KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/június
KRÓNIKA
• Mispál Attila: Függetlenek fesztiválja

• Schubert Gusztáv: Képtelenek Szegénymozi
• Mihancsik Zsófia: A retusált botrány Beszélgetés a szegénységről
• N. N.: Munkanélküliek, szegények, hajléktalanok Nyomordokumentumok
• Tamás Amaryllis: Egészen más világ Beszélgetés Elbert Mártával
• Hirsch Tibor: A szegények pokla Sátántangó és multimédia
• Pintér Judit: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Szabó István: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Fazekas Eszter: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Forgách András: A butaság bűvölete Boogie Nights
• Beregi Tamás: Virtuális Gyönyörök Kertje Kompjúterszex
• Molnár Dániel: Minden szörfös „azt” akarja Pornográfia az Interneten
• Bikácsy Gergely: Radosch felügyelő lábfürdője Bécsi vér
• Bori Erzsébet: A szomszéd szerencséje A harmadik ember
• Kövesdy Gábor: A filmpusztulás képei Beszélgetés Dominique Painival
• Muhi Klára: Lumière, Méliès, még háromszáz évig Beszélgetés Michel Contourral
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A turul árnyéka Sándor Tibor: Őrségváltás után
• Kömlődi Ferenc: Net-diskurzusok Buldózer
FILMZENE
• Fáy Miklós: Az akusztikus félelem Herrmann és Hitchcock
KRITIKA
• Csejdy András: Szívzűr Az élet sója
• Ardai Zoltán: Dögrovó Hárman hozzák a halált
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Latin vér
• Bori Erzsébet: Őrült város
• Halász Tamás: Veszettek
• Turcsányi Sándor: Sikoly
• Kis Anna: Gyilkos donor
• Turcsányi Sándor: Egyéjszakás kaland
• Hungler Tímea: Tűzvihar
• Mátyás Péter: Gyilkosok gyilkosa
• Hideg János: Blues Brothers 2000
• Tamás Amaryllis: Törökfürdő
• Békés Pál: Az ember, aki túl keveset tudott

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szegénymozi

Képtelenek

Schubert Gusztáv

Az információs társadalom megduplázza a nincstelenséget, akinek nincs puvoárja, annak képe sincs.

 

Mindenkiből lehet sztár... öt percre. Warhol évtizedeken át koptatott szlogenjét ideje volna visszavonni. Az ötperces sztár, pontosabb volna öt másodpercest mondani, véletlenül sem tévécsillag, csak vágókép, személyiségétől megfosztott arc, háttérillusztráció, a hírfolyam tömegsírjába lőtt névtelen nulla. Sztár csak abból lehet, aki kiérdemelte. A médiában nincs helye többé jöttmenteknek, csődbejutottaknak, kudarcos életűeknek. A szegény tegnap „csak” nincstelen volt, mától képtelen is. A szegények szegénye, a „szuperszegény”, a hajléktalan maga a láthatatlan ember, elfordítom a fejem, ne is lássam, káprázat, szellem, hazajáró lélek (ha ugyan volna hova), hiába, nem értem még az idők szavát, még néhány év, s gond nélkül átnézek rajtuk. Gazdagnak lenni, a nyertesekhez tartozni annyi, mint bízvást hinni, hogy ami nem látszik, az nincs is. A szegény fonákjáról éli meg ugyanezt, szegény az, aki a javak helyett a javak képével kell, hogy beérje. Vak vezet világtalant.

Amikor a dokumentarista nincsteleneket filmez, amikor ott forgat, ahol nem szokás forgatni, vagyis képet ad a képtelen valóságnak, ízig-vérig demokratikusan cselekszik, mert a kép hatalom és gazdagság, a halhatatlan képmás normál körülmények között csak a hatalmasok és a sztárok előjoga. Ugyanez a tudás rejlik, ha nem is átgondoltan, abban a mind gyakoribb gesztusban, amellyel az „utca embere” kikapcsoltatja a kamerát, nem engedi, hogy orvul – értsd: ingyen – filmre vegyék. Amikor észbe veszi, hogy az arca az ő tulajdona, öt másodpercre valóban sztárként és szuverén polgárként viselkedik, Schwarzenegger sem hagyja, hogy holmi kósza stábok filmezgessék. Ezzel a gesztussal aztán többnyire vége is szakad a rideg magyar faluvégi és városszéli filmekben látható forradalmas pillanatoknak. A nincstelen többség tudja, hogy nem az a kimondott svarcenegger, tiszta haszon, hogy mégis „benne lesz a tévében”. A nagy képfolyamban, meg odahaza a varázserejű kis dobozban. A tévé nem is olyan régen még státuszszimbólum volt. Mára a szegénység kelléke lett inkább. De legalábbis a prolilété. Aki nem éri el, legalább nézi. Lassan már nincs az a nyomortanya, ahol ne villogna a tévé. A szegény a televízióban természetesen nem önmagát bámulja, hanem a gazdagokat. A távolbalátó arra szolgál, hogy az elérhetetlen közelbe hozza.

Tudunk helyette jobb megoldást? A román-magyar határsávban, senkiföldjén játszódó Időtlen mesében (Kőszeghy Edit filmje) is folyton tévéznek a nyomorultak. Nem látjuk a műsort, de el tudjuk képzelni, mit nézhetnek. Akár a petróleumlámpa fényébe is bámulhatnának órahosszat, hull az égből a manna, a drága információ, de nem nekik. A tévé lehúz, altat, befed. Álmodik a nyomor: egy nyílt szívű, mindenkivel barátságos kislány kalauzol bennünket a fagyos, csupasz nyomorúságot benövő álomvilágban. Talán jobb is így, ha a tévé felébresztené őket, meglehet bele is őrülnének. A mesebeli varázslat színes szőttese alatt vérfertőzések, maga a kislány is „nagyapja” lánya, gyilkosságok eszelős szövevénye. Mély, baromi beletörődés és tudatlanság. Nagy hangon beszélünk az információs társadalomról, az új megváltásról, maholnap a tévé mellé az internetet is bekötik Senkifalván.

Nem csupán a pénz és a munka hiányzik itt. A társadalom mállott szét. A technika, az égi csatorna, a digitális könyvtár magában itt édeskevés. És az együttérzésre apelláló dokumentarista igyekezet is. Időről időre fellángol a vita, mi volna a dolga a magyar dokumentumfilmnek, folytatva a hagyományt, megmutatni a szegénységet vagy a tisztes gazdagodás (lehetséges ma ilyesmi Magyarországon?) pozitív példáit. A dokumentumfilmesnek újra kell gondolnia mindent. Ma már nem elég megmutatni, tettenérni a nyomort, mint a szocializmusban, ahol a szegénység puszta léte eleven cáfolata volt a „nép nevében uralkodó” hatalom sikerpropagandájának. A mai helyzet gyökeresen más, a hatalom percig sem tagadja a nyomort, nem a nincstelenség botrányát, hanem a felelősséget hárítja el magától. A civiltársadalom ugyanígy tesz. Mondván: mindenki a maga szerencséjének vagy szerencsétlenségének kovácsa. A mai dokumentumfilmnek mindenekelőtt ezt a tévhitet kell kikezdenie.

Ép társadalomban a gazdagság és a szegénység normális véglet, mindkét státushoz teljes, bonyolult kultúra tartozik, jogok és kötelességek éltető televénye. A quattrocento legfejlettebb gazdasági centrumában, a firenzei köztársaságban kétfajta céh létezett, az egyik a polgárokat, a másik a munkásokat foglalta magába, de mindkettő egyenlő jogokkal és hasonló kiváltságokkal volt felruházva. Polgár és munkás, gazdagabb és szegényebb egyaránt a „városhoz” tartozott. Ma nemcsak a szegény lóg ki a társadalomból, a gazdag is társadalmonkívüli. Azaz barbár, kultúrájától megfosztott kallódó ember. A századvég valóban tárgyszerű magyar dokumentumfilmje szürreális: egy patyomkin-társadalomban szegénység, gazdagság, aljalét és csúcsérzés csakis groteszk lehet. Semminek sincs méltósága, mert semmi sem valóságos. Jeles András volt az első, aki megmutatta: a magyar glóbusz társadalmi szerep és valóság tragikomikus kontrasztjának erőterében forog, az élet álom, sőt, színjáték. Az Álombrigád munkásai nem mesteremberek: csak a munka amatőr színjátszói; a hatalmasok nem hatalmasok: csak egy képzeletbeli élcsapat kontár mímelői. A ma műsoron lévő darab frazeológiája ugyan gyökeresen más, de a színjáték maradt, újra patyomkin-társadalomban élünk. A mai dokumentaristának a mai Álombrigádot kellene odakint, a valóságban tettenérnie. Vakot és világtalant, gazdagot és szegényt együtt, fogyatékosként, az információrobbanás kárvallott invalidusaként kellene megmutatni. Az információ akkor robban, amikor már nincs erő, nincs kultúra, ami egybetartsa. Katasztrófa közben vagyunk mindannyian. Egy igazán hatásos dokumentumfilm ma nem az együttérzésre apellál, hanem az értelemre. A szolidaritás érzését a kor hőse, a sikerember olyan mélyen altatta el magában, hogy annak felébresztése szinte teljesen reménytelen. A „tehetőst”, politikust, milliomost az önzésénél kell elkapni. A tényfeltárás ma akkor telitalálat, ha megérteti, többe kerül a nincstelenség, mint a társadalom újjáépítése. A szegény nem földönkívüli, a hajléktalan nem zombi. Hanem velünk egy céhből való pesti, firenzei. Menenius Agrippa meséjéhez visszakanyarodva (a társadalomhoz okosabb használati utasítást azóta sem adtak): a lábam én vagyok; ha üszkösödik, nem hagyhatom annyiban, ha részvétet érzek iránta, vagy elfordítom a fejem, belehalok.

Amilyen mélyre süllyedt a gazdagokban az együttérzés, a közösségtudat, ugyanilyen mélyre süllyedt a önsegélyezés tudománya a szegényekben. A dokumentumfilmnek itt is van némi sansza, megmutathatja, hogyan lehet átvészelni a hajléktalanságot (Siklósi Szilveszter: Eldobott emberek), méltósággal túlélni egy nincstelenségbe züllő bányászváros körkörösen támadó szegénységét (Oláh Gábor: Szerencsés emberek). Segíteni persze csak azon lehet, aki segít magán. A szegénynek hamis képe van a gazdagságról, ezért a szegénységről is. Problémából megoldássá kell válni – így a „pozitív gondolkodás” szlogenje. A pénz, a segély, egy-egy új törvény nem oldhat meg mindent, egészen másként kell elgondolnunk „szegényt”, „cigányt”, „hajléktalant”. Nem a gyűlölet, de nem is a szentimentalizmus mentén. Ezért szeretem a Városlakókat (és Salamon András rövid, stilizált, rendhagyó dokumentarista egyperceseit), melyben a nyolcadik kerület kollektív rémálomból, magyar Harlemből multikulturális édenné, boldog szigetté változik. Ez persze kegyes csalás, de nem ámítás, van rá esély. Ahogy a Dzsumbuj iszapjában is emberek élnek, nem „halmozottan hátrányos helyzetűek”. De ahhoz, hogy meglássuk őket, nem „rendezőként”, „szociológusként”, mégcsak nem is szociális gondozóként kell odamennünk, hanem kíváncsi emberként (Csávók a Dzsumbujból). Oláh Gábor rendező-riporternek sikerül, leül egy lefosztott Zsiguli-roncsra, és beszédbe elegyedik egy kamaszcsapat tagjaival, egyiknél sincs ki a nyolc általános, de mindegyiknek ki van a négy kereke, okosak, barátságosak, boldogok, hogy együtt vannak (mikor is láttam utoljára magyar dokumentumfilmen boldog srácokat?). Éppenhogy nem Timur és csapata, és mégis, majdnem az. A húgok a sarkon strichelnek, a fívérek futtatják őket, ők már nem jutnak messzebb az utcasaroknál. De ezekben a vad gyerekekben, akik megtapsolják szipuzással szakító társukat, van jövő. Alighanem több, mint a bérből és fizetésből élők hősies beletörődésében.

Meglehet a nyomor segít végül is mindannyiunknak megtalálni a megoldást, de legalábbis ráébreszteni, hogy valami nagyon nem működik. Az utcákat, aluljárókat, kapualjakat ellepő szegényhad olyan, mint a képernyővédő, amely akkor jelenik meg a számítógépen, amikor nem forog az agyunk, kihagyunk, elúszunk, nem dolgozunk. Magyarország, a magyar társadalom, tragikusan nincs kitalálva. Eszünk, megbocsáthatatlanul hosszú ideje, megállt. Monitorunkon keresztbe fekszik egy hajléktalan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3711