KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Temessy Hédi (1925–2001)
• (X) : Filmkalauz

• Schubert Gusztáv: Virtuális gyermekkor Játék és erőszak
• Muhi Klára: A képernyő gyermekei Beszélgetés a tizenévesekről
• Mérő László: Matt Védőbeszéd a videójátékokért
• Wostry Ferenc: Dao, a kard Wuxia klasszikusok
• Vágvölgyi B. András: Vakvívók Wuxia és csambara
• Varró Attila: Törvényszegés Tabu
FESZTIVÁL
• Csantavéri Júlia: Szia, jól vagy? Spanyol filmhét
• N. N.: Goya-díj (1989–2000)
• Tanner Gábor: Filmtörvény Spanyolországban
• Bikácsy Gergely: Sonka, csecs, telihold Bigas Luna színeváltozásai
• N. N.: Bigas Luna filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Pipet Huszárik bolyongásai
• Horeczky Krisztina: Éjféli maraton Beszélgetés Ladányi Andreával
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: A tétnélküli játék képe Mediawave
• N. N.: Mediawave 2001 – díjak
• Sipos Júlia: Menekülés a rövidfilmbe Egy filmfesztivál anatómiája
TELEVÍZÓ
• Kriston László: A televízió utolsó mágusa Robert Halmi
• N. N.: Robert Halmi filmjei
• Kelecsényi László: Honvágytévé Filmmúzeum csatorna
KRITIKA
• Báron György: Umcá, umcá, umcáccá… Tündérdomb
• Stőhr Lóránt: Vigyori Citromfej
• Hungler Tímea: Rossz doktor Hannibal
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Shrek
• Harmat György: Addig jár a korsó a kútra...
• Nevelős Zoltán: A harcos és a hercegnő
• Kovács Marcell: A múmia visszatér
• Ardai Zoltán: A leskelődő
• Köves Gábor: A csábítás elmélete
• Mátyás Péter: Sebhelyek
• Tamás Amaryllis: A test
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ötven másodperc

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Ladányi Andreával

Éjféli maraton

Horeczky Krisztina

Készül az első egész estés magyar táncfilm. Hősnője az a táncosnő, akit Grunwalsky a XXI. század maratoni futójának nevezett, és akinek bokáihoz Esterházy írt himnuszt.

 

A nők kollektív elhülyülésének korában („ne bőgj az élet tarka lom/ amfora ohne tartalom” copyright Varró Dániel) az élettől még valamit remélők számára több mint biztató, ha egy olyan emberhez, mint Ladányi Andrea, egy férfi, Grunwalsky Ferenc, közel húszoldalas levelet ír. Ezt követően ezerhatszáz képet készít a Vágy titokzatos tárgyáról, és ha már minden ilyen jól megy, két filmet is forgat vele, róla. A produkciók közül az egyik verzió nem más, mint az első egész estés magyar táncfilm a Maratoni Futóról, az esendőről, a kapaszkodóról, a túlélőről. Bárhogyan is tiltakozik beszélgetőtársam, valójában ki másról, mint Ladányi Andreáról?

 

– Nem ismerek táncos-koreográfust, sőt, színészt sem, akinek a film olyan erőteljesen irányította, alakította, dokumentálta volna az életét, mint a tiédet. Markó Ivánnal – és így a Győri Balettel – egy Rábai Miklós által koreografált balettfilm miatt szakítottál, amelyben Zsuráfszky Zoltánnal és Fülöp Viktorral szerepeltél. A távozásodról és az útkeresésről Rozgonyi Ádám készített Próbaszerencse címmel dokumentumfilmet 1988-ban. Kanadában, ahol három évig éltél, statisztaként tartottad el magadat és a Gate 2 című horrorban szörnyecskeként rémisztgetted a nézőket. Hol vagyunk még Grunwalskytól, Jancsótól?

– Hát igen... Hiszen ott van még Böszörményi Zsuzsa Vörös Colibrija és Iványi Marcell portréfilmje. Valóban, nekem nagy álmom, nagy szerelmem a film. Tizennégy éves korom óta Zuglóban lakom, és mindennap elmentem a filmgyár előtt, hogy felfedezzenek. Ahogyan egy filmrendező nem tud élni a kamera zümmögése nélkül, én azt érzem, ha már a szemem elé kerül egy ilyen masina, menten elájulok. Olyan mélyen vonz a minimalitása, hogy egészen mást hoz elő belőlem, mint a színpadi magatartás. Belemásznak, belelátnak a lelkembe, a szemembe, az arcomba és akkor nem biztos, hogy szükség van arra a jelzésrendszerre, eszköztárra, ami a színpadon nélkülözhetetlen.

Ez azt jelenti, hogy a kamera előtt a színpadi létezésedet képes vagy kiiktatni, megszüntetni?

– Abszolút! Ez már akkor kialakult, erre már akkor odafigyeltem, amikor Markó Ivánnal felvettük az Izzó planétákat vagy a Jézus, az ember fiát. Ha azt mondták, hogy most közelit fognak készíteni, tudtam, nem lehet öt centit odébb mozdulni, csak egy millimétert. Erre kizárólag a filmes szakemberek tudják megtanítani az embert, főleg ha érzik a rajongást.

Csakhogy a táncosok többségének már egy prózai szerep megoldása is rettentő gondot jelent. A verbalitás szintjén eleve elveszettnek érzik magukat, a mozgásrendszerük miatt pedig siralmasan teátrális alakításokkal keserítik el a jobb sorsra érdemes közönséget – akár a színpadon, akár a filmen. Viszont a te jelenléted, mondjuk a rettentő naturális, durva Grunwalsky-filmben, a Visszatérésben egészen kivételes.

– Ez egy szépséges szerep. Ha megnézed a figura szemét, egy angyalt látsz, aki ebben a szörnyű közegben mindig jelen van, mindenről tud. Ám neki nincsen útja sehová. Senkihez sem tartozik. Nem került bele a filmbe, de öt fokos volt a Duna vize, amikor Feri azt kérte tőlem, hogy menjek be és ott egy szál fóliában, halként vibráljak. A mostani munkánkban, az erődben kilenc fok volt. De Feri ugyanúgy ott állt, mint én, a keze lefagyott a kamerán. Mindezt egy forint nélkül. „Lopott” anyagból forgattunk.

Koreográfusként – és most nem a musicalekben vállalt munkáidra gondolok, hanem a saját produkcióidra – mennyire „filmes” a dramaturgiád?

– Van egy limitált létszámú csapatom, limitált költségvetéssel, limitált színpadi lehetőségekkel. A rugalmasság, az izgalom kizárólag annyiban jelenik meg, hogy mindig, minden helyszínt elvállalok. Mindegy, hogy az múzeum, kert, erdő vagy bokor, én oda adaptálom azt, amit nagyteremben megcsináltam. Tulajdonképpen nem érdekel a színpadi közeg – leszámítva a közönséget, az előadás élő voltát. Ha nincsen pénzem, akkor mindent úgy lecsupaszítok, hogy ne is érezzük azt, most itt egy fekete bársonnyal bevont körfüggöny előtt játszunk. Ilyenkor vagy kiüríttetem a színházat, vagy behozatom az összes létező díszletet. Ugyanakkor ha a színpadon minimáljátékot alkalmazok, az nem a filmes tapasztalatból fakad. Másrészt a filmek esetében – főleg ha a saját produkcióimról van szó – a táncnál nem a teljes alakot akarom látni, nem izgat, hogy látszódik-e a lábfejem. Egy testrészlet érdekel, vagy éppen egy közeli. Dobálhatom akár a lábaimat is, de a vásznon ez tökéletesen lényegtelen. Ezzel mindig meglepem azokat, akik csak táncfilmeket forgatnak, mert ott a koreográfus mindig azt akarja, hogy a teljes alakot mutassák. Ez azonban gyakorlatilag egy színpadi kivágás, és ettől szétesik a kép. A vásznon vagy a tévéképernyőn viszont a ritmus, a feszesség, a részletek miatt lehet zseniális egy film. Egyébként mindig elmegyek a vágásra, megnézem a musztereket.

A táncfilm, a közös munka Grunwalskyval mennyire hatott a színpadi munkádra?

– Talán ebből tanultam a legtöbbet. Feri belemászott a gerincoszlopomba, belement a csigolyáimba. Rendesen végigpásztázott. Az egyik vállízületem a kamerában olyan elképesztő képzőművészeti formát ölt, hogy nem ismered fel, ez itt egy váll-részlet. Noha a Lajkó-szólóm időben megelőzte a Feri filmjét, mégis oda-vissza játék volt ez. Rájöttem, meg lehet csinálni, és működik is a színpadon, amikor mindent kikapcsolok, nem kezdek el lábbal-kézzel dolgozni, hanem csak egy hátizommal vagy egy testrészlettel.

Grunwalskyval minden egy komáromi erődben kezdődött, két évvel ezelőtt. Négy hétvége alatt ezerhatszáz fotó készült rólad. Csak egy fólia volt rajtad, az erőd üres, vörös falak, homok, és egyetlen hatalmas ablak. (A képeket Test-tér címmel mutatták be a Ludwig Múzeumban, esténként Ladányi Andrea társulata adta elő az Éjféli maratont.) Most pedig két film készül, valójában ugyanaz az anyag: ötven perces verzió a Duna Televíziónak, és egy nagyjátékfilm, amelyhez még nyáron forgattok.

– Gyakorlatilag ebben a filmben hárman vagyunk: Grunwalsky, az ő szeme – vagyis a kamera a kezében –, és az én testem-lelkem. Az intimitás hihetetlen. Amikor elkezdtük ezt a munkát, Magyarországon még nem készült táncfilm, addig kizárólag táncjátékok rögzítéséről beszélhettünk. Mi megteremtettünk a teljesen üres erődben, homokban, üvegszilánkok között egy olyan figurát, amilyen még nem volt. Nem tudjuk, férfi vagy nő. Egy hős, aki a magányt, az erőt, megkockáztatom: a szépséget jeleníti meg. Éppen ezért nem kell történetet keresni, hanem olyasmit kell felfedezni, amivel nem nagyon találkozunk. Mert nem futkosnak köztünk hősök. Mert nem nézünk fel senkire. A filmben a zene szerepe nagyon felértékelődik. Most még kérdéses, hogyan szerezzük meg a Bartók-örökösök hozzájárulását...

Persze, ez egy izgalmas longlife-program, biztosan ezért van, hogy most már a fél művésztársadalom rákapott...

– Aki ismeri Bartókot, és belenéz ebbe az anyagba, egyetlen kérdést sem fog feltenni. A film némában is lemehetne, de remélem, nem fog. Az embereknek ugyanis nincs türelmük ritmust váltani. Általában nem tudják, mi a csönd.

Megdöbbentettél, amikor azt mondtad: magány, erő, szépség. Miután megnéztem a fotókat, három szót írtam le egy papírra: magány, erő, túlélő... Az ember, akiről egy levélben azt írta Grunwalsky: a „XXI. század Maratoni Futója”.

– Nézd, tökéletesen érdektelenné válunk, ha azt mutatjuk meg, aki én vagyok. Mert én ugyanolyan gyarló, jó, szép, hisztérikus vagyok, mint bárki más. Vannak az életemben olyan időszakok, amikor megteremtek valamit, ahol csönd van, ahol más van. Ez nem más-állapot, ez művészi előhívás. Van egy csomó a vásznon, aki egyszer csak kinyílik, mint hat férfi, vagy összezsugorodik, mint egy embrió. Ez azonban nem a Ladányi Andrea, hanem ez az a Ladányi Andrea, aki ezt megformálta, megcsinálta.

Szerinted maradt még az emberekben érdeklődés az ilyen kifinomultság, érzékenység iránt?

– Tíz embert biztosan tudok. És ez a tíz ember úgy él, úgy lát, úgy érez, hogy mindazt, amiről beszélünk, be tudja fogadni. És ők ezt tovább fogják adni még tíz embernek. Szóval, lesz tíz. Ez fontos. Ahogyan fontos a pénz, fontos a marketing, fontos minden más is – minden, ami nem ez.

Közhely, hogy Esterházy himnuszt írt a bokáidhoz, sőt, a fotókiállítás Orbán Ottót is megihlette. Ugyanakkor kevés embernek írnak le olyan mondatokat, mint amit abban a hosszú-hosszú levélben Grunwalsky neked. Ez a figyelem, elementáris érdeklődés megrendítő.

– És váratlan. Lehet, hogy más is gondolt már ilyesmit, vagy hasonlót rólam, de nem fogott tollat. Ő meg gyakorlatilag félórás ismeretség után, amikor három portrét készített rólam a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-filmbe, írt egy tizenhét oldalas levelet a Maratoni Futóról. Ezt látta bennem a kis fényképezőgépe mögül, és ezzel tulajdonképpen majdnem kötelezővé tette, hogy amit bennem lát, azt nekem meg kell valósítanom. Egy vadidegen ember, aki nem ismer engem, akivel nincs mindennapi kapcsolatom, nem tudja, hogyan küzdök meg dolgokért és hogyan gördülök át dolgokon, de látta a Bolerót és sok minden mást, szembesített mindazzal, ami ennek a történetnek a lényege. Ami valóban hasonlít az én életemhez, az én vállalásomhoz, az én magányosságomhoz, amin elsősorban a művészetemet kell érteni. És ahhoz, hogy engem nem igazán tudnak megtörni, nem igazán tudnak megállítani abban, amiben hiszek. Vagy amiről azt gondolom, ez az én dolgom.

Az öntörvényűség – ami szerencsére a munkáidra is erőteljesen rányomja a bélyegét – túl sok áldozattal jár egy olyan közegben, ahol szüntelenül kompromisszumokat, becstelen alkukat kell kötni.

– És mivel nem kötök becstelen alkukat, valóban, nehéz is. Köthetnék. Kellene is hogy kössek, mert egyedül maradok amiatt, hogy nem kötök. Így aztán nem én leszek a különleges, hanem én leszek a hülye. Egyet biztosan tudok: az emberek általában értik, amikor táncolok. Nagyon sokan jöttek, jönnek oda hozzám, hogy elmondják, azért okozok örömöt, mert értik, miről beszélek – szavak nélkül. Én nem művelem sem a minimál kortárs színházat, sem a klasszikus balettet, amely gyakorlatilag egy háromszáz lépésen belül működő formastílus, ahol maximum tíz gesztus érthető, az összes többi nem. És ezt annak ellenére teszem, hogy én is ezt tanultam, én is itt élek a XXI. században. Csak aztán az ember egy nap elhatározza, azt mondja, amit gondol.

1999-ben úgy nyilatkoztál, két-három év múlva eldől, mi lesz azzal a társulattal, az L. A. Company-val, amely olyan huszonéves emberekből verbuválódott, akik ingyen dolgoznak neked, ahogyan te is zsebből fedezed a produkcióidat. Mire jutottál magaddal?

– A Műcsarnokban most fogunk elkövetni egy hétórás táncelőadást, az Éjféli maratont és a Mandarint (Ez utóbbi a Bartók örökösök döntése értelmében – zene nélkül ment, ezért a Bartók-mű címét sem használhatják az alkotók.)

Ez az a produkció, amit 2000 szilveszterén valósítottál volna meg, huszonnégy órában?

– Igen, csak ott a táncművészet összes képviselője fellépett volna egy-egy órában. Ez nem valósult meg. A hét részt, hét teremben, szünet nélkül táncoljuk el. Ha egy néző se lesz, ez akkor is fontos. Mert erre a két évre, és arra, amit ezek a srácok megtanultak – úgy szakmailag, mint emberileg, morálisan és művészileg – most pontot teszünk. Hét órán keresztül még én sem táncoltam, improvizálni már improvizáltam három órát. Én ezt csodálatos munkának tartom, főleg ezzel a két évvel a hátunk mögött. Aztán hogy mi lesz utána, hogy tudjuk-e, kell-e tovább csinálni, még nem tudom. Egy biztos, ezt most már így nem lehet folytatni, de ez most lényegtelen, mert itt mindenki nagyon sokat kapott. Visszaigazolódott a hitem, hogy nem vagyok egyedül. Ezek az emberek maguktól jöttek be a terembe két éven keresztül, és a hét szerep, az elképesztő mennyiségű és minőségű munka azt jelenti, hogy ha ők elmennek a világba, akkor boldogan elengedem őket, mert sok minden van a zsebükben.

Nem éled meg kudarcként, hogy ezzel a múlttal, élő hivatkozási pontként, úgy kell létezned, ahogyan évek óta létezel?

– Sokat háborogtam és vannak napok, amikor még háborgok is, de meg kell lássam a másik oldalt is. Ha a közönségnek, de főleg a szakmának például a Paál Frenak társulata kell, akkor tegye ezt és nézze azt. Nem küzdhetek az elemekkel, mert én másról beszélek. Majd az idő eldönt mindent.

Csakhogy évek óta nem vagy a helyeden.

– Én is szoktam így érezni, de a filmesek, a színházi emberek vagy a sajtó képviselői mindig elfogadtak, elismerték, amit csinálok. A szakma véleménye pedig nem érdekel. Velük sohasem volt olyan izgalmas, tartalmas beszélgetésem, mint mondjuk egy filmrendezővel. Magyarországon természetesen nincsen sem lehetőségem, sem keresnivalóm a filmes szakmában, de egy biztos: ha nekikeseredem vagy azt mondom, ezt most ebben a percben abba kell hagyni, akkor azonnal előtör az a rögeszmém, hogy felhívom a Szász Jánost, és megkérem, hadd vigyem neki a kávét. Ha egy ilyen ember mellett kávéhordó lehetnék, azt vállalnám. Az érdekelne.

Egyébként is mindig voltak az életedben olyan, általában rendkívül karizmatikus művészek, kivétel nélkül férfiak, akik jelentősen meghatározták a pályádat. Most, úgy tűnik, Horváth Csabával tudsz leginkább együtt dolgozni. (Horváth Csaba táncos-koreográfus a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője. Ladányi Andrea főszereplésével három darabot készített: az Ős K-t, a Nero, szerelmemet és a színházi botrányt kavaró A csodálatos mandarint.)

– Mindig úgy alakítottam az életemet, hogy még ha nehezebben is élek majd, de inkább nem csalok, és mindig megválasztottam azokat, akikben hiszek. Markó Iván volt az első olyan alkotó, koreográfus, akiben rendíthetetlenül bíztam, de az még egy tudatlan, ismeretlen állapot volt. Yorma Uotinen táncos-koreográfust, a Helsinki Nemzeti Balett igazgatóját tartom a legizgalmasabbnak, és aztán valóban, most Horváth Csabát. Mert mindazon produkciók fényében, amiket eddig itthon és máshol a világban megnéztem, nyugodtan kijelenthetem, legeredetibb az, amit ma ő művel Magyarországon. Márpedig számos olyan előadást láttam külföldön, ami nagyon-nagyon „hasonlít” ahhoz, amit most nálunk csinálnak...

Mert itt azt nyomják le a nézők torkán, ami tőlünk nyugatabbra húsz éve volt „trendi”.

– Pontosan ezért a letűnt korok, letűnt trendjeinek hazai képviselői nem tudnak engem lenyűgözni, ellentétben Horváth Csabával, aki lenyűgöz. Lenyűgöz az ereje, ösztönössége, vadsága. A nemzetközi piacon is százszor érdekesebb egy ilyen kelet-európai gyökerű kultúra, mint a ma nagyon divatos videóbejátszós, kicsit meztelen, kicsit nem meztelen, kicsit kicsi mozgásos, almaevős nem tudom, milyen színház. Kanadában rengeteg ajánlatot kaptam, de azt gondoltam, ha nem érzek ezekkel az együttesekkel testi-lelki rokonságot, akkor miért vetődjek a földre csak azért, hogy divatosan vetődjünk. Én erre képtelen vagyok. .

Galád módon a következő megjegyzésedre bukkantam a Világszövetség 1993-as számában...

– ...biztosan én mondtam?!

Nem is én! A mondat, amivel szembesítelek: „filmet szeretnék forgatni, egyetlenegyet. Az én filmemet”.

– Hát... Azért ma már nem vagyok Móricka. Ez hülyeség! Még akkor is, ha világosan látom: valójában mindig is a filmezés volt az, ami engem ebben az életben nagyon érdekelt. De már nem kapnám a kezembe a kamerát. Ez nekem már késő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 43-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3370