KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/október
MAGYAR MŰHELY
• Turcsányi Sándor: Désiré történelemórái Így néztük mi Jancsó Miklós filmjeit
• Jancsó Miklós: Jancsó Miklós amerikai naplójából

• Kovács András Bálint: Egy meghiúsult beszélgetés története Robert Bresson
HORROR
• Schubert Gusztáv: Az álom napja Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk
• Molnár Gál Péter: Ifjú Frankensteinné Szörnymutációk

• Bakács Tibor Settenkedő: Az ezüstfejű kígyó a farkába harap Andy Warhol filmjei Magyarországon
• Antal István: Bankár és költő Az amerikai kísérletifilm történetéből
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Pannon party Az utolsó nyáron
• Reményi József Tamás: Sem gonoszok, sem ártatlanok Dermedj meg, halj meg, támadj fel!

• Koltai Ágnes: Lenni vagy tenni Luc Besson és a neogiccs
• N. N.: Luc Besson filmjei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A legyek ura
• Nagy Gergely: A Hegylakó visszatér
• Turcsányi Sándor: Földönkívüli zsaru
• Tamás Amaryllis: A remény útja
• Fáber András: Holtpont
• Hegyi Gyula: A gyönyör rabjai
• Sneé Péter: Az igazi
• Sneé Péter: Ők is a fejükre estek...
ELLENFÉNY
• Nagy Gergely: Mesék és csodák az én Bagdadomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Így néztük mi Jancsó Miklós filmjeit

Désiré történelemórái

Turcsányi Sándor

 

– Te, hány éves is most az öreg?

– Hetven.

Kicsit később: – Tudtad te, hogy az én apám is hetven?

 

E párbeszéd az Oldás és kötésből való. Lengyel József novelláját kevesen olvashatták közülünk. Kit érdekelt? Valami kommunista író, aki élete java részét különböző büntetőintézetekben töltötte (nyilván ezért maradhatott mindvégig kommunista). Ráadásul még kötelező is volt. Különben meg olyan sarkadis volt a film. Az értelmiségi buli A gyávából, az önmagát apja házában kereső orvos az Elveszett paradicsomban. A játszó személyek között is voltak írók, akiket még mi – most harminc felé tartók – is fölismertünk: Hernádi, Csoóri. Ilyenek voltunk, akik a hetvenes évek második felében ismerkedtünk retrospektív vetítéseken Jancsó Miklós filmjeivel, rajongók és felületesek. Lengyelre fintorogtunk, Sarkadit elolvastuk, Hernádit fölismertük, és azt mondtuk: Nézd, ott a Zsül. Mintha személyes ismerősünk lenne. Pedig alig is látszott másfél villanásnál többet. Lehet, hogy inkább ők voltak ilyenek. De nem az írók játszották ennek a filmnek a főszerepeit, hanem színészek. Ajtay Andor, Latinovits Zoltán, Domján Edit. A varázsos Dómján Edit. A film a filmben jelenet igéző bikinis tánca már a kiforrott Jancsót vetíti előre. Csodaszép, de nem a meztelen lányok előlege ő, hanem a lovaké. Sőt, a lóé, a ló haláláé a Magyar rapszódiából.

A bemutatóval egyidőben először a Magyar rapszódiát láthattam Jancsó Miklós filmjei közül. Gyönyörű, megkésettségétől fölizgalmasult randevú. S az ezt megelőző években a korábbiakat életmű sorozatokban. Akkorra, középiskolás éveinkre akarva-akaratlan elég pontos képet szereztünk környezetünkről. Csak épp magunkról nem. Velem-korú FIDESZ-politikusok ezt végletesen leegyszerűsítve úgy mondják a „hogyan lettem nagy ember” stílusú interjúikban, hogy mást mondtak otthon és mást az iskolákban. Viszont éppen Jancsótól tudjuk, hogy nemcsak a mi identitásunkkal, hanem Josef K-éval (Kafka József, 1 410927! 0333) és Jézus Krisztuséval is vannak zavarok, valamint elképzelhető, 200 év múlva Marxéval is lesznek.

Josef K. 20 évvel Jancsó Miklós születésének napja után született – ha született. Mi meg legalább negyvennel – ha születtünk. S mert szerettük volna hinni, hogy így van, faggattunk fűt-fát, a filmet is, hiszen jól tudtuk az ifjúsági mozibérlet tetejéről, hogy minden művészet közül számunkra legfontosabb a film (VT. vagy V.I. Lenin). Mit is faggathattunk volna, mint azt, ami velünk született, a hatvanas évek magyar „újhullámát”. S máris Jancsónál voltunk. Mit kaptunk tőle? Nulladik, vagy inkább harmadik történelemórát, Désiré történelemóráját, kiegészítő szemantikai, szemiotikái kurzusokkal. Nem lettünk túl boldogok. Arról már meg voltunk győződve, hogy az elsőn, az iskolain hazudnak, azt is kezdtük gyanítani, hogy otthon is hazudnak, így hát bizalmatlanok voltunk, és kiváló emberismerőnek hittük magunkat. Azonnal és megfellebbezhetetlenül, de legalább felületesen ítélkeztünk. Ám Jancsó elbizonytalanított. Újra kellett gondolni egy csomó dolgot. A vörös zászló nem csak arra jó, hogy akár a valóságban, akár a képzeletünkben a hídról a Dunába dobjuk. Bár még egy Jancsó-filmben is szépen mutattak volna a vízen úszó zászlók. A Szörnyek évadjában volt hasonló, csak az olyat víziparádénak nevezik. A forradalom nem az a botorság, amelyben a gáncs nélküli lovag egyik kezével megnyitja a Margitszigetet a szegénygyerekeknek, a másikkal meg odacsap, ahova köll. De nem is kell miatta lehalkítani a hangunkat, mint mikor otthon került szóba. És a hatalom csak bizonyos szituációkban tűnik egy helyettünk gondolkodó jóságos izének. Nem sorolom tovább, inkább közelítsünk tételesen e fájdalmas kurzushoz. Tegyünk úgy, mint a francia solymász. Amint megpillantjuk, eresszük rá.

Ilyet még nem láttunk, pedig a hetvenes évek közepén-végén a világ filmművészete úgy-ahogy jelen volt a pesti mozikban. Puff, mint egy ökölcsapás: a Szegénylegények. Ugyan könnyű most lelkesedni, mikor már boldog-boldogtalan megírta, elmondta, szinuszgörbéket rajzolva geometriailag bizonyította, hogy ez ám a film! Először 1956 jutott eszünkbe. Nekünk időnként a legártatlanabb dologról is ‘56 jutott az eszünkbe. Persze rögtön tudtuk, ez kevés. Beavatottak voltunk a bűnüldözés technológiájába, elménket a Kék fény, a krimik tucatjai csiszolták. Köpenyeseknek láttuk tanárainkat, a szomszédot, a portást, a tévébemondót, a kisztitkárt, a békávé-ellenőrt. Úgy éreztük, minket is amolyan szerző-mozgó emberek árulnak be naponta, és még maguk sem hiszik el, hogy valóban egy hajszállal is kevesebb bűnük lenne nálunknál. Világossá lett, hogy bár mi csak a körülöttünk levőt vesszük észre, a világ összes rendszere a bűnösségünkkel, a farizeus módon eltagadott eredendő bűnünkkel operál átlátszó és ordenáré módon. Ülnek a nyakunkon sötét köpenyükbe burkolódzva, és köpködik parancsszavaikat. A filmben röppenő parancsszavakat vigyorogva üdvözöltük, mint kedves ismerőseinket. Itt együtt fájt minden, összekeveredtek a Juli hátára mért botütésekkel. Ostorcsapásokként a Csend és kiáltásban értek, ahol már szinte csak ezeket hallottuk.

Ez a film tanított meg arra, hogy addig használt mércénk, értékrendünk csak a hétköznapi életben alkalmazható, ha alkalmazható. Először ugyanis sikoltoztunk a gyönyörtől, íme egy nyíltan kommunistaellenes film. Ez persze így nem volt igaz, de a mérce valami ilyesmi volt: ki a kommunista és ki nem az. Kozák (Cserzi) gusztustalan szalonkommunista, érzékenységnek a szikrája sem fedezhető fel benne. Latinovits (Kémeri) pedig a szívünknek oly kedves tragikus hős. Csendőr, de milyen fess ember. A zsarnoksággal szemben nincsen, nem lehet kompromisszum – mondja a film, mondták az elemzői. Hát persze, és vihogtunk. Nem kellett még a biztos jancsói fogódzó sem, hogy „az emberi társadalmakban újra és újra föllépnek olyan mechanizmusok, amelyek az egyszerű, naivul tisztességes ember ellen hatnak”. Mindent tudtunk; ennek ugyan kisebbítenie kellett volna örömünket, mert rögtön nyilvánvalóvá vált, tökéletesen érdektelen, kik a jók, kik a gonoszok, vannak-e a világon kommunisták, vagy mindenki az. Úgy tudtuk, hogy tudja, mi fog történni, ha a kezébe nyomja azt az egy golyóval töltött revolvert. Emberi dolgokról volt itt szó, és ezek segítettek abban, hogy megszabaduljunk ostoba mércénktől, a földhözragadtságunk csak a hétköznapokra korlátozódjék. Moziba menni pedig ünnep. Ma már ritkák az ünnepek.

Folyamatosan többes számban írok, nekem Jancsó valóban közösségi élmény volt, néha még barátnőimet is elvittem ezekre a filmekre. Kaptam is a pofámra. Mint ahogy az is kapott volna a pofájára, aki esetleg kétségbe meri vonni a kanonizált értelmezést, hogy itt a gonosz fehérterror marasztalódik el.

Előttem megkerülhetetlen kérdések tömege, a jancsói formanyelv, eszközök, esztétika. Pedig megkerülöm őket. Külön szó sem lesz hosszú beállításokról, mozgásokról, szimbólumrendszerről, arról, hogy Somló 180 fokot, Kende 360-at tudott fordulni. Ez Désiré történelemórája. Csak arról beszélhetünk, amiről azt hittük, az az üzenet. A kronologikus rend hiánya is a szememre vethető, hisz az Oldás és kötést megelőzte A harangok Rómába mennek, a Szegénylegényeket az így jöttem, a Csendes kiáltást a Csillagosok, katonák.

Az Így jöttem egy kamasz felnőtté válásának Urai története, azt mondják, az első igazán jancsós film. Lehet, de a puszta már az Oldás és kötésben is megjelent. A film nagy találmánya az emberarcú orosz, ilyet sem addig, sem azután nem láttunk filmjeinkben. Addig csomó szupermant, batmant, ezek után majd kutyafejű ruszkikat. A Csillagosok, katonák persze kivétel, bár ott is inkább modellfejekkel találkozunk. Nem szerettük a Csillagosok, katonákat. Tele voltunk előítéletekkel. Mi nem csak az oroszokat, a magyarokat is utáltuk. Az tény, hogy Csapajev a cowboyok között sokkal jobban tetszett, mint akármelyikük külön-külön. Megtudtuk, hogy a fehér is ember(szabású), mit jelent forradalom, polgárháború a modellemberek (volt magyar hadifogoly, öreg paraszt meg a lánya stb.) számára, hogy az ártatlan is ártó (kivégzett ápolónő), a filmet mégsem lehetett szeretni. Csak az ápolónők táncát. Nem szerettük, viszont jó film volt. De a Szegénylegények után az, hogy jó film, nem mondott semmit. Ma sem mond.

Kínos bevallani, hogy a képük ugyan nem, de a dalaik azok tetszettek. Volt egy kis könyvük, nekik, a mi dalaink. Most persze bajban vagyok, új dalokat kellene tanulni, ki tudja, hogy ezek majd tetszenek-e. Most úgy tűnik, aligha. Következik a szabadság táncjátéka, nagyoperettje, musicalje. A Fényes szelek. Amikor Budapestre került a Hair, amelyet annyi legenda előzött meg, csak röhögni lehetett azon, hogy ez a Campbell-hez hasonlatos, pazar kiállítású mítoszkonzerv mennyire lázba hozza kortársainkat, de a fiatalabbakat és öregebbeket is. Világos, nekünk Central Park kell, hogy nevessünk, Vietnam kell, hogy sírjunk. Ráadásul még a Haine is nyugodtan merem mondani, hogy jó. A Fényes szelek egy évvel ’68 után készült, és közel tíz évvel Baaderék halála előtt. Nem tűnt föl, hogy az általában agyonhallgatott Nékoszról mesél, s teljesen természetes volt az ahhoz képest tökéletesen anakronisztikus jelmez. Nem gondolt még senki többpártrendszerre, és arra, hogy törpehadak mikrozsenijei az igazság egyedüli letéteményeseivé válnak, s a terrorizmustól csak az tartja vissza őket, hogy tornából fel voltak mentve. Na persze, a jobbindulatúja kéjesen vigyorog, a többi meg csípőre vonja szemöldökét, ha rázendítesz: a csuhásra most rájár a rúd. Balázsovits és Drahota Andrea gyönyörűek voltak. Megjegyzem, utóbbi nekem már a Vadölőben is nagyon tetszett. Kozák itt kezdte rendőri pályafutását, és Eizenstein szelleme járta át a veszprémi tereket. Amikor valaki – talán nem véletlen, Galkó Balázs – egy kocsmában arról mesélt, hogy a szófiai VTT-en együtt rohant a rendőrök elől Rudi Dutschkéval, mindannyian a Fényes szelekre gondoltunk. Tartalmat kaptak a dalok, melyeket addig pusztán az úttörőlét nyűgének éreztünk. Ha a Carmagnole szólt, vörös vagy fekete fátylak úsztak. Irigyen gyönyörködtünk e sohasem volt világ pompás karneváljában, és pontos képet kaptunk az egy és oszthatatlan igazság gyilkos természetéről. Most, amikor leginkább csapongók, most kell fölhívnom mindenki figyelmét a „Hogyan értsük meg könnyen és gyorsan Jancsó Miklós filmjeit?” jellegű művekre.

S jött a Sirokkó. S jó, hogy jött. Kezünk-lábunk remegett az izgalomtól, hogy elbírjuk-e, ha fokozódik ez a dolog. Ha még egy Szegénylegények, még egy Csend és kiáltás, még egy Fényes szelek jön, akkor nem tudom, hogyan fogadjuk. De nem jött. Volt egy szép példabeszéd az egyéni és állami terrorizmus paranoiájáról, akár csontig hatoló, velőt rázó remek lehetett volna, ha nem úgy fest, mint valami „Hulot úr az usztasák között”. Lányismerőseim faláról alá-szállt az addigi poszterré merevedettségéből Jacques Charrier. Milyen megejtően énekelte a Hoj, Horvatska, hoj kezdetű és tartalmú dalt, milyen szépséges bárgyúsággal mosolygott a tehénszemű Marina Vlady. Mindkettejükön látszott, hogy azt sem tudják, hol vannak. De hát ilyen a világ, kinek szoros, kinek tág, nemhiába félek én az új daloktól. Lehet, már újra nyomják valahol a Megállj, megállj kutya Szerbia kottáját.

Amikor ezeket a filmeket néztük, járogattunk Lengyelországba. Csak ’81-ben ment ki a divatból. A vadromantika kora volt. Nekem a lengyel nem Cybulski, ő csak egy legenda; nekem a lengyel Dániel Olbrychski, szőkén, kék zubbonyban, lóháton hegedül. Épp mint az Égi bárányban. Maga ő a forradalom, maga ő a szerelem. A film nem erről szól, de ezen a képen kívül csak Zala Márk vörös kokárdája maradt... az ő vörös kokárdája, amint megjelenik a gyönyörű Cserhalmi Erzsi átlőtt tenyerén a Még kér a népben. Az agrárlázadások korának véres táncos, dalos halomra lövős, mulatós szenvedős operájában. Kadét a vérpatakban, Carmagnole, lányok, galambok, lovak, zászlók, Cseh Tamás. Egy tökéletesen kiérlelt magyar népmeséi szimbólumrendszer folyékonyán beszélt és értett nyelvén. A foglár háta mögötti szabadság immár természetessé vált cinkosságával. Cannes-i díjjal.

Jancsó az eszközeinek abszolút birtokosa, töténjék bármi, már régóta nem tud hibázni. E hibátlanra csiszolt nyelven szólal meg a Szerelmem, Elektra is. De amit mond... Mi mindig gyanakvással figyeltük az ún. baloldali értelmiséget.

Nagy arcátlanság ott annak lenni, ahol a baloldal címkéjével követik el a legnagyobb disznóságokat. Míg – azt hittük – a nyugati oldalon ez puszta intellektuális parádé, addig itthon sasszemekkel lestünk azonosulásaikra a diktatúrával. Könnyű helyzetben voltunk. Álproblémáknak tűntek nyilvános beszédeik a hatalomról, eszmékhez és hatalmakhoz fűződő titkos és nyílt viszonyaikról. Lehetett volna „Szerelmem, Antigoné” is. Úgy láttuk, temetetlen holtak fölött is vígan vívódnak, mintha valaha valami is múlott volna rajtuk. Beszéltek, vitáztak, kést rántottak; száz mondat a zsarnokságról a helyett az egy helyett, a forradalom mindenkori újjászületése a helyett az elfeledett helyett. Hazug exhibicionizmus gyönyörű képekben, szép mozdulatokkal, szép emberekkel. Törőcsik Mari! Előkerül Cserhalmi György is, elveszett harcosok köszönnek neki.

Ha a Szerelmem, Elektra esetében a filmnyelv tökéletességéről beszélünk, akkor az összefoglalónak szánt, betetőző igényű trilógia, melynek csak első két része, a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro készült el, tökély dáridója. A jancsói embermodell, a modellember az eszmék és helyzetek zivatarában. Személyiség nélkül való, befolyás alatt álló, mást és másokat befolyásolni igyekvő kétlábú. Története a történelem, bevallott ihletője Zsilinszky. Az idő száll a filmben, a történelem történik, cserélődnek (lélegzetelállító módon jelenetek közben is) a jelmezek, a mi Zsadányink evolúciónál. Jól áll neki. Menthetetlenül magányos, mint mi mindannyian, ő viszont hősleg az. A film elmondja, amit mi is tudunk, hogy a magányos hősöknek csak a rossz westernekben van esélyük. A filmben rejlő tézistengerről a „Könnyen, gyorsan”-ból megtudhatunk mindent. A kiállítás káprázatos, a néző a látvány foglya. A film sorsa mégis az elutasítás: önmagát ismétli, merő formalizmus, meg ilyenek. Miért várják a rabok a rabtartóiktól, hogy szabadulásukkor még ajándékot is adjon?

Ettől kezdve nem közösségi élmény Jancsó. Akik együtt néztük, már mindmind magányos... dehogy hős, alak. A második rész egy álom ébren, a harmadik rész nem készül el. Úgy tűnik, sem alkotó, sem kritika, sem néző nem hiányolja.

Azért kár...

A korábban készített négy olasz film? Ami föltűnt, hogy a magyar forgalmazás nem kíváncsi rájuk. Illetve Pasolini élettrilógiája és Bertolucci Utolsó tangója után a Filmmúzeum sok-sok éves késéssel megintcsak elővezethetett egy dugós filmet, Jancsó Magánbűnök, közerkölcsökjét. Az Olaszországból visszatért Jancsó számára nyilvánvalóvá vált, nincs visszatérés. Nem érdemes a régi dolgokat szóba hozni. Nemcsak Róma, Budapest is új cézárt akart. A hetvenes évek végére a világ – s ebben Magyarország sem különbözött – nem tudott mit kezdeni azokkal az eszmékkel, melyekért még tíz éve is lelkesedett. A nemrég még funkcionáló értékrend elvesztve azonossági pontjait, kínos emlékké vált. Senki és semmi nem kecsegtetett kedvező kilátásokkal. A nyolcvanas évek sapkát viselnek – énekelte Cseh Tamás. Senki nem értett semmit.

Így jártak a Bolognából Magyarországra érkező színészek is. Semmit nem értettek az itt történő dolgokból. De ez már A zsarnok szíve. Itt(?) mindenki mást mond, mint a másik, és mint az egy mondattal korábbi önmaga. A szerepek fölcserélődtek. Most a színészek néznek, mint a moziban. Sejtelmük sincs, mi történik, pláne ki kivel van. Mire odáig eljutnak, hogy a menekülés az egyetlen út, már késő. E későreneszánsz történet végén mindenkit halomra lőnek. Ezt a filmet azért készítettem, mert a barátaim piszkáltak, hogy végig műteremben nem is tudnék filmet csinálni – így Jancsó. Világos beszéd, igazolódik az előbbi megállapítás: nincs visszaút. Nemcsak elkészültének tényével bizonyítja ezt a film, de meg is jeleníti. Mikor a végén az Olaszországból érkezettek kimenekülnek a várból a jól ismert, imádott jancsói tájra, rögvest eldördül a sortűz, mely végez velük.

Bizony, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ahogy a Fényes szelek egyre terrorizálódó ifjai skandálják. S ekkoriban a mi kis legvidámabb poklunk lassan kezdi elérni a nagykönyvben megírt üzemi hőmérsékletét. Szó ami szó, derekasan dolgoztak a fűtők. Miután ily módon tisztázódtak a dolgok, mindenki kíváncsian várta, merre lép tovább Jancsó Miklós. A mi korosztályunk kozmikus sebességgel hozzáöregedett, és már nem önmagunkat kerestük, hanem a magas művészet befogadói sikerélményétől reméltük a segítséget önbizalmunk összeszedéséhez.

És Jancsó nem is váratott soká, előállt bajhozó opuszával, az Omega, Omegával. Koncertfilm, ez tiszta, egyszerű dolog, gondolnánk, mégis az Omega minden eddigi Jancsó-filmnél nagyobb értetlenséggel találkozott. Akkorával, hogy föl sem merült a megértés szükségessége. Mert hogy is volt eddig? Sok néző azzal a görccsel ült be a moziba, hogy most aztán érteni fogom Jancsót, mert nekem diplomám van, mert fogékony vagyok stb. Itt meg mindent ért, hitte.

Gyöngyhajú lány, Nem tudom a neved, egyebek, egyfelől. Másfelől vezető rockzenészeink számtalanszor nyilatkozták a rájuk olyannyira jellemző éleslátással, hogy egy természetes folyamat tanúi vagyunk, miszerint a színház közeledik a rock felé, a rockkoncert pedig közeledik a színház felé. Jól is van így! Ebben a rohanó világban úgyis komplex élményekre vágyunk. így hát a látvány nagymestere rendezett egy látványos koncertet a gigantomaniája zenitjére érkezett Omegának. Azt lefotografálták. Ennyi. Tehát ezt értették, csakhogy mégsem, mert ez bizony fölvetette a kérdést, mit akar ezzel Jancsó. Ráadásul a moziban. Erre nem válaszolt senki. A legmesszebb talán az jutott, aki azt mondta, hogy cikivel kell tönkretenni a cikit, a saját eszközeivel, tortacsatával, üres jópofáskodással, villán nyújtott falatokkal a bőségtálból kell a talmiról „lerántani a leplet”. Nem is lehetett akkor még válaszolni, meg kellett várni a következő filmeket. A Szörnyek évadját, a Jézus Krisztus horoszkópját, az Isten hátrafelé megyét. S ezek után vált csak láthatóvá, hogy bizony az Omega, Omega e három társa mellett az Apokalipszis negyedik lovasa. Közéjük tartozik. Mert miről is van szó? Az 1982-es húszéves jubileumi koncertre a banda látszólag a csúcsra ért. De aki kicsit is figyelt erre a műfajra, láthatta, hogy nem pályafutása, az általuk választott, igen szűk korlátok között mozgó zenei világ csúcsára, hanem rossz értelmű nagyszabásúságuk, megalomániájuk csúcsára. Az önmagukhoz mért tetőpontot már a hetvenes évek végén Időrabló című lemezükkel elérték. Azóta lefelé menetelnek. De ez a reflektorok erdejétől, a működtől nem látszott. A filmben kibökött szemmel, felkötött karral, szakadt egyenruhájú, tépett zászlajú vert seregként kell megjelenniök, hogy észrevehetővé váljanak. Nem váltak. Nagy valószínűséggel azért, mert a szelektív süketség, vakság leple védte őket. Azt látom, amit akarok. És felelősségre sem vonható igazán senki, aki nem akarja észrevenni, hogy dédelgetett kedvence, akit szeret, akiben hisz, már nem a régi. Ne adj isten, soha nem is volt az. És már szemünk előtt is a tükör, benne a vidám barakk, mindennapi eszméink.

Megtörtént a váltás, Jancsónál immár nem puszta eszköz a történelem, hanem a tárgy is. A hajdanvolt ifjú forradalmár filmköltő most bölcs öregként mesél nekünk a történelemről. Csakhogy a fájdalmas ebben az, hogy rémmeséi nem a régmúlt időkről szólnak, hanem legeslegújabb korunk szörnyűségéről. Ez azt bizonyítja – szerencsére –, hogy ő valóban örökifjú, és – sajnos – mi, jó negyven évvel fiatalabbak, örök aggok vagyunk. Bajunkat az orvosi könyvek, melyeket gyakorta forgatok az ifjúkori szenilitás (dementia praecox) gyűjtőnévvel illetik.

Térjünk vissza a filmekre. Most, mikor az Ewingok, Isaurák korát éljük, örömmel vehetjük tudomásul, Jancsó is folytatásos módszerrel dolgozik. Ezen utóbbi filmekre gondolok. A Szörnyek évadja elején még csak megviccel bennünket ezzel a folytatásosdival. Mert mit látunk az elején? Az Oldás és kötés végét. Az orvos nyitott tetejű piros kocsiján az Alagútból fölhajt a Lánchídra. Az idők azért változnak, az orvos most Latinovits helyett Cserhalmi, a cabriolet most Skoda helyett Volkswagen. De a jelenet ugyanaz. (Nekünk különben is Latinovits kell, ha neki nem kellünk mi, majd mi találunk magunknak másik Latinovitsot. Aztán egyik legkiválóbb színművészünk arra fordíthatja energiáinak jó részét, hogy a mi megátalkodott fejünkbe is beleverje, ő Cserhalmi. Külön tisztelet neki érte, hogy ezt meg is tudta tenni. Kicsit is ismerve önmagunkat, beláthatjuk, nem lehetett könnyű dolga.)

Új filmek, új rekvizítumok. Az orosz rulettet felváltja az orosz pezsgő, megjelennek a monitorok, minden ellenkező állítással szemben nem a Szörnyek évadjában először, hanem az Omegában. A puszta helyét pedig átveszi a Halászbástya. A Szörnyek évadjában előlépnek a színészek, a szereplők, hogy eljátsszak nekünk a mi kis apokalipszisünket. Ismerősek ők. Az orvosról már volt szó, a rendőr a Fényes szelekből érkezik. Kozák András jelmeze alig változott, csupán virágzó fejlődésünknek köszönhető, hogy ballondzsekijét bőrre cseréli, ez aztán annyira beválik, hogy a sorozat következő darabjában sem veti le. Balázsovits ugyan jó pár kilóval emberesebb, de újra fényes szellős vörös ingét viseli a tanár úr születésnapján, ők a csőd lovagjai, énekelnek, táncolnak, verekszenek – Cserhalmi és Madaras a Magyar rapszódiában látott mozdulatokkal és intenzitással csépelik egymást –, de félelmüket elleplezni nem tudják. S bizony félhetnek is, hisz pusztulásuk szép, igaz történetét módunk van végigkövetni a Jézus Krisztus horoszkópjában. Az új, az ijesztő információ e jól felismerhetően budapesti haláltáncban az, hogy a szörnyű agónia arra is vár, aki nem is biztos, hogy van. A legostobább, legértelmetlenebb védekezés a kérem szépen, én nem csináltam semmit. Micsoda új visszacsatolás! Mintha tudná Jancsó, hogy a kezdetekben miért fordultunk hozzá. A film meséjét értelmetlen elmondani, hisz oly friss, be kell menni a moziba, és meg kell nézni – mondom kicsit félve. Hisz tudom, hogy a mozikban a Terminator 3-at és a Rendőrakadémia n+l-et játsszák. És az sem vigasz, hogy ezeket sem nézi a kutya sem.

És még az utolsó mozielőadás, az Isten hátrafelé megy. Lám csak, újra elénk lépnek a Jancsó–Olimposz tisztviselőként funkcionáló színész-istenségei, hogy eljátsszak a halál utáni életet, s megintcsak nincs szerencséjük. Halomra lövettetnek, immár ki tudja hanyadszor. Pedig az „öregek” (Kozák, Madaras, Cserhalmi, Körtvélyessy, Galkó) közt már ott van a mi generációnk is: Eperjes, Dörner. Nagyon szeretjük őket, hisz olyanok, mint mi. Jópofák, harsányak, felületesek és alig is bírják a magyart. Őket is lelövik. Naná, mi sem vagyunk halhatatlanok, s ennek csak örülhetünk, mert az élet lehetőségét hordja magában. Halk köszönet Jancsónak azért is, mert megmutatja, hogy az istenek, valamint a különböző rendű és rangú piszok kis alistenek sem. Sőt, maga Jancsó és Hernádi is golyótól tépett mellkassal zuhan, omlik a Halászbástya tövének kövezetére.

A sorozatnak itt vége. Mindennek vége. Ezekben a filmekben Jancsó Miklós alaposan elbánt velünk, és a világon egyedülálló módon elbánt a film korlátaival is. Szereplők, szövegek, helyszínek, díszletek otthonosan járnak ki-be egyik filmből a másikba. Merésznek tűnő sci-fik pirulhatnak azon, amit Jancsó művel. Tér és idő az eszméletlenségig tágul. A pusztától a monitorokig, a filmek egymásba mászkálásától Galkó hegedűjéig, Erdőss Marianntól Nyakó Juliig. Átmegy egyik filmből a másikba, megáll valaki előtt, lassan körbejárja, s azt mondja: Álljon oda! S mi odaállunk. Mit is tehetnénk mást. Itt állunk, kedvenc városaink talán utolsó még állva maradottjában. Itt is az utolsó utáni órákban. Véget ért vidám nyaralásunk egy sosemvolt Európából lett pionyerszkij lágerben. Hová lettek az úttörők? Hol van már a legvidámabb barakk? Hiába is keresnéd, helyén szorgos kiscserkészek komoly pofával ügyködnek gyászos romok fölött. Vízfejű úttörővezetőinket, bölcs tanítóinkat elvitte az ördög. Szerencsére. De amott a csalitosban mintha új leventeoktatók csörtetnének. Így szinte biztos, kis apokalipszisünk még eltart egy darabig. S lám, tudja ezt Jancsó is, úgy hírlik, thrillert forgat. Mi mást is lehetne? Felhőtlen vígjátékot tán?

Születésnapokon azt szokták mondani: Isten éltessen! De még azt is Jancsó-tól tudjuk, hogy az éppen most kapcsolt rükvercbe.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/10 04-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4209