KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/november
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Román Filmnapok
• Koltai Ágnes: Holland Filmhét
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Szilágyi Ákos: Orosz enteriőr Vassza
• Reményi József Tamás: Etűdök az árvaságra Pereputty; Tanúk nélkül
• Margócsy István: Kívül vagy belül? Harctéri regény

• Székely Gabriella: Play Molnár Játszani kell!
• Ardai Zoltán: Bensőséges árulások Beszélgetés Tarr Bélával
• Barna Imre: A kis utazás Szent Lőrinc éjszakája
FESZTIVÁL
• Reisenbüchler Sándor: Az E.T-szindróma Zágráb
• Bikácsy Gergely: Az esernyős hölgy fesztiválja Barcelona
• Zsugán István: Gengszterek és énekesek Locarno

• Vida János: A bolyongó költő Armand Gatti filmjeiről
• N. N.: Armand Gatti játékfilmjei
• Bársony Éva: Az animáció esélyei Dr. matolcsy Görgy a rajzfilmgyártásról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A nagyrozsdási eset
• Szkárosi Endre: A szenzáció áldozata
• Takács Ferenc: A vadon szava
• Bérczes László: Finom kis bordély
• Gáti Péter: Altatódal nászágyon
• Hegyi Gyula: Twist Olivér
• Lajta Gábor: Gyilkosok utcája
• Vanicsek Péter: Jim Craig

• N. N.: A 41. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Mi lesz? Csapdák és hírek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Értékek és folyamatok – vázlat a magyar filmművészetről

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Zágráb

Az E.T-szindróma

Reisenbüchler Sándor

Tudósítónk beszámolója

 

Két évvel ezelőtt, az ötödik zágrábi rajzfilmes világtalálkozón nem adták ki a nagydíjat. E kényszerdöntés már akkor jelezte, hogy valami baj van a rövid rajzfilmekkel. Idén nem maradt Grand Prix nélkül a fesztivál, a világ animációs rövidfilmtermését megtekintve mégsem lehetünk nyugodtak: a filmszemle négy napja alatt mind a közönség, mind a szakemberek számára világossá vált, hogy az apály tovább tart.

Válságba került a rajz-rövidfilm, amely túljutva az „aranynapokon” jelenleg a tévé mellékcsatornáiba, a közművelődési hálózatba és számos országban a moziforgalmazás perifériájára szorulva vívja harcát a fennmaradásért. Persze korai lenne eltemetni ezt a filmtípust, Rofusz Ferenc Oscar-díjas filmje is bizonyította, hogy maradt még tartalék energiája az egyedi rajzfilmesek egyre kisebbedő csapatának. Az intellektuális érdeklődés megcsappanása és a kedvezőtlen világgazdasági tendenciák azonban sújtják az igényes rövid rajzfilmet, amely keresi helyét az egészestés dömpingfilmek és a végeláthatatlan sorozattermékek árnyékában. Az elmélyült egyedi munkával készült animációs film ma nem jelent „business”-t a filmkereskedelem nagymoguljai számára; a világpiacot az olcsó és gyors módszerekkel létrehozott egészestés produkciók uralják. E nagyüzemi mechanizmus fokozatosan elnyeli a világ legjobb animátorait, akik egyéniségüket elvesztve, Chaplin szánandó kisemberéhez hasonlóan bukdácsolnak a „modern idők” rajzfilmes szupergépezetének fogaskerekei között.

A magyar animációs filmművészet

– hogy néhány jelentős mesterének emberi méltóságát és kreatív eredményeit mentse – sajátos áthidaló megoldást választott ebben a szorongató helyzetben, megteremtve az úgynevezett „egyedi” egészestés filmet. Az olyan rendezők, mint Gémes József, Kovásznai György, Jankovics Marcell és Richly Zsolt saját grafikai világukat vihették tovább, másfél órára bővítve a Daliás időkben, a Habfürdőben, a Fehérlófiában és a Háry Jánosban. Kérdéses azonban, hogy az egyre fokozódó neo-hollywoodi ízlésterror világközegében – amely kondicionálja a nézők igényeit – meddig járható ez az út? Az idei zágrábi filmszemle nem jelezte megnyugtatóan, hogy az újhollywoodizmus stratégiái akár a közeli, akár a távoli jövőben jelentős ellenállásba ütközhetnének.

Szívderítő persze, hogy a bécsi Hochschule für Angewandte Kunst, a londoni National Film School és a Royal College of Art, a Kanadában működő Sheridan College és a belgiumi Gentben funkcionáló művészeti akadémia diákjai egyéni hangulatú munkákat varázsolnak filmszalagra. Örömet okoz a fiatal amerikai függetlenek filmsziporkáival való találkozás, s hogy az angol-francia ellentétektől egyre inkább szétszabdalt és újabban anyagi gondokkal is küzdő kanadai National Film Board továbbra sem enged rövid rajzfilmjei kulturált színvonalából. És végül – de nem utolsó sorban! – erőt adhat számunkra az is, hogy a szocialista országok, a nehéz gazdasági helyzet ellenére, még mindig jelentős állami támogatást juttatnak a rajzfilm kreatív ágának.

Mi akkor a baj? – kérdezheti bárki.

Talán az, hogy a fentebb említett alkotások zöme egy fáradt, tanácstalan világ szellemiségét tükrözi. Úgy tűnik fel, hogy a mai animációs rövidfilm csüggedt alkotói Hermann Hesse Steppenwolf című regényének főhőséhez hasonlóan egyfajta civilizációk közötti senkiföldjén botorkálnak. Imponáló technikai felkészültséggel megalkotott műveikből hiányzik a gondolati újdonság lendülete. Az egyedi rajzfilmművészet gerillái mintha elvesztették volna hitüket a spirituális mélységek emberformáló erejében.

Az idei világfesztivál többek között azt is bebizonyította, hogy a különlegesség aurája rég nem lengi már körül a hajdan nagyhírű Zagreb Film produkcióit sem. Aleksandar Marks és Vladimir Jutriša egyébként mesterien rendezett Edgar Poe-adaptációjának (Rögeszme) értékét csökkenti az érthetetlenül konvencionális grafika. A festményfilmjeiről híres Pavao Stalter ezúttal k. u. k. nosztalgia-hangulatot idézett föl a Negyvenkettes házban, gyönyörű olajtechnikával, de kissé öncélúan – és unalmasan. A legszellemesebb jugoszláv rajzfilmet, a Rómeó és Júliát a konkurrens Dunav Film gyártotta, átalakítva és groteszk szörnyfigurákkal játszatva „Willy” Shakespeare világát. De ez a mű olyannak tetszett, mintha a régi Zagreb Film nagyjait utánozná, arról már nem is beszélve, hogy főszereplői a Sárga tengeralattjáró vízalatti faunájával tartanak atyafiságot.

Sajátos belterjesség fémjelzett egyes – egyébként rendkívül míves! – szovjet animációs filmeket, amelyek 18–24 perces vetítési idejükkel szinte „tolsztoji” léptékűeknek tűntek, különösen akkor, amikor az olasz Bruno Bozzetto kétperces „Italo-comics”-jai után veítették őket. A szovjet animációs csapat legeredetibb egyéniségének A. Tatarszkij bizonyult, akinek szellemes népi humorát nagy tapssal honorálta a nézősereg. Az egész fesztiválmezőny legkonvencionálisabb műve viszont az E. Nazarov-rendezte Egy hangya utazása volt, amely akár Walt Disney burbanki stúdiójában is készülhetett volna a harmincas évek közepén.

A korszerű képi eszközök kutatásában a fesztiválon a fiatal amerikaiak jártak az élen, bár munkáik nem lépték túl a hatvanas évek eredményeit. A bostoni Flip Johnson Dübörgés belülről című hétperces művében tízezer, különböző technikákat tükröző rajz sűrűsödik egyetlen nyomasztó parapszichológiái vízióvá. A kaliforniai Paul Newell Szimmetriatesztje a mágikus tereket alkotó svájci Maurite Escher halfiguráit animálja komputerrel. A legsziporkázóbb amerikai mű Will Vintonnak A nagy jelidéző című gyurmafilmje volt. Ebben egy eszeveszetten hadaró konferanszié négy és fél perc alatt meséli el nekünk a második világháború harci eseményeit, miközben feje Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt, MacArtbur tábornok, majd Adolf Hitler, a japán császár és a rohamsisakos John Wayne fejformáját veszi fel; sőt a beszélő arc időnként zászlóval rohamozó amerikai katonákká és lapátfogú, szemüveges japán tisztekké osztódik. A hatás frenetikus!

Az angolok a középátlagot hozták a fesztiválra. A főiskolás David Anderson alkotása, az Álmaim expresszvonata egy kisfiú mesevonaton tett álombéli utazását dolgozza fel sokszor meghökkentő eszközökkel – itt-ott bosszantó ízlésficamokkal tarkítva. Egy suta égi vándorcivilizáció kozmikus vadászatairól szól két meglepően fiatal ember, a londoni Phil Austen és Derek Hayes Égi bálnák című filmje az Animation City produkciójában. Ez a munka volt az angolok legjobban rendezett alkotása.

Kanada francia animátorai feltámasztották a parabola rég halottnak hitt műfaját. A szép grafikára épített, lendületes Champignon gombák (rendezője Pierre Veilleux) és a Trapéz (Mino Bonan alkotása) a kiszolgáltatottság, az alá-fölérendeltség analízisei. Kérdés, hogy 1984-ben hatékonyak-e az efféle animációs példabeszédek?

A hajdan világhírű cseh rajzfilm-művészet az idei zágrábi fesztiválon a hatvanas évek elejének grafikai kliséit tükrözte. A legjobb munka (Látogasson Prágába!) a tehetséges fiatal Pavel Koutsky nevéhez fűződik, aki a „ha kedd, akkor Belgium” típusú „világutazások” ürességét, felületes ostobaságát gúnyolja.

A lengyelek sem hozták azt, amit vártunk tőlük – a szuggesztíven fogalmazó Krzysztof Kiwerski kivételével. Az ő fekete-fehér filmjében (Nincs választás) az élő ember ágyútöltelékké formálódását látjuk, szigorú képi struktúrákban. E filmben legfeljebb az zavaró, hogy nézése közben első harmadát tisztán experimentalista munkának véljük, mert a rendező Muybridge híres fotóalbumának emberi mozgástanulmányait variálja futó, ugró, tornászó férfiakkal. A kissé hosszúra sikeredett expozíció után derül csak ki, hogy tulajdonképpen kaszárnyaudvaron gyakorlatozó újoncokat látunk.

Ha formai újdonságot nem is hozott, de mindenképpen egzotikus színfoltnak számított a Kínai Népköztársaságbeli alkotás, a Kagylófogta szalonka; tanmese arról, hogy két ellenfél elkeseredett vetélkedéséből mindig egy nevető harmadik húz hasznot. A kifinomult kollázsanimáció, a természet apró csodáit érzékeltető klasszikus keleti ecsettechnika, a jól felépített rendezés nagysikert eredményezett Lu Ru-hao rendezőnek és a rokonszenves sanghaji delegáció tagjainak. Ők a „kulturális forradalom” utáni megváltozott légkört hozták el a fesztiválra.

Az idei zágrábi nagydíjat a japánok versenyfilmje, Oszainu Tezuka Ugrálása nyerte. Az Ugrálás Rofusz Légy című munkájához hasonlóan a szubjektív kamera szemszögéből láttatja a világot. Mi, nézők ugrálunk tehát. Először kicsiket ugrunk a járdán, majd átugorjuk a bokrokat, fákat, házakat, réteket, falvakat, hétmérföldes csizmával szökellve dobbantunk metropolisok felhőkarcolóinak tövében, majd felhők fölé száguldunk, hogy végül – őrült ámokfutókként – egy magaslégköri atomrobbanás gomolygó középpontjában kössünk ki. Ebben a pokolban azonban vasvillás ördögök szúrnak hasba bennünket – és felébredünk egy falusi járda szélén... Az ugrások lenyűgöző ívét a japán animátorok komputer segítségével építették fel; a tokióiak filmje igazi bravúrmunka! A fesztivál legnagyobb sajtó- és közönségsikerét azonban egy egyszerű technikával készített magyar gyurmafilm aratta. A Lisinski kutúrcentrum kétezer főt befogadó nézőtere perceken át tombolva lelkesedett a pécsi Varga Csaba Auguszta szépítkezik című filmjéért. A nyitó esten bemutatkozó Auguszta, a csúnyácska gyurmahölgy, rakétasebességgel emelkedett a fesztivál egére – magasan valamennyi film fölé! – és öt napon keresztül a magyar rendező lett a sajtó- és tévéinterjúk legkedveltebb szereplője. Auguszta pedig – képletesen szólva – Zágráb E. T.-jévé változott!

Ez rendkívül meleg fogadtatás tükrözi az úgynevezett kulturális világmodellek mai helyzetét. A tükör előtt szépítkező plasztilindáma nem sugall nekünk megváltó eszméket, karizmatikus tanokat, kacifántos üzeneteket, csupán önmagát, sajátos ösztönlényét, primer „emberi” arculatát próbálja elfogadtatni a mozinézővel. Teremtője, Varga Csaba – szintén ösztönösen – visszanyúl a nevettetés azon ősforrásaihoz, amelyek mindmáig éltetik Georges Méhes, Max Linder és az ifjú Chaplin filmjeit.

Agyonmanipulált civilizációnk mozinézője pedig boldogan keres menedéket az ősi ösztönök nem túl bonyolult – éppen ezért biztonságot nyújtó világában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6271