, sőt senkinek a kezéből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6272