KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Temessy Hédi (1925–2001)
• (X) : Filmkalauz

• Schubert Gusztáv: Virtuális gyermekkor Játék és erőszak
• Muhi Klára: A képernyő gyermekei Beszélgetés a tizenévesekről
• Mérő László: Matt Védőbeszéd a videójátékokért
• Wostry Ferenc: Dao, a kard Wuxia klasszikusok
• Vágvölgyi B. András: Vakvívók Wuxia és csambara
• Varró Attila: Törvényszegés Tabu
FESZTIVÁL
• Csantavéri Júlia: Szia, jól vagy? Spanyol filmhét
• N. N.: Goya-díj (1989–2000)
• Tanner Gábor: Filmtörvény Spanyolországban
• Bikácsy Gergely: Sonka, csecs, telihold Bigas Luna színeváltozásai
• N. N.: Bigas Luna filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Pipet Huszárik bolyongásai
• Horeczky Krisztina: Éjféli maraton Beszélgetés Ladányi Andreával
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: A tétnélküli játék képe Mediawave
• N. N.: Mediawave 2001 – díjak
• Sipos Júlia: Menekülés a rövidfilmbe Egy filmfesztivál anatómiája
TELEVÍZÓ
• Kriston László: A televízió utolsó mágusa Robert Halmi
• N. N.: Robert Halmi filmjei
• Kelecsényi László: Honvágytévé Filmmúzeum csatorna
KRITIKA
• Báron György: Umcá, umcá, umcáccá… Tündérdomb
• Stőhr Lóránt: Vigyori Citromfej
• Hungler Tímea: Rossz doktor Hannibal
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Shrek
• Harmat György: Addig jár a korsó a kútra...
• Nevelős Zoltán: A harcos és a hercegnő
• Kovács Marcell: A múmia visszatér
• Ardai Zoltán: A leskelődő
• Köves Gábor: A csábítás elmélete
• Mátyás Péter: Sebhelyek
• Tamás Amaryllis: A test
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ötven másodperc

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Védőbeszéd a videójátékokért

Matt

Mérő László

A játék akció, nem lehet kívülről megítélni.

 

Intellektuális körökben divat csepülni a videójátékokat. Mint minden popkultúrát, ezt is könnyű a komolyság magasából lenézni és megvetni, netán a szörnyűködni a játék- és számítógépek képernyőin látható durva jelenetektől. Azonban mint minden popkultúra, a popzenétől a hollywoodi moziig, ez a terület is előállított olyan értékeket, amelyek bármilyen mérce szerint megállják a helyüket, hacsak a mérce nem az eleve elutasítás.

E kis írás apropóját Varga Ágota Eksön című dokumentumfilmje adta. A filmből végig süt, hogy a rendező eleve utálja ezeket a számítógépes játékokat. Szerinte ezek a játékok értelmetlenek és agresszívek, akik pedig játsszák őket, azok annyira beszűkültek, hogy még értelmes választ sem tudnak adni a kérdésekre.

A videójátékok többségének alapját valóban a lövöldözés, ugrándozás és egyéb intenzív pszichomotorikus tevékenységek alkotják. Ezek azonban csak a játékok alapritmusát adják meg, akár a popzenének a dobok. E felszín alatt a legjobban sikerült videójátékok meglepően mély intellektuális kihívásokat is tartalmaznak. Éppen a legsikeresebb videójátékokban mutathatók ki igen komoly szellemi teljesítményeket igénylő rejtvényelemek és grafikai megoldások. Jellemző módon az Eksön legérdekesebb jelenetei is a játékgépek képernyőiről valók, ezeket kiváló érzékkel válogatta össze a rendező.

Szokás a videójátékok védelmében felhozni, hogy nagymértékben fejlesztik a mozgás-koordinációt vagy a döntési készséget. Ez talán igaz is (a tudományos igényű vizsgálatok eredményei egyelőre ellentmondásosak), de eléggé mellékes szempont. Ez ugyanis nem a videójátékoknak, hanem magának a számítógépes technológiának az érdeme; ilyen hatásuk másképp is kiaknázható lenne. A sikeres (és eredményes) oktatóprogramok ugyanezeket az eszközöket használják; éppen ettől működnek, és talán éppen emiatt nem találják helyüket az iskolákban, ahol eleve gyanús, ami élvezetes. Mint ahogy a legtöbb matektanár nagy ívben elkerüli az igazán szép feladatokat, s a legtöbb tornatanár kategorikusan tiltja a tornaórán a focit. Úgyhogy én sem ezeket hozom fel elsősorban a videójátékok védelmében, ha már fogadatlan prókátorukká lettem.

A szörnyűködés, netán cenzorért kiáltás előtt érdemes megvizsgálni, milyen hatásuk van ezeknek a játékoknak valójában. Tényleg növelik-e az agressziót a valódi életben? Nos, a pszichológiai kutatások eredményei ezt nem látszanak alátámasztani. Az agresszív, véres jelenetek passzív nézése valóban mutat valamelyes agressziónövelő hatást, bár a növekedés mértéke a legtöbb kutatás szerint nem különösebben magas. Az aktív, absztrakt agressziónak azonban nem volt kimutatható ilyen hatása, sőt, egyes kutatások még kifejezett (bár szintén nem nagy mértékű) csökkenést találtak.

Ez egyben azt is magyarázza, hogy miért oly hatásosak az Eksön-filmbe sűrűn bevágott képernyő-jelenetek. A néző nem aktívan játssza őket, hanem passzívan nézi, és így egészen más a hatásuk, mintha játszana ezekkel a játékokkal. Ugyanaz a jelenet nézve növelheti bennem az agressziót, holott aktívan átélve, irányítva esetleg épphogy csökkentené. Az említett pszichológiai kutatások alapján azt állítom, hogy az Eksön-film kifejezetten félrevezető – nyilván nem szándékosan, de hatásában mégis az.

Aki azon szörnyűködik, hogy milyen nyílt agresszió zajlik ezekben a játékokban, annak ajánlom figyelmébe a sakkozókat. A sakkozók gátlástalanul ki akarják nyírni, le akarják gyilkolni az ellenfél figuráit – képzeljük el, miféle kíméletlen vérengzést fognak ezek után az életben véghezvinni… A sakk persze nem olyan realisztikus, mint a számítógépes játékok. (Ezzel együtt bizonyos iszlám országokban betiltották, és lényegében ugyanolyan indokok alapján, amiért itt egyesek cenzorért kiáltanak a videójátékok miatt.) Csakhogy a hiperrealizmusban éppen az a csavar, hogy minél realisztikusabb, annál könnyebb elvonatkoztatni tőle: olyan élethű, hogy nyilván nem is lehet igaz. És tényleg: nem is az. A legsikeresebb akciónk hatására sem hal meg soha senki.

A játékszenvedély természetesen akár a függőségig fokozódhat. De az igazán érdekes kérdés az volna, vajon mit csinálnának ezek a srácok, ha nem lenne videójáték. Ha drogoznának helyette. Akkor nem jobb mégis a játékterem?

A videójátékok kialakították a maguk újfajta szociális kereteit is. Ma már aligha tekinthetők az embereket egymástól elidegenítő, elmagányosító tevékenységeknek. Az még az Eksön-filmből is kiderült, hogy a játéktermekben egyfajta társas élet zajlik, talán nem is rosszabb minőségű, mint például egy sakk- vagy karate-klubban – nem tudom. De ha valaki ilyen mély előítéletekkel közeledik hozzájuk, mint Varga Ágota, attól nyilván nem is fogom megtudni. Talán majd egy másik dokumentumfilmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3360