KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/június
KRÓNIKA
• Mispál Attila: Függetlenek fesztiválja

• Schubert Gusztáv: Képtelenek Szegénymozi
• Mihancsik Zsófia: A retusált botrány Beszélgetés a szegénységről
• N. N.: Munkanélküliek, szegények, hajléktalanok Nyomordokumentumok
• Tamás Amaryllis: Egészen más világ Beszélgetés Elbert Mártával
• Hirsch Tibor: A szegények pokla Sátántangó és multimédia
• Pintér Judit: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Szabó István: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Fazekas Eszter: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Forgách András: A butaság bűvölete Boogie Nights
• Beregi Tamás: Virtuális Gyönyörök Kertje Kompjúterszex
• Molnár Dániel: Minden szörfös „azt” akarja Pornográfia az Interneten
• Bikácsy Gergely: Radosch felügyelő lábfürdője Bécsi vér
• Bori Erzsébet: A szomszéd szerencséje A harmadik ember
• Kövesdy Gábor: A filmpusztulás képei Beszélgetés Dominique Painival
• Muhi Klára: Lumière, Méliès, még háromszáz évig Beszélgetés Michel Contourral
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A turul árnyéka Sándor Tibor: Őrségváltás után
• Kömlődi Ferenc: Net-diskurzusok Buldózer
FILMZENE
• Fáy Miklós: Az akusztikus félelem Herrmann és Hitchcock
KRITIKA
• Csejdy András: Szívzűr Az élet sója
• Ardai Zoltán: Dögrovó Hárman hozzák a halált
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Latin vér
• Bori Erzsébet: Őrült város
• Halász Tamás: Veszettek
• Turcsányi Sándor: Sikoly
• Kis Anna: Gyilkos donor
• Turcsányi Sándor: Egyéjszakás kaland
• Hungler Tímea: Tűzvihar
• Mátyás Péter: Gyilkosok gyilkosa
• Hideg János: Blues Brothers 2000
• Tamás Amaryllis: Törökfürdő
• Békés Pál: Az ember, aki túl keveset tudott

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Dominique Painival

A filmpusztulás képei

Kövesdy Gábor

Egy archivátornak felejteni is tudni kell. A Cinematheque Francaise igazgatójának különvéleménye a filmmegőrzéséről.

 

– A mozi immár több mint száz éves múltra tekint vissza, mégis, a filmek megőrzésének és az emberiség mozgóképes örökségének megóvása csak az elmúlt egy-két évtizedben vált fontossá. Mivel magyarázható ez a megkésettség?

– A mozit hosszú ideig nem tekintették művészetnek, s amíg így volt, nem is születhetett meg az a gondolat, hogy a film megvédendő érték. Az a döntés, hogy egy tárgyat megóvjunk, csak azután érlelődhet meg, hogy felismerjük művészi jellegét. Nem őrzünk meg olyasmit, amit nem tekintünk „nemesnek”. A mozi hőskorának filmjeit nem az örökkévalóságnak szánták, gyorsan bemutatták őket, azután egyszerűen kidobták őket. A mozi mindig is inkább ipar volt, mint művészet. Tehát normálisnak tűnt, hogy a filmeket, miután felhasználták őket, miután eleget tettek a feladatuknak, szemétre vessék. Az 1980-as évek elejéig kellett várni, hogy megérlelődjön a felismerés: ezek a képkockák, híradó- és játékfilmek egyaránt, a huszadik század archívumát képezik, ezért meg kell őrizni őket. Mert a film alapvető hatást gyakorolt erre a századra, – azt a szerepet töltötte be, mint a korábbi századokban a festészet, az irodalom, a szobrászat.

– Vagyis a mozgóképek gyűjtését és megőrzését művészi értékük és történeti fontosságuk indokolja. De gondolom vannak kereskedelmi szempontok is.

– Az emberek midnenek előtt művészi értékük miatt óvták és őrizték meg a műalkotásokat. De rögtön hozzátehetjük, hogy a királyok, hercegek, a világ hatalmasai korán ráébredtek, hogy a művészek munkája, virtuozitásuk gyümölcse jó anyagi befektetés is. Vagyis a műalkotás vagyon, nem szabad veszni hagyni. A film helyzete kicsit más, mivel a kópia önmagában nem képez vagyont. Pénzt ugyan lehet vele keresni, de csak rövid ideig, a további haszonszerzés további kópia gyártását igényli. A mozgókép tehát születése óta a reprodukció jegyében létezik. Másrészt hamarosan kiderült, hogy a film századunk alapvető antropológiai, szociológiai archívuma. Inkább emiatt ébredt fel az a vágy, hogy a filmek fennmaradása valamiképp biztosítva legyen. Létrejöttek a filmarchívumok, és általuk azt is jobban meg tudjuk érteni, hogyan vált a film müvészetté.

– Mivel a film a reprodukció jegyében létezik, szükségképpen felvetődik az eredetiség kérdése. Mit őrzünk meg tulajdonképpen és mit vesztünk el? Mert bármily szakszerű megőrzésnél is elvész a film egyik leglényegesebb hatáseleme, amit eredeti kontextusnak nevezhetnénk.

– Igen, egy film nem csupán tekercsekből áll, nem csupán tárgy, amelynek van bizonyos súlya és valamely időegység alatt le lehet vetíteni, hanem mindenekelőtt imaginárius és társadalmi kapcsolat emberek között. Már maga a „mozi” elnevezés sem csupán a vetített filmre utal, hanem mindezekre együtt, sőt, még az épületre is, ahol a filmeket játsszák. A mozi tehát a vetített képek és a nézők között létrejött kapcsolat. És ezt a kapcsolatot, amely egy film vetítése kapcsán létrejött, már soha többé nem ragadhatjuk meg, örökre elveszett, mert anyagtalan. A filmkópia, matéria, megőrizhető, de a többi „eredeti” kísérőjelenség: az álmok, az érzelmek, amit a film hajdani vetítésekor a nézőkben ébresztett, az már örökre a múlté, hiszen maguk a nézők is eltávoztak már az élők sorából. Soha nem élhetjük meg újra azt, amit ők a film kapcsán megéltek.

– Hogyan lehet ezek figyelembevételével válaszolni arra a kérdésre, mit jelent a megőrzés, a megóvás?

– Megőrizni vagy megóvni mindenekelőtt annyit tesz, mint beismerni: íme, ennyi mindent vesztettünk el. A megőrzés első aktusa tehát a veszteség beismerése. Ezek után következik a konzerválása egy bizonyos anyagnak: a rendezők elképzeléseinek, a színészek teljesítményének, stb. Mindezek segíthetnek bennünket abban, hogy elgondolkodjunk a múlt idők művészetén, nem feledve azt, hogy valami nagyon fontos örökre elveszett. Vegyük például Veronese egy festményét, amely az egyik velencei apátság refektóriumában volt kiakasztva a falra. Az étkező szerzetesek és a kép között fennállt egy sajátos, a helyzetből fakadó kapcsolat, ami lehetett ájtatosság, csodálat, netán közömbösség, hiszen a kép egy idő után az étkezések megszokott részévé vált. Ma ugyanez a festmény múzeumban látható, ahol turisták, látogatók, művészettörténészek szemlélik, vizsgálják, gondolkodnak el rajta. Tehát már nem ugyanarról a tárgyról van szó, még ha a kép ugyanaz is. Vagyis: már nem ugyanazokról a filmekről van szó, még ha a kópiák ugyanazok is. Erről szól tehát a filmek megőrzése. Ugyanakkor a restaurátoroknak mindent meg kell tenniük, de nem azért, hogy a filmet eredeti állapotába visszahelyezzék, hiszen erre mint mondtam aligha van módjuk, hanem, hogy megpróbálják összeegyeztetni a régi filmet – ahogy az feltételezésük szerint technikailag kinézhetett – a mai nézők ízlésével és érzékenységével.

– Mi a véleménye a mozgóképek további technikai reprodukciójáról, a számítógépre mentésről, más néven digitalizációtól, ami egyes vélemények szerint a megőrzésben is forradalmi változásokat indíthat el?

– Ez azt eredményezné, hogy még jobban eltávolodnánk az eredetitől, még inkább elveszítenénk azt. Küzdeni kell azért, hogy az archívumok a filmeket továbbra is eredeti formájukban, filmszalagon őrizzék meg.

Ön tehát ellenzi ezt a folyamatot?

– Nem ellenzem, sőt hasznosnak találom a filmek merevlemezre való átvitelét, ha e digitális technológia mellett továbbra is gondoskodunk a filmtekercsek megóvásáról is. Azt mondják, a digitalizáció előnye, hogy a merevlemez kis helyet foglal el. Remek, de ez esetben nem lehet akadálya annak, hogy megőrizzük a filmeket eredeti formájukban is. Az immáron száz éves filmtekercsek, a Lumière testvérek filmjei még megvannak, nem pusztultak el, de azt, hogy a digitális technológiák mennyi időre jelentenek garanciát, nem tudjuk. Azt mondják, hogy örökre, ám ez egyszerűen nem igaz, valójában fogalmunk sincs róla. A század elején a filmszalagról is azt gondolták, hogy örök életű, de ez sem igaz.

Megbecsülhető-e, hogy ténylegesen mennyi lehet a filmszalag élettartama?

– Nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni soha. A Lumière tekercsek máig használhatók, lehet, hogy háromszáz év múlva, vagy az idők végezetéig azok lesznek. Nézze, vegyük például a márványt, és a belőle készült ókori épületek példáját! Akkor úgy gondolták, hogy a márványból emelt épület örökké állni fog. Mégis, majdnem mindegyik elpusztult. Pedig a márvány tényleg tartós, kemény kőzet, mégis minden odalett. Miért? Mert elpusztították az emberek. Az anyag saját magát nem rombolja le, a pusztítást az emberek végzik. Ha holnap a digitalizáció felváltja a régi filmkópiákat, ez azt jelenti majd, hogy az emberek elpusztították a filmszalagot. Egyébként kiderülhet, hogy a filmszalag örök életű, és az is lehetséges, hogy a digitális technikák gyorsan múlandók.

– Az imént Ön a filmet a huszadik század alapvető antropológiai és szociológiai archívumának nevezte. Az utóbbi egy-két évtizedben ezt a szerepet tölti be a televízió is, vagy talán már át is vette ezt a feladatkört a celluloidszalagtól. Mi az archívumok válasza a televíziós képáradat kihívására?

– Franciaországban létezik egy intézmény, a Nemzeti Audiovizuális Intézet (INA), amelynek egyik rendeltetése éppen az, hogy videón megőrizze a tévében lejátszott anyagokat. Persze itt is felmerül az előbbi kérdés: vajon mennyi egy videokazetta élettartama? Nem tudjuk. Újabb gond, újabb ok az aggodalomra. De a kérdés végső soron a következő: vajon meg kell-e mindent őrizni? Az a kifejezés, hogy „nemzeti örökség” mára irtóztatóvá vált, mivel az a gondolat rejlik benne, hogy mindent meg kell őrizni. Borzalmas lenne egy olyan világ, ahol nem lehet majd új dolgokat csinálni, mert nem lesz számukra hely! Még szerencse, hogy oly sok régi film elveszett, szerencse, hogy oly sok ókori szobor elpusztult, mert így ma a művészek, a történészek a képzeletükkel újraalkothatják azt, ami már nincs. Van még egy tenyérnyi hely az új dolgok számára.

 

Készült a Magyar Filmintézet nemzetközi filmfelújítási tanácskozásán, a Médiamix című tévéműsor számára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3723