Sorozatgyilkosok

Beszélgetés Szomjas Györggyel

Bűn az élet

Bihari Ágnes

Újból összeáll Szomjas György csapata. Grunwalsky Ferenc, Vayer Tamás, Szőke András gengszterfilmet készít elő. Nehézfiúk, kurvák, kisstílű ügyeskedők után valódi magyar nagyvadakról szól majd a Mindenáron.

– Az ember mozilátogatóként régóta vonzódik a bűnhöz. Egy jól megcsinált gengszterfilm vagy maffiatörténet szinte mindig siker. Láthatóan Önt is vonzza ez a téma.

– Engem nem vonz a bűn. Legfeljebb a törvényenkívüliség. Talán mert a rockban nőttem fel, amely bizonyos értelemben arról szól, hogy kívül is meg belül is vagy a törvényen. Inside and outside of the law- így mondják a westernfilmekben, és a jó westernek mindig arról mesélnek, hogy csak egy lépésen múlik, belül vagy kívül van-e valaki. Sajnos ilyen szempontból egyre cinikusabb filmek keletkeznek.

– Mire gondol?

– Mostanában láttam a Tiszta románc című filmet. Az alaphelyzet végül is klasszikus modell: van egy fiatal, jószándékú pár, akikkel azonosulok, mert szeretik egymást, és akik belekeverednek valami balhéba, pár embert megölnek, Bonnie and Clyde-szituáció, ez még rendben is volna. Na de hogy ezt azzal lehet befejezni, hogy lelépnek a lopott pénzzel Mexikóba és boldogan sétáltatják a kisgyereküket a tengerparton – ez azért eléggé immorális gesztus. Ez annak idején a Szökésben (Sam Peckinpah, 1972) még úgy volt, hogy látjuk Steve McQueent és Ali McGraw-t, amint a napnyugtában elhajtanak, majd megjelenik egy felirat, hogy két héttel később elkapták őket Mexikóban. Itt nincs ilyesmi. Nyaralnak a beach-en és élvezik a lopott pénzt.

– Szóval morális kötelességének érzi, hogy a filmjeiben a rosszak elnyerjék méltó büntetésüket?

– A dolgokat a helyükre kell tenni. A gyilkosság az gyilkosság és a rablás az rablás. Az olyan mozikat, mint például a Született gyilkosok, szemét és cinikus filmeknek tartom.

– Miért?

– Mert az ember nem születik gyilkosnak. Ez a film azt mutatja, hogy a hollywoodi ipar, amely egyébként átlépett minden morális gáton, semmi mással nem törődik, mint a hihetetlen agresszió és akciók révén túlcsorduló hatáskeltéssel. Ezt szolgálja minden: kép, hang, sztori. A filmből végül is óriási show-műsor lesz. Hollywoodban ritkán jut eszébe valakinek a valóságból kiindulni. Persze száz hülye és rossz film mellett akad szellemes, látványos vagy más módon szórakoztató is – lásd Ponyvaregény –, de a legtöbben meg sem próbálják áthágni a műfaj szabályait. Mint a burleszknél. Ott bukdácsolnak, hasra esnek, fenékbe rúgják egymást – ezekben meg pörög a film, száz akció, száz halott, és fröcsköl a vér.

Nemrég a Titanic fesztiválon megnéztem a Kray-fivérek című filmet, amely egy híres londoni gengsztertestvérpárról szól. Nagyon jó film lehetett volna, ha azt a valóságos hátteret, amelyben ezek a gengszterek éltek, megmutatja. Hiába voltak korhűek a ruhák és a bútorok, egyáltalán nem lehetett megtudni, miért haragszanak egymásra, miért ölnek, mire megy ki a játék. Egy jó fılmben nemcsak a sztorinak kell izgalmasnak lennie, hanem arról is beszélnie kell, ami bennünket körülvesz. Erre egyébként most tehetek egy kísérletet, mert készülő filmem igazi bestseller-sztori, hősei Dohászi és Bene, a Skálás-gyilkosok néven elhíresült többszörös rablógyilkos-páros.

– Ami a törvényenkívüliséget illeti, hősei eléggé kívülre kerültek. Azokból a filmekből, amiket idáig csinált, érződött, hogy még ha nem szereti is, de megérti a hőseit. Itt, ahol ártatlan áldozatok vannak, ez nyilván nehezebb...

– Engem az élet elbűvöl. Őket is megpróbálom nagy toleranciával és beleérzéssel kezelni. Nyilván nagyon oda kell figyelni majd az irányokra, mert a világért sem akarnám őket hősként ábrázolni, viszont éppen attól lesznek érdekesek a filmben – és ezt óvatosan mondom –, hogy a kis stikliktől szinte folyamatos az átmenet a gyilkosságig. Nincs éles határ. Az emberekben a morális gátlások annyira eltűntek, hogy nem veszik észre, meddig lehet elmenni.

– Újságcikkből kiindulva, anyaggyűjtésre támaszkodva, talált történetekből szokott dolgozni.

– Ezt a történetet gyakorlatilag készen kaptam. Tábori Zoltán Nagyvadak címmel feldolgozta már a sztorit, regénye a könyvhéten jelent meg. Tábori, aki régebben megfordult abban a Kőbánya Stúdióban, ahol én még most is tevékenykedem, a kéziratot elküldte nekem. Több évig dolgozott rajta, ismeri a teljes periratot, a helyszíneket, és az akciókat, felkereste a fickókat is a börtönben és beszélt az összes hozzátartozóval, szóval alapos környezettanulmányt végzett és óriási tényanyaggal rendelkezik. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem filmet készíteni belőle.

– És mitől kapott kedvet?

– Láttam, hogy nagyon gazdag anyag van a kezünkben: gyakorlatilag bármilyen ponton rákérdezhetek bármire, Tábori Zoltán azt a regényben megírtakon túlmenő részletességgel ismeri. Engem tulajdonképpen az fogott meg, hogy ezek az emberek hogyan, milyen környezetben éltek, miközben időről-időre rabolni jártak és szervezték a nagy támadást. Nagyon furcsán illeszkedik bele az ő bűnözői életmódjuk a teljesen hétköznapi, konszolidált polgári-kispolgári-vállalkozói életmódba – lakótelep, élettársak, közösen nevelt gyerekek, köztük versenysportoló tinédzserek, társasélet a vállalkozó haverokkal... Tanulságos, hogy a közvetlen környezetük teljesen elfogadta, amit csinálnak: ha nem tudták is biztosan, mivel foglalkoznak, az azért világos volt, miféle pénz az, amire szert tesznek. Egyébként ez a magyar kriminalisztika hírhedett esete volt: számos rablást és betörést hajtottak végre, megöltek négy embert és több éven keresztül nem tudták elfogni őket.

– Mitől különleges ez a gengszterpáros?

– Két tehetséges, intelligens ember, akik valami miatt a polgári életben nem tudták kifutni a formájukat, viszont a bűnözők között királyok lettek. Mindketten ültek már a közös balhék előtt is, és aki intelligens, az toronymagasan áll azok fölött a piti bűnözők és marginális alakok fölött, akik a börtönök lakóinak többségét alkotják. Számomra nagyon érthető, hogy a szabad életben is meg akartak felelni ennek a státusnak, de máshogy nem tudták elérni. A gyilkosságok kilencvenkilenc százalékát egyszerű, kevéssé iskolázott emberek követik el, amit meg nem, az többnyire felderítetlen marad. Fél-értelmiségiek megszervezetten, felkészülve, gengszter módszerekkel – ez gyakorlatilag a kilencvenes évek elejének találmánya. Donászi és Bene bűnöző karrierje időben párhuzamosan fut a rendszerváltási processzussal és sok olyan dologgal összefügg, ami ezeknek az éveknek a sajátossága, a bűnözés eszkalációjával, a rendőrség meggyengülésével, a pénzkísérés kezdeti amatőrizmusával.

– Az átmeneti időszak átmeneti bűnözése?

– Bizonyos fokig igen. De azt hiszem, az nem átmeneti, hogy intelligens emberek is elszánt és átgondolt bűnözésre adják a fejüket. Úgyhogy nem két istentől elrugaszkodott gazember szörnyű tetteiről van szó, amikhez nekünk semmi közünk. A Mindenáron című új filmemben azt akarom megmutatni, hogy az ő tetteik milyen mélyen ágyazódnak be abba a hétköznapi és teljesen immorális közegbe, amelyben élünk. A forgatókönyvben a valóságos történetre építek, de lesz benne egy csomó fiktív elem is.

– Bár az irodalmi forgatókönyvet már elfogadták, pénz híján elhúzódhat a forgatás megkezdése. Hogyan őrzi magában elevenen a történetet?

– A forgatókönyv sosincs száz százalékig kész. Állandó, réteges építkezés folyik a megírt és improvizált dialógusokon és az utószinkron alatt beleírt szövegeken át a ritmikájában, hosszában sokat változó, végleges jelenetek soráig. Mindig a közös munka közben jönnek meg a gondolataim, és nem otthon, a ceruzámat rágva találok ki olyasmit, amihez aztán körömszakadtáig ragaszkodnék.

– A szereplők megvannak már?

– Régi színészeim fognak játszani benne, és mert szeretem keverni a profikat az amatőrökkel, jónéhány kisebb szerepet ismeretlen arcok kapnak majd. Ilyenkor, amikor megtörtént esetet dolgozunk fel, még inkább törekszünk arra, hogy a megvalósításban semmiképpen ne legyünk naturalisztikusak vagy dokumentaristák, mert csak így fog jól működni a dolog.

– Filmjeit hogyan fogadják a magyar és hogyan a külföldi mozikban?

–A filmjeim itthon elég jól mennek, a Roncsfilmet három és fél évig játszották a Metró moziban, ami elég jó eredmény. Külföldi fesztivál-tapasztalatom viszont inkább az, hogy a nyersesség az nem nagyon megy. Ma nagyon hipokrita nyugaton a világ és a film világa is az – a legdurvább dolgot is befogadják, de csak akkor, ha nincs igazán köze a valósághoz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 34-35. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=61

Cikk értékelése:

szavazat: 1024 átlag: 5.39

előző 1 következő

új komment