KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Temessy Hédi (1925–2001)
• (X) : Filmkalauz

• Schubert Gusztáv: Virtuális gyermekkor Játék és erőszak
• Muhi Klára: A képernyő gyermekei Beszélgetés a tizenévesekről
• Mérő László: Matt Védőbeszéd a videójátékokért
• Wostry Ferenc: Dao, a kard Wuxia klasszikusok
• Vágvölgyi B. András: Vakvívók Wuxia és csambara
• Varró Attila: Törvényszegés Tabu
FESZTIVÁL
• Csantavéri Júlia: Szia, jól vagy? Spanyol filmhét
• N. N.: Goya-díj (1989–2000)
• Tanner Gábor: Filmtörvény Spanyolországban
• Bikácsy Gergely: Sonka, csecs, telihold Bigas Luna színeváltozásai
• N. N.: Bigas Luna filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Pipet Huszárik bolyongásai
• Horeczky Krisztina: Éjféli maraton Beszélgetés Ladányi Andreával
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: A tétnélküli játék képe Mediawave
• N. N.: Mediawave 2001 – díjak
• Sipos Júlia: Menekülés a rövidfilmbe Egy filmfesztivál anatómiája
TELEVÍZÓ
• Kriston László: A televízió utolsó mágusa Robert Halmi
• N. N.: Robert Halmi filmjei
• Kelecsényi László: Honvágytévé Filmmúzeum csatorna
KRITIKA
• Báron György: Umcá, umcá, umcáccá… Tündérdomb
• Stőhr Lóránt: Vigyori Citromfej
• Hungler Tímea: Rossz doktor Hannibal
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Shrek
• Harmat György: Addig jár a korsó a kútra...
• Nevelős Zoltán: A harcos és a hercegnő
• Kovács Marcell: A múmia visszatér
• Ardai Zoltán: A leskelődő
• Köves Gábor: A csábítás elmélete
• Mátyás Péter: Sebhelyek
• Tamás Amaryllis: A test
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ötven másodperc

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Filmtörvény Spanyolországban

Tanner Gábor

 

A spanyol filmszakma elmúlt két évtizedének törvényi szabályozása történeti aspektusból egy kívülálló számára olyan, mint valamelyik latin szappanopera. A „Miro-törvény” 1983 decemberi kihirdetése óta néha vehemensen egymásnak esnek a szereplők (állam, gyártók, forgalmazók, mozisok); úgy tűnik, minden a feje tetejére áll, aztán lényegében mégsem változik semmi. Mert a törvény alapvetően jó.

Amikor az ötvenes években kiadott három rendeletével az állam kiterjesztette befolyását a filmes élet legfőbb szektoraira, nem pusztán saját cenzori szerepét kívánta erősíteni, hanem védeni igyekezett a spanyol filmet a külföldi (elsősorban amerikai) produkciókkal szemben. 1952-ben bevezették az utólagos finanszírozást (e juttatáson keresztül érvényesítette politikai-ideológiai akaratát a hatalom), 1955-ben a forgalmazási kvótát (minden forgalmazónak évente négy külföldi film után egy spanyol filmet is be kellett mutatnia), 1953-ban pedig a mozisokat regulázó „vetítővászon kvótát” (a külföldiek mellett meghatározott százalékban spanyol filmet is műsorra kellett tűzniük a mozitulajdonosoknak). Az utólagos finanszírozás rendszerét 1964-ben alakította át García Escudero, a színház- és filmügyek főigazgatója. Addig a produkcióra fordított összköltség alapján számították ki, mennyit kap vissza a gyártó támogatásként (aminek mértéke attól függött, milyen értékesnek ítélte a hivatal a filmet), ám ettől kezdve a film bruttó jegybevételét vették alapul: ennek 15%-a automatikusan a gyártó számlájára került, a többi szereplő a fennmaradt összegből részesedett. Ezzel elindult az a folyamat, amely hosszú időre alapvetően határozta meg a spanyol filmet: megkezdődött az olcsó, közepes minőségű filmek tömeggyártása, amelyekre keveset kellett költeni, mégis számítani lehetett rá, hogy átlagos vagy azt némiképpen meghaladó hasznot hoznak. (Ezt pedig a már említett mozi kvóta tette igencsak valószínűvé, mely előírta a vetítőhely-üzemeltetőknek, hogy az év 120 napján csak spanyol filmet játszhatnak.) A silány filmek dömpingjét tovább növelte a szólásszabadság kihirdetése (1977) után az addig tabunak számító szexfilmek dömpingje. (Az olcsó szexfilmek 1980-ban az évi filmtermés 15 %-át, 1981-ben pedig 30 %-át tették ki.)

Ennek az áldatlan állapotnak a felszámolására adták ki a filmfőigazgatóvá kinevezett rendezőnő, Pilar Miro vezetésével kidolgozott 1983-as Királyi Rendeletet. Az új törvény legfőbb jellegzetessége, hogy a spanyol filmben addig sosem látott mértékűre növelte az állami beavatkozást. Új eleme volt az előzetes támogatás bevezetése, amely módosításokkal ugyan, de azóta is érvényben van. A forgatókönyv, a stáb összetétele és a költségvetési terv ismeretében az új törvény által létre hozott, állami pénzből gazdálkodó Filmvédelmi Alapból a Filmfőigazgatóság előzetes támogatásban részesíthet arra érdemesnek tartott produkciókat. Az új rendezőt foglalkoztató projektek külön támogatást kapnak. Nem szűnt meg az utólagos támogatás, de az a szerint járó összegből le kell vonni az előzetes támogatásként kapott pénzt.

Szigorú feltételrendszert dolgoztak ki a forgalmazási kvótával kapcsolatban: az egy spanyol film forgalmazásáért cserébe behozható négy külföldi film bemutatását további feltételekhez kötötték. A spanyol film forgatásának megkezdése előtt előzetes forgalmazási szerződést kell kötnie a forgalmazónak a gyártóval, és ebben az esetben bemutathat egy külföldi filmet. A következő hármat (egyesével) pedig csak akkor, ha a már forgalmazásra került spanyol film túllépett egy-egy jegybevételi küszöböt (30, 60 és 100 millió pezeta). (A rendszer szigorát mutatja, hogy 1984-ben csupán 3 spanyol film hozott 100 milliónál többet.) Jelenleg 1:3 az arány és 10, 20, illetve 30 millió a küszöbszámok. (S persze amióta Spanyolország az EU tagja, a törvény szövegében nem spanyol és külföldi film szerepel, hanem EU-s és EU-n kívüli film).

A mozisok helyzetén is nehezített a Miro-törvény azzal, hogy eltörölte a szexfilm kategóriát, és az ilyen típusú filmeket besorolta a csak különleges helyeken vetíthető pornófilmek közé. Ugyanakkor a vetítővászon kvótát 1:3-ra módosította (negyedéves elszámolási kötelezettséggel), mivel az új törvény hatásaként a filmszám radikális csökkenésével számoltak, ami be is következett: 1982-ben 146, egy évvel később 99, aztán pedig már csak 75 fim készült. Ma ugyanez az arányszám van érvényben (természetesen már uniós filmekre vonatkoztatva), amelynek alternatívája lehet az 1:4 arány, amennyiben az EU-n kívüli filmet annak az autonóm területnek a nyelvére szinkronizálva vetítik, ahol a mozi található.

Az (ellen)érdekelt felek azóta folyamatosan küzdenek egymással. Noha a Miro-törvény alapvetően gyártásközpontú volt, azzal, hogy a minőségre helyezte a hangsúlyt, szűkítette a gyártás spektrumát: kis cégek zártak be, munkahelyek szűntek meg. (Ezt próbálta némiképpen ellensúlyozni a televíziókkal kötött 1983-as szerződés azon kitétele, miszerint a sorozatokhoz a filmgyártók technikai apparátusát kell használniuk a tévéknek.) Sokan átláthatatlannak tartották az előzetes támogatások odaítélésének rendszerét, ráadásul a legrosszabbul járt forgalmazók is támadásba lendültek. 1988-tól pedig az állam érezte úgy, hogy nem tudja tovább finanszírozni a filmalapot. Az akkori kultuszminiszter, Jorge Semprun így nyilatkozott: „Fel kell szabadítani a filmipart segítő pénzeket, de ezt a pénzt nem az államnak kell adnia, mert nincs olyan demokrácia, ahol az állam lenne a fő filmgyártó”. Megtartották ugyan az előzetes támogatás rendszerét, de az már csak kiegészítő juttatás volt az adókedvezményekkel és kedvező hitelfeltételekkel aktivizált magánbefektetések mellett. Ráadásul innentől kezdve nem lehetett az előzetes és az utólagos támogatásból is részesedni; a gyártónak előre el kell döntenie, hogy a kettő közül melyikből szeretne részesedni. Semprunék kezére játszott, hogy a beinduló kereskedelmi televíziókkal kötött szerződésekből is hatalmas összegeket lehetett bevonni a filmgyártásba. (Az idén tavasszal a spanyol parlament által tárgyalt új filmtörvény arra kötelezné a csatornákat, hogy bevételeik 5 %-át fordítsák gyártásra, és ennek az összegnek a 60 %-át a spanyol filmek készítésébe fektessék be.) Pilar Miro filmkoncepciója révén „megkomolyodott” és minőségileg színvonalasabb lett a spanyol film, valamint az első filmesek kiemelt támogatása révén színre lépett egy új filmes generáció, amely immár piaci körülmények között is jól állja a sarat a nemzetközi filmvilágban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 25-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3366