KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/június
KRÓNIKA
• Mispál Attila: Függetlenek fesztiválja

• Schubert Gusztáv: Képtelenek Szegénymozi
• Mihancsik Zsófia: A retusált botrány Beszélgetés a szegénységről
• N. N.: Munkanélküliek, szegények, hajléktalanok Nyomordokumentumok
• Tamás Amaryllis: Egészen más világ Beszélgetés Elbert Mártával
• Hirsch Tibor: A szegények pokla Sátántangó és multimédia
• Pintér Judit: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Szabó István: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Fazekas Eszter: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Forgách András: A butaság bűvölete Boogie Nights
• Beregi Tamás: Virtuális Gyönyörök Kertje Kompjúterszex
• Molnár Dániel: Minden szörfös „azt” akarja Pornográfia az Interneten
• Bikácsy Gergely: Radosch felügyelő lábfürdője Bécsi vér
• Bori Erzsébet: A szomszéd szerencséje A harmadik ember
• Kövesdy Gábor: A filmpusztulás képei Beszélgetés Dominique Painival
• Muhi Klára: Lumière, Méliès, még háromszáz évig Beszélgetés Michel Contourral
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A turul árnyéka Sándor Tibor: Őrségváltás után
• Kömlődi Ferenc: Net-diskurzusok Buldózer
FILMZENE
• Fáy Miklós: Az akusztikus félelem Herrmann és Hitchcock
KRITIKA
• Csejdy András: Szívzűr Az élet sója
• Ardai Zoltán: Dögrovó Hárman hozzák a halált
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Latin vér
• Bori Erzsébet: Őrült város
• Halász Tamás: Veszettek
• Turcsányi Sándor: Sikoly
• Kis Anna: Gyilkos donor
• Turcsányi Sándor: Egyéjszakás kaland
• Hungler Tímea: Tűzvihar
• Mátyás Péter: Gyilkosok gyilkosa
• Hideg János: Blues Brothers 2000
• Tamás Amaryllis: Törökfürdő
• Békés Pál: Az ember, aki túl keveset tudott

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az élet sója

Szívzűr

Csejdy András

A szerelem örök és átkozott gyötrelem, újat mondani róla szinte képtelenség. Danny Boyle állt a kihívás elébe.

 

Marilyn Monroe enyhén szalonspicces, felemeli a kagylót, tárcsáz, ismeri a közvetlen számot: halló, szól a kagylóba egy férfi, a tiéd, John, a tiéd, gyerekünk lesz, lihegi zaklatottan a bálvány. Az elnök megszakítja a hívást, telik az idő, a festettszőke ciklon sutyiban világra hozza a kislányt, majd távozik az élők sorából, Kennedy követi, lappang a titok, felcseperedik a zabibébi és fényes pályát fut be, hazája londoni nagykövete lesz, de még az is megeshet, hogy náci csempészkincs nyomára bukkan a későbbiekben.

Ez egy készülő, papírkötésű, tucat-regény szüzséje, amit egy ambíciózus takarítófiú ötölt ki.

A deltás milliárdosleány unottan tempózik a feszített tükrű medencében, bicebóca lakáj érkezik ezüsttálcával a partra, a tálcán alma és csőretöltött, csontmarkolatú revolver, a csoszogi feje búbjára helyezi a jonatánt, a fürdődresszes amazon céloz, hunyorít, és Tell Vilmost meghazudtoló nyugalommal durrantja szanaszét a gyümölcsöt a verőfényes napsütésben.

Mondjuk, úgy alakul, hogy muszájból és a véletlenek szerencsétlen egybeesése folytán egyik pillanatról a másikra emberrabló lesz belőled, túszt szedsz és váltságdíjat követelsz, csak fogalmad sincs, hogyan kell ezt az egészet csinálni, és akkor szorult helyzetedben kihez fordulsz, na kihez, hát persze hogy egyetlen társadhoz a bajban, az áldozatodhoz, aki, micsoda mázli, jártasabb nálad ezen a téren, mert nem először fordul elő vele, hogy anyagi ellenszolgáltatás reményében erőszakkal elhurcolják. Onnantól tehát felcserélődnek a szerepek, a mestered lesz, oktat és tanít, önti beléd a lelket, tippeket ad, hogyan legyél kemény, durva és célratörő. Amíg lányregényt olvasgatsz a titkos menedékkalyiba tornácán, ő fát vág a főzéshez, ha potom kétszázezer dollárban szabnád meg a váltság díját, ő hétszámjegyűre srófolja az összeget, és mikor egy klerikomilitáns, kőbunkó hegyilakó irdatlan mordállyal a kezében azt kezdi firtatni, hogy mi járatban vagy ott, ahol a madár se, ő neglizsében elősurran, puha kacsóját kézcsókra nyújtja, és egy frenetikus hazugsággal kivág titeket a csávából...

Fokozzam? Fokozom.

Woody Allen az egyik kevésbé fontos filmjében bevetésre váró spermiumot alakított, a sápadt manócsapat fakó hólyagfalak között várta a riadót, amikor menniük kell, bele a sötét, fenyegető semmibe. Az élet sója nyitójelenete szakasztott ilyen képtelen és fehér, csak itt a vakító kosztümökben angyali lelkek teszik a dolgukat, a helyszín pedig, prosztata helyett, a verőfényárban úszó mennyország.

Gábriel, az éteri hivatal ügyvezető igazgatója felsőbb utasításra két isteni diverzánst küld az emberek közé, erősítenék újjá a köteléket férfi és nő közt és mentenék meg a szerelmet ezáltal, amely, a jelentések szerint, kiveszőben van a világból. A paradicsomi hierarchiában nincs apelláta – a küldetés tétje a retúrjegy: amennyiben a fekete fickó és fehérbőrű nő nem jár sikerrel, a mennyek kapui zárva maradnak előttük, a földi száműzetés életfogytiglan szól.

Danny Boyle, a Sekély sírhant és a Trainspotting rendezője Amerikában Amerikáról akarta forgatni harmadik filmjét, amelyhez, felteszem, szabad kezet kapott, csak így képzelhető el ugyanis, hogy ezt a romantikus vígjátékot elfogadta a produceri iroda.

Mert akkora marhaság.

El sem tudom képzelni, mi keltette fel Boyle érdeklődését ebben a történetben. Talán az, hogy féktelenül randalírozhatott végig egy egész estés történeten, mivel a narráció neobarokkos felütésével a fantázia varázslatos tartományába tolta el a mesét, ahol pedig mindent szabad, ahol minden ér.

Ha egy fordulatos cselekményben húsból vérző angyalok játsszák el a sors szerepét, ráadásul az egész a bőrükre megy, akkor az alkotóknak nem sokat kell törődniük epikai hiteleséggel, nem szorítják őket műfaji szabályok, a tündérmesebeli alakok és lidércek cselekedetei halálnyugodtan maradhatnak indokolatlanok és a figurák árnyalatlanok, a mondvacsinált konfliktusokra megoldást jelenthet bármilyen légbőlkapott banalitás, az egyetlen követelmény, hogy a tisztelt néző a pénzéért el legyen szórakoztatva.

Az élet sója ezt a feladatot nagyjában teljesíti is, ami elsősorban sötét, európai tónusú, abszurdba hajló humorának köszönhető. Mert a humor setét és erőszakos világunkban majd’ mindenre felmentést ad, nem hiszem például, hogy egy esetleges december végi televíziós vetítés ellen tiltakozna a Vatikán, jóllehet, pofátlanul profán és pimaszul antropomorf film ez. Humoros, ahogy Boyle parodizál, karikíroz és a végletekig túloz amerikai filmekből mindenki által ismert helyzeteket, képsorokat, beszéd- és viselkedésmódokat, ahogy idézőjelbe tesz és kurzivál minden sematikussá silányított érzést, elvet, szenvedélyt.

A Holly Hunter alakította speciális ügynöknő például dögös, rátarti ringyó, káromkodik és lövöldöz, egy ízben például, akár valami B-kategóriás zombie-filmben, több sebből vérezve, kezében pisztollyal, arcán sátáni vigyorral kapaszkodik fel a sebesen száguldó kocsi motorházának tetejére, kanyarog az út, közeleg a szakadék, kiugranak a fiatalok, lassítva zuhan az autó a szerelmesek útját sajátosan egyengető angyalkával egyetemben, akit egy szikla a tonnányi fémkasznira kasíroz, itt a vége, fuss el véle, olvasunk az oromról megkönnyebbülten és szörnyülködve bámuló fiatalok gondolataiban, aztán egy frászt, láss csudát, parányit megmoccan a zúzott, véres női hüvelyk...

Máshogy működik a humor, amikor egy vidéki country klubban karaokézva az ál-rocksztár száma alatt a segghülye helyi erőkön, ugató rockereken és zakkant, makogi kovbojokon pásztáz a kamera, másért találjuk komikusnak, amikor a hecc-Bonnie és a kényszer-Clyde bankrablás közben cívódni kezd, és más okból vigyorgunk Ewan McGregor konzekvens naivitásán, hogy mekkora egy balek.

Ez a szabadosság, a képzelet zabolátlan játéka rendhagyó, szokatlanul eklektikus formai megoldásokat eredményez. Az inkognitóban mézeshetező „Richie Vandellót” az ivóban színpadra szólítják, mit van mit tenni, mikrofont kap a kezébe, és a sugómonitort fixírozva hamiskásan belevág egy örökzöld slágerbe, az előadásba bekapcsolódik a kedvese, ketten skáláznak, majd egy vágókép után talpig glancban látjuk már őket, kifogástalan a smink, perfekt a frizura, szmokingban és flitteres ruhában csúszkálnak a bárpulton a musical-koreográfia bepróbált szabályai szerint, álom, álom, édes álom, fel is riad a fiú és mosolyogva közli a lánnyal, hogy valami tévéshow-ban szerepelt, ilyet már láttunk. De olyat korábban sosem, hogy amikor valakit telibetrafál ámor nyila, akkor az egy tíz másodperces rajzfilmes vis-betétként megjelenik a vásznon, hogy a történet hepiendinges vége a szereplők utóéletével agyaganimáció formájában végigpereg a soundtrack záróakkordjai alatt, és hogy a sztori kulcsjeleneteiből összeállított emlékeztető trailer, amely filmelőzetesként is vetíthető, egy hatalmas, osztottrácsos kivetítőn pereg, miközben a révbe jutott szerelmesek arccal a néző felé a sorsszerűségről és a véletlen természetéről fejtik ki gondolataikat...

Ebben a kakofón, hányaveti katyvaszban az isten se ismeri ki magát, gondolhatnánk, de persze tévednénk, mert ha valaki, akkor ő igen: némi ráhatásra temérdek teendője mellett időt szakít rá, hogy besegítsen közkatonáinak és elrendezze az emberi játszmákat. Neki köszönhető, ha a néző a filmidő múlásával a különöst és lehetetlent tényként kezdi kezelni, és magától értetődőnek veszi, amikor ebben a csöppet sem normális életben megtörténik a csoda.

Csodák márpedig vannak, a csodákban hinni kell.

A saját jól felfogott érdekünk. Nekünk legyen mondva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3728