KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Temessy Hédi (1925–2001)
• (X) : Filmkalauz

• Schubert Gusztáv: Virtuális gyermekkor Játék és erőszak
• Muhi Klára: A képernyő gyermekei Beszélgetés a tizenévesekről
• Mérő László: Matt Védőbeszéd a videójátékokért
• Wostry Ferenc: Dao, a kard Wuxia klasszikusok
• Vágvölgyi B. András: Vakvívók Wuxia és csambara
• Varró Attila: Törvényszegés Tabu
FESZTIVÁL
• Csantavéri Júlia: Szia, jól vagy? Spanyol filmhét
• N. N.: Goya-díj (1989–2000)
• Tanner Gábor: Filmtörvény Spanyolországban
• Bikácsy Gergely: Sonka, csecs, telihold Bigas Luna színeváltozásai
• N. N.: Bigas Luna filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Pipet Huszárik bolyongásai
• Horeczky Krisztina: Éjféli maraton Beszélgetés Ladányi Andreával
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: A tétnélküli játék képe Mediawave
• N. N.: Mediawave 2001 – díjak
• Sipos Júlia: Menekülés a rövidfilmbe Egy filmfesztivál anatómiája
TELEVÍZÓ
• Kriston László: A televízió utolsó mágusa Robert Halmi
• N. N.: Robert Halmi filmjei
• Kelecsényi László: Honvágytévé Filmmúzeum csatorna
KRITIKA
• Báron György: Umcá, umcá, umcáccá… Tündérdomb
• Stőhr Lóránt: Vigyori Citromfej
• Hungler Tímea: Rossz doktor Hannibal
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Shrek
• Harmat György: Addig jár a korsó a kútra...
• Nevelős Zoltán: A harcos és a hercegnő
• Kovács Marcell: A múmia visszatér
• Ardai Zoltán: A leskelődő
• Köves Gábor: A csábítás elmélete
• Mátyás Péter: Sebhelyek
• Tamás Amaryllis: A test
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ötven másodperc

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Játék és erőszak

Virtuális gyermekkor

Schubert Gusztáv

Egy kultúra úgy is összeomolhat, hogy nem tudja továbbadni az eszményeit.

 

A gyerekek figyelnek bennünket – állítja egy réges-régi De Sica-film címe. Hol van az már! Jól megnéztek, mindent láttak, és elegük lett.

A helyzet reménytelen, és komoly is. Sorban bizonyítják a dokumentumfilmek (Cs. Nagy Sándor: Hintát kötök az életemből, Varga Ágota: Eksön, Almási Tamás: Alagsor), hogy amíg mi robottal, ügyeskedéssel, könyökléssel múlattuk az időt, az apa, anya, család nélkül felnövő gyerekek a magányból, a szorongásból, a befelé nyelt dühökből, az elhasználatlan sejtek energiájából új világot raktak össze. Ez a világ nem azonos azzal a szép új világgal, amely a jövő dizájncentereiben, szélcsatornáiban és laborjaiban készül. A mindennapi valóság még csak véletlenül sem a demokratikus kisközösségek vélemény- és szólásszabadságra épülő háló-társadalmát mintázza, sokkal inkább a Mad Max apokalipszis utáni hiánygazdaságához hasonlít. Szellemi hanyatlás és agresszió, mindenki harca mindenki ellen. A két világ – technicizált és barbár – szembe- úszik egymással, akár a Titanic és a jéghegy. Az ember azt hinné, hogy ennek nem lesz jó vége, a high-tech pusztulásra van ítélve kultúra – szoftver – nélkül, ehhez képest azt látjuk, hogy a Titanic húzza maga után a jéghegyet, a civilizációt gyűlölő barbárok, a szellemileg elhagyatottak, az érzelmeikben elhanyagoltak a high-tech legfőbb fogyasztói. A gyerekek nem minket figyelnek, hanem a tévé, a játékautomata vagy a számítógép képernyőjét.

 

 

 

A nagy T

 

A gondolkodás előőrse a közhely. Hogy milyen pusztítást tud végezni, példa rá a kilencvenes évek legjobban végiggondolt science-fiction filmje, a 12 majom. Terry Gilliam apokrif jelenéseiben nem atomháború, marslakó-invázió, környezetszennyezés, még csak nem is a filmbeli világot megtizedelő járvány pusztítja el az emberiséget, egyszerűen csak közhelyekbe fúl a jövő, még végig sem gondoltuk, máris kifecsegtük a titkát, a 12 majomban harmadosztályú próféták kínálják olcsó áron az apokalipszist és persze a halálbiztos gyógymódot. Az igazság pedig későn jön, amikor az álhírek özönében már nincs egy csendes perc, egy plakátnyi szabad falfelület, amikor már senki nem hisz benne. A játéktermekben kallódó, alagsori belterjbe rekedt, órák hosszat pixel-fantomokra vadászó magányos gyerekek sorsa, meglehet, szintén gondolkodásunk renyhesége miatt teljesedik be. Túl ismerős a helyzet, ahhoz hogy elidőzzünk felette. Amerika minden tragikus iskolai lövöldözés sokkja után a közhelyéhez kap: a gyermeki erőszak forrása a Doom, a Mortal Kombat és a többi verekedő-lövöldöző-fejlecsavaró-bélkitépő számítógépes játék. Azonnal tiltani, korlátozni, korhatárolni kell. Nem mintha cseppnyi szimpátiát is éreznék azokkal, akik ezeket a vérgőzös játékokat kiagyalták és terjesztik, de biztosra veszem, hogy a „három T” megszállottjai tévúton járnak. Cenzor itt már nem segíthet. A Killer Instinct baljós neve (Gyilkos ösztön) ellenére nem az erőszak forrása, népszerűsége csak következménye egy sokkal súlyosabb folyamatnak.

Gyermeki erőszak mindig is volt, de soha nem öltött ilyen méreteket. A legyek ura meglehetős szuggesztióval mutatta meg, milyen démonikus erő lappang az „ártatlan” gyermeki lélekben, de azt is, hogy extrém helyzetnek kell előállnia ahhoz, hogy a hüllőagy úrrá legyen rajtunk. A számítógépes öldöklés vagy a filmvásznon kiömlő vér felkavaró látványa még nem ok az emberölésre, a Jodie Fostert bálványozó John Hinckley a Taxisofőr nélkül is talált volna elegendő indokot a Reagan elleni merényletre, ahogy MacKinley elnök gyilkosának sem kellett lenyomni egy menet Dungeons and Dragonst, hogy kedvet kapjon a lövöldözéshez. 1901-ben amúgy is legfeljebb a nickelodeonba mehetett volna; a Littletonban tizenkét osztálytársukat szitává lövő kisiskolásokon kívül bizonyára mások is akadtak a coloradói városkában, akik délutánonként a Doommal ütötték el a múlni nem akaró időt, mégsem jutottak hasonló gondolatra. Mindebből nem az következik, hogy optikai csalódás áldozatai vagyunk, és nagyobbnak látjuk a saját bajunk, mint elődeinkét, jóllehet a világ mindig is ilyen erőszakos volt. Nem, nem mindig volt ilyen. Száz, de még harminc évvel ezelőtt sem mondott volna olyasmit egy kisgyerek, mint az Eksön egyik tíz éves forma játéktermi akcióhőse: „Én a lövöldözőset és a verekedőset szeretem. Mert tetszik benne a vér”. Ezek már nem egy gyerek szavai.

 

 

A gyerekkor vége

 

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, a gyerekkor civilizációs vívmány, ahogy jött, úgy el is tűnhet. A gyerek a felvilágosodás és az eszméit valóra váltó polgári társadalom teremtménye, ez a kor alapítja az első óvodákat, törli el a gyermekmunkát, vezeti be a mindenkire kiterjedő elemi oktatást (a kettő összefügg). A gyermek számára külön világot teremt, amelynek határain belül nem érvényesek a felnőttvilág törvényei. Gyereknek lenni kivételezett állapot, ami persze nem azt jelenti, hogy a szegény kisgyermeknek nincs oka többé semmiféle panaszra, az csak a horror másik fajtája volna: egy antibakterizált, lelkileg sterilizált gyermekvilágból egyenes út vezet a boldogtalan felnőttkorba. Korunk paradoxona, hogy miközben felfedezzük és elismerjük az emberi nemek és életkorok újabb és újabb terrénumait és külön jogait, egy már meghódított világot, a gyermekkort veszni hagyjuk. Mondván, a gyermeket nem elzárni kell a világtól, hanem felkészíteni annak kegyetlenségére. Hamis okoskodás, épeszű gyermekkertész sohasem akarta izolálni a növendékeit a külvilágtól. A gyermekkor burkában a felnőtt érlelődik. A gyerek felnőttet játszik, de ez az utánzás attól szép, hogy sohasem fordul komolyra. Amikor mégis, onnantól már a felnőttkor következik, akár kilenc-tíz évesen is. Copperfield Dávid vagy Twist Olivér története éppen azért vérfagylaló, mert a gyermekkor ilyen drasztikus elvételét – szemben a századelő olvasóival – Dickens és közönsége már agressziónak érezte. Kérdés, hogy a mi „őszinte”, „realista” gyermekszemléletünk meddig fogja horrorisztikusnak tekinteni. Kilenc-tízéves libériai, szomáli gyerekkatonák, politikára fanatizált palesztin vagy albán gyerekek, vagy a pesti koldusok látványa hamarosan leszoktat majd róla. A klasszikus gyerekkönyvek és filmek maholnap értelmezhetetlenek lesznek.

 

 

Érosz árnya

 

A Pál utcai fiúkat például ma már nem lehetne megírni. És nem azért, mert sehol egy beépítetlen grund, ahol nekilódulhatna a képzelet. Nem stimmelnek az életkorok. Lehet, hogy a jövő történésze ebből a regényből érti majd meg, hogy mitől is különbözik olyannyira a boldog századelő és a boldogtalan századvég gyermekeinek helyzete. A 13-14 éves Pál utcai fiúk még gyerekek, ártatlanok, nem is lehetnek mások, mert ki sem látnak a gyermekkorból, a felnőttség valahol a messzeségben komorlik, míg a mai Pál utcaiakat vagy Odor Emíliákat, ha más nem, a szexuális koraérettség idejekorán kiveti a gondtalan gyermekkorból. A lányok a századelőn úgy tizenhat éves korukban kezdtek menstruálni, a mai lányok öt-hat évvel korábban érnek, ma már akár tizenegy évesen anya lehet valaki, mint az a borsodi gyereklány, akinek esete egészen a bíróságig jutott (alig pár évvel idősebb vőlegényét „kiskorú megrontásáért” fogták perbe emiatt). A dolog minket most természetesen nem orvosi, hanem kulturális értelemben érdekel, az akceleráció szokásrendünk egészét kikezdi, mérget vehetünk rá, hogy az a kiskamasz, aki hetedikes korától rendszeres szexuális életet él (és akkor még nem a Nyugati téren testét áruló kortársának szerencsére még ma is kirívó esetéről beszélünk), nem fog Nemecsek vagy Cilike módjára viselkedni. Felkészült-e a magyar társadalom arra, hogy szembenézzen ezzel a ténnyel és következményeivel? Hol van a magyar Larry Clark, hogy megcsinálja a (minden dramaturgiai hibája ellenére hiteles) Kölyköket? Annak idején a Bebukottak volt az első, a közönségtől gondosan távoltartott dokumentumfilm, amely a tudatlanság és a prüdéria falán rést ütött, aztán évekig semmi. Mundruczó Kornél Aftájának kisjátékfilm lévén talán nagyobb sansza van arra, hogy kiprovokálja nézőiből a nyílt beszéd vágyát. Addig is marad a végtelen cinizmus, amellyel média és közönsége elhallgatja vagy épp démonizálja a témát. A reklámok gondtalan tinédzserei és a gyilkos kis zombik rémképe mögött épp csak a körülöttünk élő kamaszok nem látszanak. Magyar gyerekfilmek nem készülnek, dokumentumok is alig, „nincs benne pénz”, nem úgy, mint a játéktermekben és az olcsó tévésorozatokban. Az „ártatlanság elvesztése” nagyobb biznisz, mint a gyerekkor megőrzése.

 

 

Az elhagyatottak

 

Magyarország dokumentarista és játékfilmes újrafelfedezéséhez a gyereksorsokon át vezet a legrövidebb út. Történelmi analízisben, utólagos számvetésben mindig erősek voltunk, hátha egyszer előre nézhetnénk a sorsunkat; gyerekeinkre figyelve már 2025-ben járunk. Most kellene kíméletlen pontossággal feltenni a kérdéseket, vagy inkább csak oda állítani a kamerát, ahonnan tisztán látszik: kétszáz év gyermekkor oda van, s nincs helyette más. Az űr, a hiány is beszédes lehet. Csupa csonka család, pedig ötvenhat éve nem dúlt itt háború. Szülő, ha látszik, nincs benne köszönet, pedig azok az anyák, nagyanyák, apák, nevelőapák, akik az Alagsorban és az Eksönben feltűnnek, a maguk módján mindent megpróbálnak. Példának okáért nem tűrik, ha a gyermek (van vagy tizenhárom éves) reggel hat után jön haza, s napi négy óránál többet klikkel. Némelyik szülő még a játékterembe is elmegy a gyerekével felügyelni a zombi-gyilkolászást, merthogy tudja, a gyereknek jó, ha kérdéseire – hol végződik a fantázia, és hol kezdődik a realitás? – tüstént szakavatott szülői választ kap. De mi okosat mondhat az az anyuka, aki szerint nyakig vagyunk a szürreáliában?

A szülők tanácstalanok. Hol engednek, hol tiltanak. Ahogy épp az élet hozza. Őrület, és nincs benne rendszer. A legyek ura gyermekei még attól szenvedtek, hogy kicsöppentek a felnőttvilágból, a mieink, hogy belekeveredtek. Mára a felnőtt világ szép lassan összeroskadt, magával rántva mindent, amire a boldog gyermekkor ideáját hajdan alapozták. Az Alagsor rejtélye, akár Columbo nyomozásaiban, az első öt percben lelepleződik: a filmbeli kamaszbanda vezérének van mit szublimálnia, részeges apja kis híján megölte. És ez korai lelepleződés dramaturgiai szempontból nagyon is helyénvaló: nem az a kérdés, hogy ki a tettes, a szülő, a szegénység, az álszent és tehetetlen társadalom, hanem hogy miképpen mászunk ki a szakadékból. Én azért Almási helyében elmentem volna az általános iskolába is, ahová a gyerek persze nem jár, mert már van érettségije is. Harmincezerért vette, mire krenkolja magát az északi szélkörrel meg a trigonometriával. Mert az iskolának egy szava sincs semmire, ami élet. Akár jó, akár rossz ötlete támad valamelyik főpedagógásznak, hat-hét év, mire moccan a rendszer. Nemrég négy-öt magyar összehajolt, ha már ekkora a zűrzavar a tinifejekben – a magyar családok nyolcvan százalékában szóba nem jön a nemi identitás, nyilván huszadrangú kérdés –, a tanárokat be kellene vezetni a szexuális tanácsadás rejtelmeibe; teltek-múltak a hónapok, s egy osztályfőnök sem kíváncsiskodott az ötletgazdáknál. (Ez itt a reklám helye: mindezt a tv2-nek a tizenévesek szexuális felvilágosulatlanságával foglalkozó Naplójából tudom; a honfoglalás óta az első értelmes tévéműsor, mi történt, nyaralni mentek a politikusok? Ráfanyalodunk az életünkre?)

A mai gyereknek egy vigasza lehet, kinövi semmi perc alatt. Mi szülők, ne nagyon reménykedjünk, most már csak így maradunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3358