KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Román Filmnapok
• Koltai Ágnes: Holland Filmhét
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Szilágyi Ákos: Orosz enteriőr Vassza
• Reményi József Tamás: Etűdök az árvaságra Pereputty; Tanúk nélkül
• Margócsy István: Kívül vagy belül? Harctéri regény

• Székely Gabriella: Play Molnár Játszani kell!
• Ardai Zoltán: Bensőséges árulások Beszélgetés Tarr Bélával
• Barna Imre: A kis utazás Szent Lőrinc éjszakája
FESZTIVÁL
• Reisenbüchler Sándor: Az E.T-szindróma Zágráb
• Bikácsy Gergely: Az esernyős hölgy fesztiválja Barcelona
• Zsugán István: Gengszterek és énekesek Locarno

• Vida János: A bolyongó költő Armand Gatti filmjeiről
• N. N.: Armand Gatti játékfilmjei
• Bársony Éva: Az animáció esélyei Dr. matolcsy Görgy a rajzfilmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A nagyrozsdási eset
• Szkárosi Endre: A szenzáció áldozata
• Takács Ferenc: A vadon szava
• Bérczes László: Finom kis bordély
• Gáti Péter: Altatódal nászágyon
• Hegyi Gyula: Twist Olivér
• Lajta Gábor: Gyilkosok utcája
• Vanicsek Péter: Jim Craig

• N. N.: A 41. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Mi lesz? Csapdák és hírek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Értékek és folyamatok – vázlat a magyar filmművészetről

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Csapdák és hírek

Mi lesz?

Faragó Vilmos

 

Ha egy újság nem közöl újságot, méltatlan a nevére. És ha méltatlan, akkor létezésjoga is kétségbevonható. Minthogy a televízió sem egyéb mozgóképes újságnál, újság nélkül az ő létjogosultsága is kétségbevonható. (Hogy kikezdhetetlen érték-e az újdonság önmagában? Természetesen nem. Az újdonság – erkölcsileg kétes érték. Van szélhámos újdonság is. Van buta újdonság. De az okosság sem garancia. Nemcsak a penicillin volt századunk újdonsága, hanem a gázkamra is. Mindkettőt okos ember találta ki. Újdonság a hidrogénbomba is. Újságnál-televíziónál azonban fölösleges firtatni ezt: ők a tömegkommunikáció részei, s a tömegkommunikáció ab ovo az erkölcsileg kétes értékek sorába tartozik. Újságnál-televíziónál tehát – ha úgy tetszik – abszolút érték az újdonság, minthogy létezésének ez a sine qua non ja.)

A magyar televíziózás arra a pontra érkezett most, hogy jóindulatú nézői is eltűnődjenek: vajon mi lesz? Kifogyóban lévén újdonságenergiái, lesz-e televízió? (Ha egyszer van, persze lesz is, de ami lesz, televízió lesz-e, vagy mozgóképes konzervdoboz lesz?)

Ebből a szempontból a kezdet nehézségeinek idején volt legkönnyebb a helyzet. A televízió puszta létezése is újdonságnak számított. Bejött a mozgókép a lakásba. Ha büszkék vagyunk is a televíziózás hazai elterjedésére, ez a korszak tartott a legtovább. A kívánatos telítettséget alig néhány éve értük el. Miközben a puszta létezés fokozatosan elveszítette újdonságvarázsát, a televíziósok szorgosan dolgoztak azon, amit tévészerűségnek neveznek: az újdonságközvetítés televíziós formáin. Mi az a tévéjáték? Máig sem tudjuk pontosan, de lett és van. Lettek és vannak formái a politikai információközlésnek. A kulturálisnak. Lettek-vannak formái a szórakoztatásnak. És lettek-vannak személyiségei a televíziózásnak. Országos népszerűséggel. Bárkit fölülmúlóval. (Irodalmi személyiséggel, Juhász Ferenccel fordult elő, hogy tagdíjat ment fizetni abba a szakmai szövetségbe, amelyhez tartozik. Odaállt az adminisztrátor leányka elé, a leányka nagyon udvarias volt, mert szépen kérdezett: „Szabad-e megtudnom a becses nevét?” Ugyanez a jelenet elképzelhetetlen akkor, ha tagdíjat megy fizetni abba a szakmai szövetségbe, amelyhez tartozik – egy televíziós személyiség. Bárkit mondhatunk, a legkisebbet is, ne mondjunk tehát senkit.) A televízió megcsinálta önmagát. Csupa újdonságból. De most már ennek a második korszaknak is vége. (A felvételtechnikának ugyancsak két szakasza volt: az élőről áttértek a telerecordingra, a fekete-fehérről a színesre.) Mi lesz a harmadik korszakkal? Lesz-e?

Amikor indult, két évtizedes lépéshátrányban volt az élvonalhoz képest. Amire megcsinálta önmagát, ez a lépéshátrány jottányit sem csökkent. Az úton ugyanis csapda várt rá, s ezt a csapdát nem tudta kikerülni. Amiben különbözik sajtótól-rádiótól, aminek hatásenergiáját köszönheti, az a technikája. Az ugyanis, hogy kép és mozog és bejön a lakásba, mert kitalálták a képfelvétel, a képtovábbítás és a képátvétel technikáját. De aminek különbözését és hatásenergiáját köszönheti, annak esett most a csapdájába. (Újdonságos újságcikkhez technika sem kell, tévéműsor viszont nincs technika nélkül.) Minden eddigi lépés a technika függvénye volt, a továbblépésé is az lesz. Itt azonban legalább három eset lehetséges.

Az egyik: nincs pénz a technika továbbfejlesztésére.

A másik: nincs pénz a meglevő technika működtetésére sem.

A harmadik: van pénz a továbbfejlesztésre is.

 

 

Pénz, pletyka, tény

 

Vegyük az első esetet. Nyilatkozatok, pletykák és tények azt sugallják, hogy ez a helyzet: csakugyan nincs pénz a technika továbbfejlesztésére. Nem lesz tehát korszerű felvételi, továbbító és átvevő technika. Nem lesz műholdas képtovábbítás sem. Nem lesz kábeltelevízió. Nem lesznek képcsodák, nem kapunk napi „itt és most”-beavatottság-élményeket, nem lesz választék. Nem lesznek újdonságok. Marad a másfél csatorna. Bezárkózásunk a provinciába. Belecsömörlésünk a kialakult, megújíthatatlan formákba.

Vegyük a másik esetet. Ezt pletykák és tények sugallják: csakugyan nincs pénz a meglevő technika működtetésére sem. Romlik az eszközök állaga. Csökken a helyszíni, élő adások száma. Időzavar a gépi- és stúdiókapacitás szűkülése miatt: kapkodva, elnagyoltan fölvett tévéjátékok. Ezeknek a száma is csökken. Iniciatíva-bénulás. Hiányzó műsortípus-újdonságok. Kevesebb magyar kamera a világhelyszíneken. Kevés újdonság. Marad a régi jó mozifilm. A retrospektív. A konzerv. A kiürült formák unalma. A gemütlich operettestek. Az őskabaré fosszilis leletei. A pop-nosztalgiák: vénecske álsztárok fiatalos műeksztázisa a tévépódiumon. És a népszerűségükbe belemerülő tévészemélyiségek változatlan köre. Már egy évtized is eltelt anélkül, hogy a televízió új személyiségeket avatott volna.

És vegyük a harmadik esetet. Ez persze hipotetikus, csak külföldi példák sugallják: van pénz a továbbfejlesztésre is. Nézzük az egyik irányt: a videótechnikáét. Készülékem lejátszó eszközzé alakul. Nem azt látom, amit a stúdiók aznapra nekem szántak, hanem azt, amit teli kazettáimra egyszer fölvettek valahol, vagy üres kazettámra egyszer fölvettem én. Ez valóban újdonság. De megszünteti a közvetlen kapcsolatot egy élő organizmussal. A technika megfojtja saját teremtményét, azt, amit eddig televíziózásnak neveztünk. Marad a házimozi. Vagy nézzük a másik irányt: a komputertechnikáét. Készülékem csodamasinává alakul. Programokat táplálok bele és játszom velük. Belediktálom a családi költségvetést. Lehívom rajta a napi valutaárfolyamot, a lóverseny-tippeket, a totólistát, kedvenc napilapom aznapi vezércikkét. És ez valóban újdonság. De végképp nincs köze ahhoz, amit eddig televíziózásnak neveztünk; a technika itt már az emlékét is eltörölte saját hajdani teremtményének. Marad a házi robotgép. Társaként a porszívónak, a légkondicionálónak és a mélyhűtő frizsidernek.

Az első két eset: szorító valóság; a harmadik eset: „savanyú a szőlő”-diktálta rémkép.

 

 

Ablaktisztítótól az „egyszerű miniszterig”

 

Mit lehet tenni? A végső megoldás: a szorítás feloldása. Kikerülni a technika-támasztotta csapdahelyzetből. Több pénzzel. Nagyobb dotáció? Dupla előfizetési díj? Több hirdetés? Szappanoperák? Költségvetési intézményből vállalkozássá alakulás, radikális létszámcsökkentéssel és „nyereségre orientált” leányvállalatokkal? Nemzeti adakozás? Nincs receptem. Találjanak a gazdasági emberek. Megoldásnak azonban addig is – átmenetileg is – lennie kell. Ott valahol, ahol a közgazdák „a belső tartalékok feltárásáról” szoktak beszélni. Mert igaz, hogy kifogyóban vannak a televízió újdonságenergiái, de vannak még szunnyadók, felhasználatlanok. És ezek nem gazdaságiak. Hanem műsorpolitikaiak. Tulajdonképp egyetlen babonát kéne eloszlatni: a nagyság babonáját. Hogy a televíziós nyilvánosság nagyon nagy nyilvánosság, ezért félni kell tőle. És amit „megengedünk” ott és amott, azt „nem engedhetjük meg” itt. Mintha az alkotmány szellemében hirdetnénk a jogokban való részesedés egyenlőségét és az alkotmány szellemével ellentétben gyakorolnánk az információrészesedés jogában való egyenlőtlenséget. Kis elit: nagy információ, nagy plebs: kis információ. Az állampolgári egyenlőség jegyében végrehajtott műsorpolitikai áttörés nem a hirdetett elvekhez, hanem a suttyomban folytatott információs gyakorlathoz képest hozna újdonságot. Néhány példa, címszószerűen:

Kamerák elé kell engedni a vitatkozva politizáló embert. Az ablaktisztítótól az „egyszerű miniszterig” – ahogy a Ludas Matyi írja. Riportban, vitaműsorban, publicisztikus jegyzetben. Mikor jut most szóhoz az ablaktisztító? Ha kérdez. És az „egyszerű miniszter”? Ha válaszol. Vagy szónokol. Egy ablaktisztító és egy miniszter még soha nem vitatkozott a képernyőn egymással. De hol vannak a televízió saját vitatkozói? A sok tévészemélyiség közt hol vannak a nagyformátumú, szuverén gondolkodású, politikacsináló ambíciójú műsorvezetők, riporterek kommentátorok? Van-e politikai konfliktusokat villámlobbanásos erővel megvilágító tévériportázs? Van-e tévépublicisztika? Elegendő-e glosszatéma-felsőhatárnak az, ha a tévé „leleplezi” a KÖZÉRT-rakodót, mert földre dobálja a kenyeret, vagy a falusi kiskirályt, mert nyugdíjba kergeti alattvalóját? És kamera elé kell engedni a bírálva elemző embert. A társadalombírálót. Az erkölcsbírálót. A művészetbírálót. Hogyan integrálódjék az átlagmagyar a társadalomba, ha nem látja átvilágítva? Hogyan találjon követendő normákat, ha erkölcsi zűrzavaraink fölfejtetlenek? Hogyan válasszon könyvet, színdarabot, filmet, ha csak dicséretet vagy sablonajánlást kap róluk? És miért nem a tévétől kéne mindezt megkapnia? Hiszen a tévét éppen neki szánjuk, az átlagmagyarnak. És hol van a tévé önkritikája? Tévedéseinek korrekciója? Gyengéinek bevallása? Hol vannak a kameranyilvánosságú nézői műsorviták? Ott vannak, a tévécsinálók keze ügyében. Csak szunnyadnak, feltáratlan újdonságokként, a televízióban is sokat – és kifelé mutogatva – emlegetett „belső tartalékok” között.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6286