KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/október
MAGYAR MŰHELY
• Turcsányi Sándor: Désiré történelemórái Így néztük mi Jancsó Miklós filmjeit
• Jancsó Miklós: Jancsó Miklós amerikai naplójából

• Kovács András Bálint: Egy meghiúsult beszélgetés története Robert Bresson
HORROR
• Schubert Gusztáv: Az álom napja Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk
• Molnár Gál Péter: Ifjú Frankensteinné Szörnymutációk

• Bakács Tibor Settenkedő: Az ezüstfejű kígyó a farkába harap Andy Warhol filmjei Magyarországon
• Antal István: Bankár és költő Az amerikai kísérletifilm történetéből
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Pannon party Az utolsó nyáron
• Reményi József Tamás: Sem gonoszok, sem ártatlanok Dermedj meg, halj meg, támadj fel!

• Koltai Ágnes: Lenni vagy tenni Luc Besson és a neogiccs
• N. N.: Luc Besson filmjei
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A legyek ura
• Nagy Gergely: A Hegylakó visszatér
• Turcsányi Sándor: Földönkívüli zsaru
• Tamás Amaryllis: A remény útja
• Fáber András: Holtpont
• Hegyi Gyula: A gyönyör rabjai
• Sneé Péter: Az igazi
• Sneé Péter: Ők is a fejükre estek...
ELLENFÉNY
• Nagy Gergely: Mesék és csodák az én Bagdadomban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Robert Bresson

Egy meghiúsult beszélgetés története

Kovács András Bálint

 

Robert Bressont utoljára 1987-ben sikerült pár másodpercre lencsevégre kapnia a francia híradó operatőrének, amint Tarkovszkij ravatala előtt áll. Előtte egy évvel a cannes-i fesztiválon egy holland riporter meggyőzte őt arról, hogy Pénz című filmjének bemutatója alkalmából álljon kamera elé: Bresson öt perc múlva felpattant a székről... Saját állítása szerint, akkor már húsz éve nem adott interjút –, a kötelező protokoll – sajtókoferencián kívül –, nem engedte magát lefilmezni, sőt egyáltalán nem állt szóba újságíróval. Beszélgetni viszont nagyon szeret, bárki meglátogathatja, ha csak beszélgetni akar, és azt semmilyen formában nem rögzíti. Bresson megközelíthetetlensége mítosz lett, annak legyőzése pedig sport, újságírók számára. A franciák már nem nagyon fárasztják magukat, a külföldiek még bíznak abban, hogy nekik talán sikerül. Több-kevesebb tisztességtelenséggel valamit mindig ki lehet csikarni. Egy finn újságíró például rejtett mikrofonnal fölvette beszélgetésüket, majd az anyagot két helyen is megjelentette. (Mielőtt bárki visszalapozna a Filmvilág 1987/9. számába, hol Bresson válaszol a lap körkérdésére, kijelentjük, hogy a mester válaszait önmaga, levélben küldte el.)

 

*

 

Papp Ferenc – az idő tájt a televízió huszonkét éves műszaki alkalmazottja – minderről mit sem tudott, amikor 1986-ban nyolcoldalas levelet küldött a mesternek, s ebben elmondta, hogy ő is filmkészítéssel szeretne foglalkozni, valamint leírta érzéseit és gondolatait, amelyeket Bresson filmjei ébresztettek benne. Két évvel azelőtt látta először a Bresson-művek egyikét, és attól kezdve ezek egyre inkább az egész életet jelentették számára. Idézet a levélből: „Nem lehet, hogy ne tudja meg, hogy van valahol a világban egy srác, aki az Ön művészetét értékeli a legtöbbre az emberi alkotások közül. Nem lehet, hogy ne tudja meg, hogy ez a srác élete minden pillanatát tanítómestere (vagyis Ön) filmben közölt tanácsai alapján éli.” Kisvártatva válasz érkezett. íme, a teljes szöveg:

 

 

Kedves Uram!

1987. május 10.

 

Levele mélységesen meghatott. Sajnos nem tudtam azonnal válaszolni, miként azt szerettem volna, és sokkal több időre, és e papírlapoknál sokkal több helyre lenne szükségem ahhoz, hogy mindazt elmondjam önnek, amit elmondani szeretnék.

Ugyanezzel a postával megküldtem önnek az 1975-ben megjelent Notes című kis könyvemet, amely sokkal hosszasabban mond el önnek mindent, mint amit ezúttal megtehetnék.

Igyekszem tömören összefoglalni mondandómat. Régóta megmondtam már, és ezerszer is megismétlem, hogy a film nem látványosság és nem is lehet az. Aki úgy fejezi ki magát (lustaságból, álmatagságból vagy képzelőerő hiányában), hogy színészekkel, azok mimikájával, gesztikulációival nyilatkozik meg, nem tesz egyebet, mint „lefényképezett színházat” csinál. De a film igenis lehet nyelv, írás képekkel és hangokkal. Ezeknek a lehetőségei kimondhatatlanul nagyok, újszerűsége pedig a mi új világunkban rendkívüli!

Íme, ez az, ami feltétlenül szükséges, ha valaki filmet készít.

Legyen szeme és füle.

Ha még nincs, „teremthet” magának, ha rajzol, vagy akár fest. Aki jó fület akar, hangszeren játsszék, (akár rosszul is), például zongorán, és gyakran látogassa a hangversenyeket vagy lelkesedjék a természet zajai iránt.

Aki filmet akar csinálni, gondoljon komolyan két gépre, a kamerára és a magnetofonra, azok kölcsönös értékeire és felhasználási módjaira. A film legyen olyan, mint egy szüntelen duó, kép és hang, a szem és a fül között. Közben pedig a legtöbb mai „filmes”, odaragasztja a magnetofonját a kamerájához, és így egyetlen gépet alkot, amely csak a hangot őrzi meg és kiküszöböli a zajokat. A világegyetem nem néma, és mi éppen annyira, ha nem méginkább a fülünk által élünk, mint a szemünk által. „Vizuális és auditív lények vagyunk váltakozva”, és a szem hat a fülre, a fül pedig a szemre, azáltal, hogy azok hasonlítanak egymásra, és egyenlő értékűek. Ha megkapta a könyvemet, jelezze nekem, újra írok önnek, ha óhajtja. Ne feledje, egy film, akárcsak egy kép, egy költemény vagy egy szonáta, nem elbeszélnivaló történet, hanem az érzékekkel alkotott konstrukció. A forgatókönyv csak ürügy.

Az ember kezdettől fogva abszolút ura legyen a filmjének (a forgatókönyvnek vagy egy könyv laza adaptációjának). A kameramannak és az operatőrnek pontosan azt kell tenniük, amit a film szerzője tőlük megkíván. A gép mozgásait (bármilyen kevéssé érzékelhetők legyenek is) a szerzőnek kell világosan meghatároznia és szigorúan felügyelnie.

Ön tudja, hogy én sokat festettem (hivatásszerűen). De az nem lehet, hogy az ember egyszer festő volt, és aztán többé nem az. Azt hiszem, hogy számomra nagyon hasznos a festészet (a szem), anélkül, hogy filmjeimből festményeket akarnék csinálni.

Szeretnék válaszolni még egy másik kérdésre is. Azt hiszem, hogy a francia és a külföldi kritikusok legnagyobb része (nem mind), valamint egy értelmiségi és művész-réteg megért engem, de a forgalmazók nem értik, és nem nagyon izgatják magukat olyan filmekért, amelyekben nincsenek színészek. És megértenek engem az egyszerűbb emberek is, egyre nagyobb számban.

Nem hiszem, hogy megváltoztattam volna a stílusomat, ahogy ön gondolja, még első filmem óta sem, amelyet ötven évvel ezelőtt készítettem, s amelyet éppen most találtak meg (Affaires publiques).

Jelenleg nem utazhatok, bár szeretnék önnel találkozni, jóllehet, nagyon közel érzem önt magamhoz, a sok ezer kilométer ellenére.

Be kell fejeznem ezt a levelet. Nemsokára válaszolok az ön levelének egész tartalmára.

Minden elképzelhető bátorítást küldök önnek és társainak is.

 

Barátsággal üdvözli

Robert Bresson

 

P. S.: Elküldöm önnek a Pénz legfrissebb kritikáit. A Lancelot-t több éve nem forgalmazzák, mert a Gaumont T.ság sok pénzzel tartozik nekem, és a füle botját sem mozgatja.

 

*

 

Magam, tudtomon kívül – Papp Ferencet még nem ismertem – ugyancsak ennek a levelezésnek köszönhettem, hogy Bresson személyesen fogadott. Párizsban járva felhívtam a rendezőt, és mielőtt bemutatkozhattam volna, arra a közlésre, hogy Magyarországról érkeztem, Bresson örvendezve meghívott magához, mivel úgy gondolta, csakis levelező barátja érkezhetett. Mire a tévedésre fény derült, már késő volt...

Két évre rá, Papp Ferenc már biztos volt abban, hogy a mesterről szeretné elkészíteni első komolyabb filmjét.

Többször próbáltam meggyőzni őt arról, hogy ez lehetetlen, de sikertelenül. Végül a Balázs Béla Stúdió és a Fekete Doboz közösen vállalták a kockázatot, hogy kiküldenek egy háromtagú stábot, felszereléssel együtt, arra az egy százalék esélyre, hogy a vállalkozás sikerül. Papp Ferenc, Jávor István operatőr és jómagam, elindultunk Párizsba. Bressontól előzőleg homályos, többször megadott, majd ugyanannyiszor visszavont ígéretet kaptunk arra, hogy nekünk kötélnek áll. A sok telefonbeszélgetésből világosan kiderült, hogy nemcsak hajlandó fogadni, de nagyon örülne a látogatásnak, azonban mindenképpen szeretné elérni, hogy mi semmilyen formában ne akarjuk rögzíteni sem őt (képben), sem azt, amit mond (hangban).

Bresson egy ódon házban lakik Párizs szívében, az Ile-Saint-Louis-n, ablakai a Notre-Dame apszisára nyílnak. A lépcsőház olyan, mintha egy korai filmjéhez építették volna díszletnek: magas szürke falak, fakorlátos csigalépcső (lift nincs), az ablakok magasan fej fölött, egy zárt udvarra néznek. Ő maga a negyedik emeleten lakik, de dolgozószobája az ötödiken van. (A nyolcvannégy éves mester naponta többször megmássza a magas lépcsőfokokat.) A lakás berendezése alkatához és filmjeihez hasonlóan szikár, egyszerű: csupasz fehér, magas falak, nagyon kevés és régi bútor (ezek viszont válogatottan finomak). A nappali szoba két dísze a kandallón álló Buddha-szobor és a kandalló fölött, egész a mennyezet közepéig húzódó „árnyjáték”, melyet a Szajna hullámairól visszaverődő fény vetít a falra.

Önmagáról nincs mondanivalója. Amit mondani akar a világnak, azt megcsinálta a filmjeiben és leírta a könyveiben. Ha rá vagyunk kíváncsiak, nézzük és olvassuk műveit. Többször említette, Max Ernst, régi jó barátja, már nem lakik Párizsban...

Megkértük, hadd örökítsük meg a lakást és a házat, ahol lakik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/10 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4211