KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/október
MAGYAR MŰHELY
• Turcsányi Sándor: Désiré történelemórái Így néztük mi Jancsó Miklós filmjeit
• Jancsó Miklós: Jancsó Miklós amerikai naplójából

• Kovács András Bálint: Egy meghiúsult beszélgetés története Robert Bresson
HORROR
• Schubert Gusztáv: Az álom napja Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk
• Molnár Gál Péter: Ifjú Frankensteinné Szörnymutációk

• Bakács Tibor Settenkedő: Az ezüstfejű kígyó a farkába harap Andy Warhol filmjei Magyarországon
• Antal István: Bankár és költő Az amerikai kísérletifilm történetéből
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Pannon party Az utolsó nyáron
• Reményi József Tamás: Sem gonoszok, sem ártatlanok Dermedj meg, halj meg, támadj fel!

• Koltai Ágnes: Lenni vagy tenni Luc Besson és a neogiccs
• N. N.: Luc Besson filmjei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A legyek ura
• Nagy Gergely: A Hegylakó visszatér
• Turcsányi Sándor: Földönkívüli zsaru
• Tamás Amaryllis: A remény útja
• Fáber András: Holtpont
• Hegyi Gyula: A gyönyör rabjai
• Sneé Péter: Az igazi
• Sneé Péter: Ők is a fejükre estek...
ELLENFÉNY
• Nagy Gergely: Mesék és csodák az én Bagdadomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

Szörnymutációk

Ifjú Frankensteinné

Molnár Gál Péter

 

Belevágott az istennyila egy film-raktárba, a gonddal őrzött bádogdobozok rollnijai végeérhetetlen tengerikígyóként letekeredtek és elárasztották a békés családi otthonokat.

Frankenstein, Dracula és leszármazottaik újból uralkodni kezdenek a képzeleten. Videó-tékák vérszopó ajánlatokkal derítik föl a családi estéket. Műholdas adások műrémségekkel enyhítik a valódi rémségekbe belefáradtakat.

Drakulák permutációi, Frankensteinek variációi megszámlálhatatlanul.

Nemrégiben egy szovjet tévéfilmet vetítettek két részben. Bulgakov Kutyaszív című regényéből készült, melyben egy nemzetközi hírű professzor (Jevsztignyejev alakításában) életre operál egy részeges csavargót, „beleszerelve” a kocsmai verekedésnél leszúrt hullába egy kóbor kutya szívét. A professzor mesterséges embert kíván létrehozni. Kísérlete félresikeredik: ember helyett lumpenproletárt teremt.

Bulgakov valóságos személyt használt modellként a Kutyaszívben (1925). Szergely Voronov, orosz fiziológus tűnik föl a regényben, aki a század elején elhíresült műtéteiről: majomhormont ültetett át emberi szervezetbe, hogy növelje a férfipotenciált. Bulgakov szatirikus regényében földereng alakja, de a balulsikerült műtét történetében költött figurát követ az író: elkendőzötten doktor Frankenstein és szörny-teremtménye jelenik meg a korai szovjetállam körülményei között.

A szovjet-Frankenstein szélsőséges példája annak, hogy se szeri, se száma a rémföldolgozások kiáradó hatásának. Honnan eredtek a Frankensteinek és Drakulák? A kérdés Svájcba vezet, a múlt század elejére, a romantikába.

 

*

 

1816. júniusában egy szép, gazdag, de sánta angol lord útitársával átköltözik a genfi Hotel d Angleterre-ből a tó partján álló bérelt villába. Túl sok kíváncsi angol tekereg Genfben, túl sok a pletyka. A lord botrányos körülmények között távozott Londonból. Valójában megszökött, felesége beadta a válópert. A jó társaság zajos erkölcsbotrányától – a sánta lord ugyanis a nővérébe szerelmes. Ez mégsem akadálya, hogy szokatlanul jóképű, huszonöt esztendős útitársa és háziorvosa a barátja legyen. S hogy még kuszább legyen a helyzet, a lord nem utasítja vissza egy színésznői karrierről álmodó, temperamentumos ifjú hölgy szerelmi ajánlatát sem. A kisasszony a lord után ered, követi Svájcba a nyomokat. Vele tart az úton mostohanővére, költő-férjével, akinek híre nem sokkal jobb Londonban a lordénál, ugyanis elvált feleségétől, s szabadszerelemben összeállt Maryjével. A két költő összebarátkozik (mert a lord híres és hírhedt poéta.) Zavartalan beszélgetéseikhez kiszemelik a kiadó Diodati villát. Beköltöznek. Öt rosszhírű fiatal egy villában a tó partján.

Ez a drámai alaphelyzet.

A szereposztás a következő: a lordot Byronnak hívják; háziorvosa a hollófekete hajú, idegesen érzékeny James William Polidori; a lordot fúriaként követő dámát Claire Clairemontnak hívják; mostohanővére neve Mary Godwin; vadházastársa pedig Percy Bysshe Shelley.

Öt fiatalember maga mögött hagyja a divatos világot. Irodalmi versenyre hívják ki egymást: írjanak rémregényt. Ki-ki írja meg a maga gótikus történetét. Byron kezébe akad a genfi könyvtárban egy Fantasmagoriana című antológia. Talán innen az ötlet: rémmesékkel elütni a nyári esték egyhangúságát. Az ötletért azonban szükségtelen a szomszédos kölcsönkönyvtárba menni. Mary Shelley apja, az anarchista teoretikus William Godwin tiszteletes maga is írt odahaza néhány gótikus rémregényt. Shelleyt sem kellett nagyon biztatni. A Diodati villa látogatói között volt Mathew Lewis, angol költő és drámaíró, Svájcon átutaztában a Faustból fordít részeket Byronnak. Az előzékeny Goethe-tolmácsra ráragadt „a szerzetes Lewis” gúnynév, 1795-ben megjelent The Monk (A szerzetes) című hátborzongató regényéről, amelyben sok más ijesztő elem mellett a vámpírizmus rémkelléktárát is fölhasználja.

Öten rémregényírásba fognak, mint az újkor hajnalán Firenzében a pestistől rettegő bezárkózottak. Magukra csukják a repkénnyel befuttatott ház ajtajait, hogy feledtessék magukkal a kinti pestises fertőzetet: a rossznyelveket. Az irodalomtörténet úgy tudja, unalmukat elűzendő estek papírnak. Mary Shelley regényét (Frankenstein) meglehetős unalommal forgathatjuk, ha rémtörténetnek olvassuk, és mindazon borzadályos vagy csak borzalmas filmföldolgozás ősforrását látjuk benne, amivel annyit bajlódtak filmstúdiókban. Ha azonban pszichológiai rémregénynek olvassuk, elképesztő értesüléseket kapunk a tizenkilenc éves fiatalasszony megfigyelőképességének és csillapíthatatlan indulatainak köszönhetően. Mary Shelley anyjától örökölte feminista öntudatát – a szülésbe belehalt Mary Wollstonecraft Godwin a szerzője A nők jogainak követelése (1792) című divatos és vitatott röpiratnak. Nevelőapjától a szabadszerelemhez való bátorság ideológiai alapjait kapta. Regényének szenvedélyességét lord Byron szolgáltatta. A Frankenstein rosszindulatú, de szellemes. Versenyregénye első fejezetét megelőzi egy Köszöntő. Ebben Robert Walton hajóskapitány húgához címzett leveleit olvashatjuk. A kapitány bejelenti, megismerkedett egy érdekes svájci férfival. A férfibarátságra szomjazó derék kapitány följegyzéseiben találkozunk az odahaza maradt kuzinjával levelező Victor Frankensteinnel. Mintha lord Byron botrányos szóbeszédek közt hátrahagyott nővérével váltott szenvedélyes levelezését találnánk az irodalmi rögtönzésben. Találunk más azonosságokat is. Svájcban vannak a fiatalok? Frankenstein doktor svájci. Byron a mindenséget kívánja meghódítani írásaival? Prometeuszként új embert akar előállítani Frankenstein. Elhanyagolja Byron az írásért szeretteit? így tesz doktor Frankenstein is: „szemem vak volt a természet bájai iránt. S ugyanaz az érzés, amely nem engedte, hogy észrevegyem a környező szépséget, elfeledtette velem barátaimat is. „

A versenydarab fölolvasásánál a fiatalok nem pillanthattak ártatlanul egymásra Frankenstein ezen vallomásainál: „Képtelen voltam gondolataimat foglalatosságomtól eltéríteni, amely ha mégoly ocsmány volt is, ellenállhatatlanul uralkodott képzeletemen.” Mary szavait értelmezhetjük a munka emésztő szenvedélyeként. Frankenstein állapotának leírásánál Mary azonban gonoszkodik: „Éjszakánként erőt vett rajtam a lassú láz, s már szinte kínzóan ideges voltam (...) úgy kerültem embertársaimat, mintha bűnt követtem volna el. Néha magam is megriadtam, ha rádöbbentem, miféle emberroncs vált belőlem.” Az ötödik fejezetben siker koronázza Frankenstein küzdelmét. Két év után életre kelti teremtményét: „Ez volt az egyetlen célom, erre ment rá a pihenésem és az egészségem. Olyan lázasan vágytam rá, hogy az messze túlhaladta a mérséklet határait. „ A szavakban benne rejlik Mary Shelley ítélete. Milyen a szörnyeteg Frankenstein szerint? „Haja fényes fekete volt, vállára omló, foga gyöngyfehér.” A megjelenítés ráillik a társaság egyik tagjára. A doktorra, aki szakadatlan megzavarja az esti együttléteket. Féltékenykedik a barátja és Shelley között kialakuló megértésre. Kötekedik Shelleyvel. Kihívja párbajra. Öngyilkossággal fenyegetőzik. Egy este Byron az utolsó pillanatban csavarja ki ápolója kezéből a bevenni készülő mérgeket. Byron beleunt Polidori hisztériáiba. Mary Shelley nem késlekedik a leírással: „most(...) elszállt az álom szépsége, s nem maradt utána más a szívemben, csak lélekzetelállító undor és iszony. Képtelen lévén elviselni még a látványát is a lénynek, akit teremtettem, kirohantam a szobából, s hosszú ideig járkáltam fel-alá a hálószobámban, míg annyira össze tudtam szedni magam, hogy aludni térjek.”

Elmenekülve az elől, akire két évig vágyott, Frankenstein összetalálkozik gyerekkori testi-lelki barátjával, Henry Clervallal, aki utána utazott Svájcból Ingolstadtba. „Hónapok óta most éreztem először nyugalmat és derűs örömöt.” Így üdvözölhette Byron is a Genfben újra feltalált Shelleyt.

1819. május 15-én Velencéből lord Byron ezt írja kiadójának, John Murray-nek: „Tisztelt uram, (...) megkaptam a részleteket és A vámpírt. (...) A Shelley rohamáról szóló történet igaz. Nem tudom, mi lelhette, mivel gyávasággal senki sem vádolhatja (...) valóban megriadt rémképzeteimtől, amiként Polidori leírja, noha nem egészen ügy, ahogyan leírja. Az, hogy megállapodtunk: kísértettörténeteket fogunk írni, igaz; a hölgyek azonban nem testvérek. Egyikük Godwin leánya, a Mary Wollstonescrafttal kötött házasságból, a második pedig a jelenlegi Mrs. Godwin leánya, az előző férjétől. Ennyit az aljas Southey vérfertőzési meséjéről; amiként az sem igaz, hogy a jelenlévők szabad szerelemben háltak volna egymással.

A kifogásolt A vámpírt nem Byron írta, de az ő neve alatt jelent meg. Polidorié a mű, amellyel részt vett a rémmeseversenyben. A Diodati villa lakói irodalmi párbajt vívtak. James Polidori hőse a vérszívó Ruthwen lord. 1819-ben jelenik meg első önálló kiadása. Mihamar elnépszerűsödött. Számos nyelvre lefordították. Két évre rá már megjelenik első utánzata: Cyprien Berard: Lord Ruthwen ou les Vampires. Színpadon ugyanebben az évben jelenik meg először Le vampire címen a párizsi Porte-Saint-Martin színpadán. A melodráma szerzője: Charles Nodier. Rendező: Croznier és Merle. Lord Ruthwen: Monsieur Philippe. Miss Subrey szerepét pedig Madame Dorval alakítja. A finom Nodier darabja példátlan népszerűségre tesz szert. Levehetetlen a műsorról. A fővárosba érkező vidéki zöldfülű, idősebb Dumas 1832-ben látja fölújítását a karzatról. Mérges kis tír dohog mellette. Szakadatlan kifogásokat támaszt. Maga a szerző. Dumas az első párizsi színházlátogatás anekdotáját följegyzi Emlékirataimban.

Annyira hat rá a vérfagyasztó kísértettörténet, hogy a halálból visszajáró Monte Christo grófban fölismerhető Ruthwen lord alakja. Dumas nem éri be Monte Christóval. Megírja Vámpír című drámáját. Az Ambigue-Comique mutatja be 1851. december 20-án.

Nem fárasztanám az olvasót Polidori rémelménckedése Európát körülkísérő sikerének útleírásával. Se vége, se hossza nem volna melodrámák, operák, balettek, regényváltozatok irodalmi tolvajlástörténetének. Mutatóba megemlíteném két megzenésítését. A Zichy grófok pozsonyi zenetanára, Heinrich August Marschner a lipcsei Stadt-Theater vezető karmestereként színre viszi Der Vampyr című operáját (1828). Ugyanabban az évben Peter Joseph von Lind-paintner hasoncímmel arat sikert a stuttgarti udvari színházban.

James Robinson Planche The Vampire: or the Bride of the Isles címmel elsőnek importálja angol színpadra a vámpír-témát (1820).

A vámpír átrepül az óceánon. A francia apától, ír anyától származó Dion Boucicault, a neves turnészínész és színházi darabszállító – akinek Londoni arszlánokját Csepregi Lajos fordításában a pesti Nemzeti is műsorára vette 1856-ban, 1852. június 14-én játssza először Sir Alan Raby szerepét sajátiratú The Vampire-jában. Londonban a Princess Színházban akkora a sikere, hogy négy év múlva Philadelphiában The Phantom címmel folytatja sorozatát. 1860-ban Boucicault megírja kétfelvonásos folytatását és még egy harmadik drámát is előmesterkedik a vámpírsikerből. Harmincegy éves korától húsz éven át tapsoltatja magát az iszonytató arisztokrata jelmezében.

Doktor Polidorinak semmi haszna a sikerből.

Októberben Byronnal Genfből Milánóba utaznak. A Scálában előadás alatt a hisztérikus ifjú összeszólalkozik egy osztrák tiszttel. Letartóztatják. Byron az őrszobára siet. Elkíséri őt új irodalmi ismerőse, Stendhal. Tőle ismerjük az este leírását. A lord híre, rangja, föllépése megszabadítja unt barátját fogságából. Polidorit eleresztik az osztrákok. Föltételül kötik azonban, hogy huszonnégy órán belül elhagyja a várost. Itt eltűnik tekintetünk elől, Byron életéből és a világirodalomból.

Claire Clairmont nem írt rémregényt. Gyermeket szült a lordnak, aki egy 1820-ban kelt baráti levélben „rohadt kurvának” titulálja szerelmi üldözőjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/10 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4214