Elképesztően gyorsan ment minden. Graham Greene 1948-ban írt egy regényt A harmadik (The Third Man) címmel, amely 1948-ban játszódik. 1949-ben megjelent a könyv, és a belőle készült film még abban az évben elvitte a cannes-i fesztivál nagydí ját.

A bűnügyi történet helyszíne a négyhatalmilag megszállt és zónákra osztott Bécs, ide érkezik barátja hívására a Rollo (a filmben Holly) Martins nevű főhős, a Santa Fé magányos lovasa és más népszerű westernek szerzője. De ő-e a főhős valóban? Ugyanilyen joggal nevezhetnénk rezonőrnek vagy az olvasó alteregójának, aki kívülről érkezve és mit sem sejtve csöppen bele az eseményekbe. De a főhős személye továbbra is kérdés marad. Választhatjuk a Calloway nevű angol felügyelőt, az ő kezében futnak össze a szálak, és ő meséli el a történetet. És ott van még a címszereplő, a rejtélyes barát, aki csak a regény végén jelenik meg színről színre, de az első perctől az utolsóig mindenki róla beszél.

A harmadik amúgy közepes regény, rövid, olvasmányos és feledhető, bár időnként Chandler hangja szól benne, van humora és kiválóak a figurái. Nem volna miért emlékeznünk rá, ha nem jön Carol Reed és Orson Welles filmje, amely szinte minden tekintetben felülmúlja. Csak két dolgot fájlalok, ami kimaradt belőle. A moziban szinte minden szereplőnek megváltoztatták a nemzetiségét, nem nagyon értem, miért, ha csak nem egy Selznick nevű úriember kedvéért, aki feltevésem szerint egy zsák pénzzel vett részt az alkotói folyamatban. Így lett a főhősből (mégis Martins mellett döntöttem) angol helyett amerikai, a magyar hősnőből csehszlovák, a bűnbanda amerikai tagjából román. Ez a beavatkozás azzal járt, hogy módosultak a karakterek: a kicsit zűrös, kicsit fanyar és nagyon naiv angol fiatalemberből talpig becsületes amerikai srác lett, míg ellenben a gentlemanlike amerikai bűntárs, a demokratikus állampolgári erények foglalata, akiről álmában sem gondolna rosszat az ember, most egy obskurus román illető, Hitler-bajusszal. A másik szívfájdalmam megint csak a személycserével kapcsolatos: az eredetiben ponyvaszerzőnk álneve megegyezik a század nagy katolikus írójának nevével, akit épp akkoriban vár Bécsbe a kultúrszomjas közönség. Ebből kisebb tévedések vígjátéka bontakozik ki, a középpontban egy író-olvasó találkozóval, amely korai örömöt nyújthat a posztmodern esztétikai diverzió híveinek.

A film szerencsére fényes és csengő aranyban fizeti a bánatpénzt mindazért, ami elveszett. Itt van például a zene. A kísérőzene gyakorta bizonyul gyenge pontnak még a jobb filmekben is, a botfülű rendezők oldalán beérkeznek az önjelölt zeneművészek, akik úgynevezett komolyzenei slágerekkel – minden nehézség nélkül összeállíthatnánk a moziban leggyakrabban felcsendülő dallamok toplistáját –, mindig túl hangos barokk zenével, Chopin-futamokkal meg Wagner-motívumokkal operálnak, és többnyire ugyanilyen rosszul járunk az eredeti filmzenével is, amely hol korszerűsített korhű (vö. klasszikusok diszkóritmusban), hol eleve örökzöldnek komponált, megbízhatóan avíttas (horrorisztikus példa rá a Disney rajzfilmek zenéje). A negyvenes-ötvenes évek szalon- és filmzenéjének ismeretében jeges borzongás fogja el az embert, amikor elképzeli, milyen dallam szólal majd meg a moziban, amikor a könyvben egy fülbemászó melódiáról olvas, amelyet Harry Lime, a titokzatos barát szerzett (legalábbis ő ezt állítja), és fütyül el dramaturgiailag kiélezett pillanatokban. Nem feszítem tovább a húrt, A harmadik emberhez kongeniális zenét alkotott Anton Karas, valami furcsa hangszeren szól, még gépzongorára is gyanakodtam, aztán persze rájöttem, hogy cimbalom, nem éppen bevett zeneszerszáma a mozinak. A másik meglepetés, már Lime első temetésén felfigyelünk rá, mennyire nem a „közhelyeken” szólal meg vagy hallgat el a zene.

Ettől is jó film A harmadik ember, meg még mástól is. Carol Reed rendező – ahogy a könyvbeli regényírót dicsérik – mestere a feszültségteremtésnek, és tudja, mit nem kell megmutatni (örök hála, amiért nem kellett megtekintenem a gondnok torkának elmetszését és a hamisított penicillinnel kezelt agyhártyagyulladásos betegeket a gyermekkórházban; Graham Greene működőképes forgatókönyvet írt, jók a színészek. Az angol felügyelő szerepében Trevor Howard; a szép Alida Valli (már ez a név is a mozgókép hőskorából vett idézet), a címszerepben Orson Welles. Látszólag kis szerep ez egy nagyágyúnak, többet emlegetik, mint amennyit mutatják, három jelenete van összevissza, ezek közül is az első nem több mint pár másodperc, meg se szólal benne. A regényben súlytalan epizód a vásznon nagy antrévá alakul. Egy alak a sötét kapuboltozatban, csak a cipőjét látjuk, a nadrágszárához dörgölőző macskát. (Már tudjuk, a hősnő macskája kedvelte a harmadik embert). Aztán egy álmából felvert, rikácsoló lakó egy pillanatra felkapcsolja a villanyt, és a fény ráesik a rejtőzködő férfi arcára. Egy mosoly, gyengéd, gunyoros, magabiztos. Az ilyet nevezik beszédesnek, amikor a „most csinálj úgy” módszer éltanulója alkalmazza, híven követve a szövegkönyvet és a rendezői utasítást. Azt is mondják még rá, hogy taní tani lehetne. Wellesét nem lehet.

Akárki is a regény hőse, a filmé mindenképpen Robert Krasker. Nem tudom, ki ő, de a német (és részben osztrák) expresszionizmuson iskolázott operatőrnek mutatják azok a felvételek, amelyeken a háborús sebhelyekkel csúfoskodó Bécset fotografálta, az üldözős-menekülős jelenetek az esőtől fénylő kockakövekkel, a falakra vetődő árnyakkal, az István-dóm homályba vesző, kísérteties sziluettjével. A harmadik főszereplői (értsd: a regény írója) nem szeretik Bécset. A narrátor egyből magyarázkodással kezdi: „A két háború között nem jártam Bécsben, ahhoz pedig túl fiatal vagyok, hogy emlékezzem a régi Bécsre, a Strauss-muzsikára, a hazug, könnyed bájra. Nekem Bécs csak egy méltóság nélküli romváros, melynek romjaira a februári tél hatalmas hó- és jégrakásokat emelt.” Ugyanezzel indít a film, csakhogy a mozi nem a magányos farkasok passziója, miként az irodalom, és Carol Reed csapatában akadt valaki, aki máshogy látott. Robert Krasker persze, és mivel ő volt az operatőr, ezzel el is dőltek a dolgok. A filmbeli Bécs – a „szétvert”, a „sivár”, a megnyomorodott és militarizált város – gyönyörű lett és titokzatos.

A történetben panaszkodik a lakosság, hogy túl sok a négy megszálló; ideátra csak egy jutott, és az éppen annyival volt több, amennyivel tovább maradt. Hiába, piszok szerencséje van ennek a Bécsnek.