KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Temessy Hédi (1925–2001)
• (X) : Filmkalauz

• Schubert Gusztáv: Virtuális gyermekkor Játék és erőszak
• Muhi Klára: A képernyő gyermekei Beszélgetés a tizenévesekről
• Mérő László: Matt Védőbeszéd a videójátékokért
• Wostry Ferenc: Dao, a kard Wuxia klasszikusok
• Vágvölgyi B. András: Vakvívók Wuxia és csambara
• Varró Attila: Törvényszegés Tabu
FESZTIVÁL
• Csantavéri Júlia: Szia, jól vagy? Spanyol filmhét
• N. N.: Goya-díj (1989–2000)
• Tanner Gábor: Filmtörvény Spanyolországban
• Bikácsy Gergely: Sonka, csecs, telihold Bigas Luna színeváltozásai
• N. N.: Bigas Luna filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Pipet Huszárik bolyongásai
• Horeczky Krisztina: Éjféli maraton Beszélgetés Ladányi Andreával
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: A tétnélküli játék képe Mediawave
• N. N.: Mediawave 2001 – díjak
• Sipos Júlia: Menekülés a rövidfilmbe Egy filmfesztivál anatómiája
TELEVÍZÓ
• Kriston László: A televízió utolsó mágusa Robert Halmi
• N. N.: Robert Halmi filmjei
• Kelecsényi László: Honvágytévé Filmmúzeum csatorna
KRITIKA
• Báron György: Umcá, umcá, umcáccá… Tündérdomb
• Stőhr Lóránt: Vigyori Citromfej
• Hungler Tímea: Rossz doktor Hannibal
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Shrek
• Harmat György: Addig jár a korsó a kútra...
• Nevelős Zoltán: A harcos és a hercegnő
• Kovács Marcell: A múmia visszatér
• Ardai Zoltán: A leskelődő
• Köves Gábor: A csábítás elmélete
• Mátyás Péter: Sebhelyek
• Tamás Amaryllis: A test
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ötven másodperc

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Wuxia klasszikusok

Dao, a kard

Wostry Ferenc

Hősiesség, harcművészet, igazságérzet. A kosztümös kínai kalandfilmben húsz évszázad néz le ránk.

 

Fang Kang-Erh lábánál tucatnyi halott: mind a jóságos Chi Jun mester harcművészeti iskolájának (volt) növendékei, akik azért követték őt egészen a hóborította, hegyvidéki fenyőerdő legközepére, hogy végezzenek vele. Az orgyilkosokat a mester szadista lánya, Chi Pei bujtotta fel, aki egy biztos rejtekhelyet nyújtó fatörzs mögül bámulja kedvtelve a mészárlást. Mikor a tombolás egy pillanatra megáll fröcsögni, és Fang Kang-Erh koncentrációja alábbhagy, Chi Pei egy alattomos csellel lemetszi a férfi jobb kezét. Így lesz belőle Félkezű kardforgató (1967), Chang Cheh legendás filmjének főhőse, minden akkori hongkongi mozibevételi rekord megdöntője, a kardforgatót játszó Jimmy Wang Yu-ból pedig a legimádottabb ázsiai sztár (B. L. E. [Bruce Lee Előtt] – természetesen.).

Fang Kang-Erh csak a szerencséjének köszönheti, hogy túléli a borzalmas sebet. Sikerül elmenekülnie, és az egyszerű parasztlány, Hsiao Man – Chi Pei pszichikai ellentéte – odaadó ápolása révén az egészsége is rendbe jön. A férfi attól kezdve kizárólag a bosszúnak él. Félbetört kardja egyszerre szimbolizálja megalázottságát, nyomorék voltát és a frusztrációt, amelyet az ősei és mestere becsületén ejtett folt miatt érez.

Fang Kang-Erh mazochista hős – mentális klausztrofóbiájának találó leképezései a gyártó cég, a Shaw Brothers díszletei: még a külső térben játszódó jelenetek is stúdióban készültek –, az utolsó néhány perc kivételével, amelyek persze, a happy end után, ezt már megengedhették maguknak…

Hsiao Man mocskos-öreg szabálykönyvet ajándékoz Fang Kang-Erh-nek: egy olyan kardművészeti stílus leírását, amelyet apja alkotott – egy régen halott hős, akinek emléke szintén bosszúért kiált. Fang gyakorolni kezd, gyötri önmagát, testét és agyát egyaránt. A szűz stílus magáévá tételekor eléri a magasabb tudatállapotot, és teste is készen áll ellenségei seggének kollektív szétrúgására (pontosabban-stílszerűbben: szétkaszabolására).

 

 

Kétezer éves kalandregény

 

A Félkezű kardforgató forradalmasította a harcművészeti filmek műfaját. Bár kung-fu és wuxia-filmek az 1920-as évek óta készültek Hongkongban. Egy korai példa: A Vörös Lótusz Monostor leégetése (1928), Chang Che alkotása volt az első, amely akciójeleneteiben szakított a pekingi operából átvett tessék-lássék-contact-os erőszakkal. A Félkezű kardforgatóban látható összecsapások, a csambarák, az intenzív japán szamurájfilmek vérbőségét elegyítik egy addig sosem tapasztalt könnyedséggel – Chang Che filmjének rendkívüli feszültsége műfajteremtő erejű.

A wuxia szóösszetétel (wu – nagyon nagyvonalúan fordítva –: a hadakozás eszköze; xia: a hadakozó) a wuxia pian-ból, a kínai ó- és középkori kalandregények gyűjtőnevéből ered. Wuxia filmeken az izzadtságszagú beskatulyázás rajongói olyan hongkongi fantasy-filmeket értenek, melyek hősei, ha kedvük szottyan, kilométereket repülnek, hegyeket rombolnak le egyetlen ütéssel, vagy szemöldökükkel rángatják ide-oda az égen a Holdat. Csakhogy ezen áltudorok megfeledkeznek arról, hogy már 1983 előtt (mikor is Tsui Hark meg az ő Zu Warriors-a meghonosította ezeket a motívumokat) is léteztek wuxiák – mindössze a fantasy elemek hiányoztak belőlük.

A harc eszköze a wuxia filmekben mindig a kard. A Dao.

A wuxia pian-ok szereplőinek fő tulajdonságai-erényei a becsület, a hősiesség, a harcművészeti tudás, a kötelességtudat, az igazságérzet és a bátorság. Általában a kínai történelem egy meghatározott periódusában játszódnak – a filmekkel ellentétben, amelyek leginkább a mondai dzsang hu-t, a csavargók földjét, egy képzeletbeli dimenziót választják színhelyül. A wuxia irodalom, bár több mint kétezer éves múltra tekinthet vissza, a mai napig nagy népszerűségnek örvend, sőt, a XX. század második felében élte csak igazi virágkorát.

Klasszikusok, mint Pu Songling Furcsa történetek egy kínai műteremből című novellagyűjteménye (amely a kalandregények motívumait vegyíti a horroréval), A három királyság romantikus története című hétszázötvenezer (!) szereplőt felvonultató, a XI. században Luo Guan Zhong által összerendezett, addig szájhagyomány útján terjedő mondafüzér, vagy a Luo és Shi Nai’an együttműködéséből született Minden ember testvér, amely 108 férfi és nő történetét meséli el, akik kénytelenek banditának állni Hui Zhong császár (Song dinasztia, 1101-1125) kegyetlen uralkodása idején – mind nagyívű eposzok, amelyek az emberi lélek nemességéről mesélnek, még akkor is, ha épp térdig gázolnak a vérben.

A XX. század második felében Jin Yong (Louis Cha néven is ismert) volt a wuxia pian-ok legsikeresebb szerzője. Írásait 1955 és 1972 között publikálta. Az utóbbi időben több művét is megfilmesítették: az ő könyvei inspirálták Tsui Hark Kardforgató (Swordsman, 1990-1993) sorozatát, Cheong Hoi-Ching Királyi vér pettyezte kard című filmjét, vagy Wong Jing Kung-Fu kultusz mesterét. A nemzetközileg legismertebb adaptáció Wong Kar-wai Idők pora (1994) című munkája, amelyet a Jin Yong rajongók, mivel a rendező kedvenc karaktereiket köldökbámuló szerencsétlenekké redukálta, egy emberként, szenvedélyesen gyűlölnek! Valóban, a Sammo Hung Kam-bo koreografálta szenzációs akciójelenetek ellenére a filmet végigülni kínszenvedés.

 

 

Egy csipetnyi Shaw

 

A Félkezű kardforgató váratlan sikere a Shaw-testvéreket, Hongkong akkoriban legeredményesebb producereit arra ösztökélte, hogy erőforrásaikat teljes egészében a harcművészeti filmek gyártása érdekében vessék be. A hetvenes években készült is pár száz darab arrafelé, nagyrészük, főleg miután Jimmy Wang Yu a Kínai boxolóval még első sikere bevételi rekordját is megdöntötte, inkább volt kung-fu, mint wuxia. Ez nem jelenti azt, hogy a kardművészeti filmekről teljes egészében megfeledkeztek, mindössze – főleg Bruce Lee világrengető mozijai után – a hongkongi filmgyártás a kétkezi (+kétlábi) harcot részesítette előnyben.

Így az a tény, hogy minden idők legjobb harcművészeti filmje (!) – a „harcművészeti” jelző talán nem is szükséges – mégis wuxia, olyan kivétel, amely rendkívüli módon erősíti a szabályt. King Hu 1971-es Csipetnyi Zenje Pu Songling A jóságos hölgy című novelláján alapul – az író-rendező a majdnem három órás filmben a rövidke történetnek mindössze alapmotívumait használja fel, és ezek mesteri továbbgombolyításával alkotja meg a filmtörténet kevés igazi eposzának egyikét.

Ku Shen-chai, a szegény kalligráfus anyjával él együtt egy hegyvidéki vityillóban, és a közeli falu piacára betévedő idegenek portréinak megrajzolásából tartja el magát. Egy nap csinos, de feltűnően ideges fiatal nő költözik be a falu szélén aktívan amortizálódó, állítólag kísértet járta kastélyromba. A faluban is egyre több az ismeretlen látogató: ők a Dongcsan, a birodalmi titkosszolgálat emberei, és a lány nyomát kutatják. Ku Shen-chai az üldözött, Yang Hui-ching segítségére siet, akiről kiderül, hogy egy magasrangú hivatalnok lánya. A gátlástalan Wei eunuch Yang Hui-ching egész családját kivégeztette, mikor rájött, hogy az apa kiszagolta az Eunuch császár ellen tervezett merényletét.

A jelenet, mikor a lány és az üldözők vezére, Ou Yang-yin először összecsap (Ku, aki teljesen járatlan a harcművészetekben, csak bámulni tudja őket) meghatározó jelentőségű a hongkongi mozi történetében: a később Tsui Hark által meghonosított wuxia harcmodor, a gravitáció meghazudtolása, az össze-vissza repkedés először itt kap létjogosultságot. Arra, hogy a két harcos talán nem is egészen emberi lény – vagy talán éppenséggel nagyon is azok, csak a szellemiség egy magasabb fokán helyezkednek el – utal a nevük is. Yin és Yang küzd egymás ellen.

Ku és a lány végül elmenekül – kénytelenek meghátrálni a császári (számbeli és harcművészeti) túlerő elől. A kastélyromban barikádozzák el magukat, jó, ha féltucatnyi szövetségesükkel egyetemben.

Az ostrom, amelyben kétszáz fegyveres csap össze e néhány emberrel, mind koreográfiájában, mind látványában lélegzetelállító. Ku, a mindenki szemében hasznavehetetlen szerencsétlen zseniális stratégiájával – amelynek ötleteit saját félelmeiből meríti – sikerül legyőzniük a vérszomjas katonacsürhét. A csatazaj elültével veszik csak észre, hogy Yang Hui-chin-nek nyoma veszett.

Ku a lány után kutatva bejárja az ország nagyobbik felét – szerencsére a film ezt néhány perces montázzsal elintézi. Mikor végre Yang nyomára akad, már késő: a lány feláldozta világi életét a kolostorért. Ku még csak nem is találkozhat vele; a legtöbb, amit megtud róla, hogy időközben gyereket szült, egyetlen együtt töltött éjszakájuk emlékét. Bűntudattól marcangolva veti bele magát a kolostort körülvevő erdőségbe, menekülne, de visszafordul, mikor rádöbben, hogy a fák között masírozó katonák (egyikük a nagyon fiatal Sammo Hung Kam-bo) az ő nyomát követve bukkantak rá Yang Hui-ching rejtekhelyére.

A lány és szövetségese, a vele együtt bujkáló Shih tábornok összecsapnak a katonákkal, de nem bírnak a jól kiképzett kommandóval.

Ekkor dönt úgy a kolostor szerzetesfőnöke (a két éve elhunyt, mindig remek alakításokat nyújtó Roy Chiao), hogy ideje a katonák fejébe verni a türelem és megbocsátás tudományát… És mikor a főshaolin rendet vág (sosem támad, mindig csak védekezik) a világ igaz dolgaira vak, saját céljaikat minden másnál előbbre helyező tudatlanok között, mozdulataival tanít és rombol egyszerre, és mivel annyira tiszta ember, hogy ha megszúrják, aranyat (!) vérzik, akkor megértjük, miért is hívják ezt a filmet Csipetnyi zennek…

King Hu mesterművének minden porcikája, kockája, másodperce a helyén van – ha egy három órás gigantmozinál a néző egy pillanatig sem unatkozik, akkor annál a készítők valamit nagyon jól csináltak. Az akciójelenetek, a harcművészeti filmek többségétől eltérően, nincsenek a történet útjában, sőt: azt tökéletesen kiegészítve, a karakterfejlődést és az egyes történetszálak akadálymentes haladását segítve olyan epikus mesterműnek válnak szerves részéve, amelynek láthatatlan főszereplői az idő és a bölcsesség.

 

 

A Vérdémon ébredése

 

A nyolcvanas évek elejére a közönség és a filmesek egyaránt úgy érezték, hogy a wuxia filmek már nem tartogatnak számukra meglepetéseket – nem is nagyon foglalkoztak velük. A Shaw Brothers csődöt jelentett. Az utolsó elkeseredett próbálkozás a kardművészeti mozi életben tartására Tsui Hark Zu harcosok a varázshegyről (1983) című filmje volt, amely, bár a kasszánál csúfosan megbukott, mégis sikerült a teljes műfajt megújítania.

Története az V. században játszódik. Ti Ming-chi, a Nyugat Zu hadseregébe besorozott naiv fiatalember, miután a háború abszurditása az idegeire megy, gyors de egyáltalán nem érzelmes búcsút vesz katonáéktól. Beveti magát egy legendák és rémtörténetek övezte hegység komor sziklái közé, ahol megtapasztalja, hogy a kísértethistóriák nagyon is igazak. Egy több szempontból is rémes helyzetből a mesteri kardforgató, Tin Yin menti meg, aki némi rábeszélés után tanítványául fogadja a fiút. Kell is az ember piszkosul, mivel a Vérdémon, ez az egymillió évenként újraéledő kínai Sátán-utánzat a világ elpusztítására tör. A dinamikus duó szövetkezik a szintén a jó oldalán álló Hsiao Yu szerzetessel, kétbalkezes tanítványával és a hatalmas tudású öreg varázslóval, Hosszú Szemöldökkel (Sammo Hung Kam-bo, tíz réteg smink alatt). Bár egy időre sikerül a Vérdémont csapdába ejteniük, az még utolsó nüánszként megmérgezi és megszállja Hsiao Yu-t. A csapat elvonszolja a sebesültet Jáde Kő hercegnő (Brigitte Lin Ching-sia, a kantoni mozi leggyönyörűbb színésznője) palotájába, aki némi rábeszélés – és fél óra harc, varázslás meg ide-oda röpködés – után hajlandó segíteni. A döntő pillanatban azonban a Vérdémon teljesen átveszi az uralmat Hsiao Yu felett, aki őrült tombolásba kezd. A hercegnő csak úgy képes megfékezni, ha egész palotáját, a benne lévőkkel egyetemben, megfagyasztja. Kínos, hogy éppen a szörnynek sikerül a varázslat befejezte előtt meglépnie – még szerencse, hogy a két tanítvány, valamint a hercegnő egyik testőre szintén gyorsabb a jégnél. Tudják: a Vérdémont csak a legendás Ikerkardokkal tudják legyőzni, így hát nekiiramodnak, hogy megszerezzék őket a titokzatos Li I-chi úrhölgytől, aki valahol a pokol kapuján túl lakik (amelyet egy gigantikus sziklához láncolt óriás őriz).

Nagy kár, hogy mára a fantasy fogalma a számomra teljesen élvezhetetlen, egymillió szabály által pórázon tartott szerepjátékok és a köréjük „mercsendájzingolt” irodalom szinonimája lett. Hark filmje megmutatja, hogy a szabadon csapongó emberi fantázia, a mindenféle kötöttségtől mentes képzelet az igazi fantasy. A Zu, amely Lee Sau-man hatvannégy kötetes wuxia pian-jának motívumaira épül, a Szökevény vonat sebességével robog előre. A történet nyugati nézőknek elsőre követhetetlennek tűnhet, főleg, mivel Hark egy türelmetlen gyerek vehemenciájával rohan át az expozíciós részeken, csak hogy minél gyorsabban eljusson a következő akciójelenetig. A speciális effektek, amelyek kedvéért Hark külön Hongkongba importálta a Csillagok háborúja két látványmesterét, Robert Blalackot és Peter Kurant, a film elkészülte óta eltelt majd húsz év alatt ugyan vesztettek egy cseppnyit varázsukból, mégis annyi van belőlük és oly egyediek, hogy a film ma is tátott szájakat, elkerekedő szemeket és gyermeki rajongást hív elő még a legkérgesebb szívű, Bergmanon edződött kritikusokból is.

 

 

Kard vagy Ray Ban

 

Mint már korábban írtam, a film mindennek ellenére megbukott. Bár a nyolcvanas évek közepén előfordult még néhány próbálkozás a wuxiák feltámasztására – például a Fattyú kardforgató (az Internet Movie Database szerint 1978, szerintem 1984), amelynek főszereplője egy óriási selyemgubóban tölti napjait, ott edz, meditál és rovarmód átváltozik, majd mikor eljön a kellő pillanat, szétrúgja a gubót, hogy egyfajta ázsiai Pókemberként, kezeiből selyemszálakat lövellve kötözze sonkára a gonoszokat; vagy a Párbaj a halálig (az Internet Movie Database szerint 1982, szerintem 1985), Ching Siu-tung elegáns, a korai wuxiák kimértségét ropogós akciójelenetekkel megspékelő opusa –, az akciórendezők, főleg John Woo nyomán, inkább a morcosképű, Ray Ban-t viselő, ballonkabátos pisztolylóbáló triádok történeteit részesítették előnyben.

Ismét Tsui Hark volt az, aki beletoccsant az állóvízbe. A wuxiák máig tartó reneszánszát elindító két film, A kínai kísértethistória (1987) és a Kardforgató (1990), az ő produceri zsenialitásának köszönhetik létrejöttüket.

A kínai kísértethistória ugyanazon a Pu Songling novellán alapul, mint a Csipetnyi Zen, azzal a különbséggel, hogy míg King Hu filmjében a romantikus és horrormotívumok mellékesek maradtak, itt a történet szerves részét alkotják. A Leslie Cheung és Joey Wong főszereplésével készült, Ching Siu-tung rendezte film, a Hark-féle fantasyprodukciók állandó jellemzőivel: látványos légiharcaival, őrült kameraperspektíváival, gyönyörű fényképezésével és lenyűgöző effektjeivel még talán varázslatosabb film – ha ez egyáltalán lehetséges –, mint a Zu harcosok. A kínai kísértethistória a legnagyobb teljesítményt viszi végbe, amire film csak képes lehet: saját világot teremt.

A Kardforgató – pontosabban a Kardforgató-trilógia, hiszen az 1990-es filmnek két folytatása is készült – a már bejáratott stíluselemeket használja fel saját akció-armageddonjának érdekében. A szereposztás pazar: a főszerepet (a második résztől, mert az elsőben még a komikus alakításairól ismert Sam Hui domborított) a karizmatikus Jet Li Lian-je, a később hollywoodi sztárrá avanzsált wu shu-bajnok játssza; naivaként megcsodálhatjuk Rosamund Kwan kívül-belül gyönyörű lényét; és a trilógia antagonistájaként a Zu harcosokból már ismert (és szerepe szerint transszexuális!) Brigitte Lin Ching-sia szövi az intrika bonyolult hálóját.

Igazán új motívumokat, friss ötleteket nem találunk a Kardforgató-filmekben, mégis, a vizuális megvalósítás mesteri foka, a Ching Siu-tung koreografálta elképesztő akciójelenetek, a profi fényképezés és a fantáziadús effektek, valamint a wuxiákra jellemző epikus cselekmény mind arról mesél, hogy mi itt, az amerikai kultúrfasizmus gyarmatán, a legjobb dolgokból kimaradunk.

A három Kardforgató-film (melyeknek irodalmi alapja Louis Cha A nevető kardforgató című regénye) óriási ázsiai sikerének folyományaként ismét beindult a wuxia-gyártás. Ha nem is készült belőlük annyi, mint a Shaw Brothers virágzásának idején, azért évente két-három premierre mindig sor került. A nyolcvanas évek bloodshed-jeinek (ez a John Woo és számos követője által favorizált triádfilmek gyűjtőneve) uralma ért ekkor véget, és a kantoni moziipar kapva-kapott az alkalmon, hogy egy új (valójában nagyon is régi) műfajba mélyeszthesse monetáris fogait. Tsui Hark sem lazsált: az olyan, pusztán szórakoztató célzattal készült alkotások, mint a Varázsdaru (1993) vagy a Zöld kígyó (1993) mellett volt ideje és ereje új életet lehelni nem csak a kard-, hanem úgy általában a harcművészeti filmekbe (Volt egyszer egy Kína, 1991). Wong Jing, Hongkong Roger Cormanja több futószalagfilmjében – ezen alkotások, az átlagamerikai kasszasikerekhez mérten elenyésző költségvetésük ellenére is milliószor szórakoztatóbbak, mint a Bruckheimer-gyárból kikerült izzadtságszagú, pszeudo-macsó vászon-szomorítók – feltűnt Jet Li is (Utolsó kínai hős; A Shaolin új legendája és még sorolhatnám), ezek a kalandfilmek csak növelték a sztár ázsiai ázsióját.

A jelenben alaposan körülnézve, észre kell vegyük, hogy a wuxiák, Ang Lee Tigris és Sárkánya (2000) révén nemzetközi szinten is megkapták a nekik járó elismerést. Bár nálunk jórészt döbbent értetlenség fogadta a repkedő kínaiak e nagyköltségvetésű eposzát, a magyar közönség ignoráns része biztos lehet benne: nem a filmben volt a hiba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 13-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3361