KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Millecentenárium

Az ünnep zűrzavara

Magyarország Rt.

Schubert Gusztáv

Nem tudunk ünnepelni. Az Expo kudarca után a honfoglalás eseményei azt mutatják – televízión, filmen, interneten talán kevésbé, mint a köztereken –, múlttal, jövővel egyaránt bajban vagyunk.

Találjuk ki Magyarországot! – tanácsolja az idén húsvét vasárnapján indult szerény tévéműsor, Hankiss Elemér havonta jelentkező elmélkedése. Kopott kis magazin, egy tegnapi tévéelnök puvoárjából igazán futhatná többre, csak hát nem ő csinálja, hanem a tegnapelőtti Hankiss, a kikönyökölt zakójú társadalomdiagnoszta, aki annyira bízik a gondolatok erejében, hogy meg sem fordul a fejében: a műsort iski kellene találni. Hatásos emblémát terveztetni, meg stílszerű és belakható stúdióbelsőt, dinamikusabb dramaturgiát keresni, képek szigetfüzérével barátságosabbá tenni a szövegtengert. És végezetül kitalálni talán magát a műsorvezetőt is: egy kevésbé hadari, kevésbé csapongó, kevésbé esendő moderátort. Vagy inkább mégse: nem biztos, hogy egy lehengerlően magabiztos riporter-mágusnak elhinném mindazt, amit a nagyon okos, és mégsem fensőbbséges, kételyeivel szemem láttára viaskodó együttgondolkodónak elhiszek.

Persze nem könnyen, s nem fenntartások nélkül, mert ugyan hogyan lehet kitalálni a mélységes politikai apátia idején egy országot. Csakis a politika ellenében, vágja át a gordiuszi csomót Hankiss. Ha minden kurzus becsődölt, ha nincs politikai alternatíva, akkor onnantól kezdve a civilszféra lesz a politika, a történelemkönyvekben nem szereplő kis gesztusok szövevénye lesz a világhistória. Meghalt a történelem, éljen a történelem! A Találjuk ki Magyarországot! nem új politikai utópiát javasol, hanem a működőképes civiltársadalom építését. Persze ehhez is stratégia, cselekvési program szükségeltetik. Hankiss víziójában a legfontosabb krédó: csak magunktól várhatjuk a boldogságot. Nem a nemzet napszámosai, nem is a nemzet eltartottjai vagyunk, hanem Magyarország Rt. részvényesei. Ez a gazdatudat valaha létezett, Hankiss személyes példát hoz rá: kisgyerekként nagyapjával utazott a villamoson, nem jött a kalauz, de amikor megérkeztek, nagyapja eltépte és szemétkosárba dobta a kezeletlen jegyeket. Az unokák értetlenkedésére csak annyit mondott: de hisz ez az én villamosom. Nagy eset, legyinthetnénk, ha a káoszelmélet óta nem tudnánk, mire képes akár egy lepkeszárny. Az ilyesfajta „semmiségeken” nemzetek sorsa múlhat: aki saját villamoshoz szokott, aligha megy el kékcédulával szavazni. A köztulajdonosi szemlélethez persze valódi köztulajdon is kell, ha a bérletem árából mondjuk villamosülés lesz, s nem miniszteriális luxuskocsi, az adómból telefonfülke, s nem pártszékház, aligha fogom elbliccelni a fizetést, felszaggatni a bőrhuzatot, letépni a telefonkagylót. Feltéve, hogy épeszű vagyok. „A köztársaságok gyengék, mert az értelemre apellálnak” – vethetnénk közbe a Hit, illúziók nélkül keserű aforizmáját. Hankiss ellenpéldái azonban meggyőzőek, nem egy precedens volt már arra, hogy a belátás, a mindennapi viselkedés szelíd és szívós reformja vakart ki nemzeteket a koszból, józanított ki az össznemzeti bódulatból. A „gin age” Hogarth-metszetekről vagy a Koldusoperából jólismert részeges, mocskosszájú, tahó angoljából a választékos bath-i fürdőélet, Sheridan kifinomultabb színdarabjai, a krikett és hasonló semmiségek formáltak művelt úriembert. És persze az angol faluközösség sokévszázados demokratikus praxisát nemzeti közkinccsé emelő parlamentáris monarchia. A nem kevésbé durva németeket eközben a pietizmus, „a kegyesség” szelíd, családias életmódreformja puhítgatta: ne igyál, ne verd az asszonyt, légy takarékos, tanulj meg írni, gyümölcsfát metszeni. Lehet persze az elvesztett őserőt sajnálni e szegény megnevelt nemzetekből, de furcsamód valahogy mégiscsak jobban alakult a sorsuk, mint a szellemi érintetlenségükre kényes rossztanulóknak.

Minden nemzetnek vannak jobbrosszabb korszakai, de egyik sincs örökös kudarcra kárhoztatva, minden ország kitalálhatja önmagát. Ami persze cseppet sem egyszerű, a privát Magyarországhoz nemhogy egy-két emberöltőnyi múltban, de ezerszáz év magyar históriájában sem akad ép öntőforma. Hogy mennyire nem tudjuk, milyen is volna egy civil Magyarország, megmutatja az Expo és a millecentenárium kudarca. Ünnepelni szeretnénk, megmutatni magunkat, csak épp fogalmunk sincs, hogyan is kellene ezt megcselekedni. Ami ünnepünk van, nem ezt a polgári Magyarországot ünnepli. A szittya paripák prüszkölése legfeljebb új kalandozásra hívhat. Hankiss felidéz egy régi, gyerekrajzokból és gyerekmondatokból egybekollázsolt rajzfilmet (Macskássy Kati: Ünnepeink): a fejecskékben fortyogó történelemkatyvasz („Mikor Petőfi élt, akkor még az osztrákok vissza tudták hátráltatni a magyarokat, de aztán a Szovjetunióba mentek segítségért, de már nem bírtak a túlerővel szemben. Aztán betörtek a tatárok és a fél országot lenyilazták... Petőfi leesett egy lóról és meghalt, és utána kikiáltották a tanácsköztársaságot.”) akkor még inkább mulatságos volt, mint rémisztő. Ma ezek a hajdani gyerekszájak skandálnak a tüntetéseken, lényegében ugyanazt a zagyvaságot. Ami huszonévesen már nem olyan bájos. Szkinhedek a Petőfi-szobornál, nem március 15-e, hanem szürreália. Tegyük rögtön hozzá, a fehérkesztyűs, csukaszürke ifjúgárda is az volt.

A zűrzavar nemcsak a fejekben van, hanem magukban az ünnepekben. Hankiss is szolgál egy gyönyörű képzavarral, amikor a honfoglaló magyarok kalandozásait „1100 év legjobb reklámhadjáratának” nevezi (A magyar marketingtől ments meg, Uram, minket!?). Ahhoz, hogy sikerüljön a millecentenárium, nem ártott volna tisztázni, mit is akarnánk ünnepelni. Merthát az ünnep nem mindenkié: pogány ne karácsonyozzon, pápista ne áldozzon fehér lovat a Hadak Urának. Létezhetne persze nemzeti ünnep is, mikor minden magyar összegyűlhet, de a legtöbb „nemzeti” ünnepűnk valakié vagy senkié. Augusztus huszadikára, a honalapítás ünnepére, amely pedig igazán összmagyar ünnep lehetne, Koppány önjelölt utódai mondtak acsarogva nemet. Ötvenhatot nem azért nem tudjuk megünnepelni, mert képtelenség lenne a zsarnokság elleni lázadásról méltósággal emlékezni, hanem mert a mai napig tart a marakodás október huszonharmadika tulajdonjogáért. Március tizenötödike példája azt mutatja, a torzsalkodás vígan túlélheti az eseményekben résztvevőket, és adott esetben vakszerencse dolga, kinek a kezére jut egy-egy történelmi esemény. Ha nincsen tisztafejű társadalom, amelyben világosak a játékszabályok, ahol a pólusok a helyükön vannak, semmi meg nem akadályozhatja, hogy Petőfiből kisnyilasok hőse lehessen.

A millecentenáriumért is két tábor viaskodott, egy konzervatív, amelyik azt hitte, még egyszer meg lehet tartani a milléniumot, és egy demokrata, amelyik azt remélte, hogy polgári ünneppé változtathatja. Mindkettőnek csalódnia kellett. A honfoglalás ezeréves ünnepét nagyon konkrét politikai feladatra találták ki 1896-ban. Bele kellett vernie az itt élő nemzetiségek orrát a magyar szupremáciába. Százszázalékig sikerült. Szlovák, rutén, román, szerb és horvát egy életre megtanulta, nincs több keresnivalója a Szent Korona alatt. Nagy Magyarország sírját nem Trianonban kezdték megásni, hanem a szemkápráztató millenárison. Ha nekem Verecke és Dévény sajgó sebe fájna, hétszer is meggondolnám, mit is ünneplek 1996-ban. Ha polgár lennék, aki az ezerszázadik évből „a jövőbe akar tekinteni”, nem különben. A millenáris buzgalom is cselesen befogta a dualizmus polgári lendületét, Duna-hidat, földalattit, országházat, szebb jövőt építve ment előrefelé – a múltba. Honfoglalás helyett a honvesztésbe.

Arra, hogy egy nemzet kikerülhesse az ilyesfajta katasztrófákat, nem elégséges az életösztön, alapos önismeret is ajánlatos. A „társadalmi csapdákat” éppúgy ismerni kell, mint a társadalmi gyorsulópályákat. A Kárpát-medence zárt világában ősiségükre licitáló, s e versengés miatt végül mind rajtavesztő nemzetek példája kísértetiesen emlékeztet a magyar köztudatba húsz évvel ezelőtt épp Hankiss által bedobott csapdaelmélet Közlegelők tragédiája néven elhíresült példájára. Mi lett volna, ha Neumann János tömegpszichózisainkba is bevilágító matematikai modellje már akkor kézre áll a díszmagyarjukat gombolgató ünneplőknek? Valószínűleg épp oly kevéssé akadályozhatta volna meg a romlást, mint Hankiss friss szellemű társadalomrajzai, a Társadalmi csapdák (1978) vagy a Diagnózisok két kötete (1982, 1986). Hiába lett értelmiségi körökben népszerű, a politika nem tanult belőle, a nagyközönséghez pedig el sem jutott. Nagyobb hatást Hankiss tévés esszésorozatának sem jósolok. A Találjuk ki Magyarországot! nem tarthat tükröt egy egész országnak, legfeljebb, ha zsebtükör. Igaz, jelet adni azzal is lehet. De azt alig pár ezer néző láthatja meg, ekkora vállalkozáshoz egy egész televíziót kellene megnyerni. Ez volna az igazi közszolgálat. Tudjuk: akié a tévé, azé a hatalom. De övé a privátszféra is. A lelkek, a gesztusok, a nyelv, a gondolatok. Lehet persze tépelődni azon, hogy kitaláljuk-e Magyarországot. De nem érdemes. Sem a tévében, sem az országban nem lesz adásszünet, míg a végére járunk. Valaki máris kitalál bennünket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=48