KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A láthatatlan város

Róma, sirályok, Pasolini

Bikácsy Gergely

Monteverde, Garbatella, Prenestina. Az utazó ma egészen mást lát Róma külvárosaiban, mint Pasolini ötven évvel ezelőtt.

 

Tragikus hajsza

 

November elején májusi meleg van, napok óta. Kint meleg délnyugati széllel gyors felhők rohannak.

Bolhapiac a Trasteverén: a város minden vasárnapi izgalmas eseménye. Tízezrek hömpölyögnek. Nem a Porta Portese „főhelyén” vagyok, hanem a 8-as villamos vonalán, egy minisztérium súlyos épületével szemben. (Sajátos neve van: Igazságügyi és Kegyelmi Minisztérium.) Még délben is, a piacidő vége felé hatalmas forgalom. Sátortömegek bóvlival teli, mellette nagy bútorraktárak a szabad ég alatt. Sem barokk utánzatú, sem szecessziós foteleket nem veszek. Inkább a könyvek. Óriási ládákban lehet turkálni. Mellettem egy szemüveges indiai turkál, mozdulatai roppant hozzáértésre vallanak. Az 1947-es Velencei Filmfesztivál 50 éves jubileumáról: képes album 48 ezer helyett hétezer. Meggondolandó. Benne van a Caccia tragica, az első film, amelyre gyerekkoromból pontosan emlékszem. Az Ugocsa moziban láttam, hat és fél éves voltam. Bujkáló fasiszta nő, akinek a hálójában vergődik egy volt olasz partizán. Bennem úgy maradt meg, hogy fenyegető, zsarnoki nőiségének hálójában vergődik, nemcsak a fasisztaságának hálójában. Hálók. Évtizedekig megborzongtam, amikor erre a nőre emlékeztem. Az albumot nem veszem meg.

 

 

 

Via Merulana

 

Elhaladok az Eliseo színház mellett. Csehov: Sirály. Csak két főszereplő nevét plakátozzák, a két idősét: furcsa, mondhatnám, visszás. Az Amleto plakátjain és a színháznál is Sandra Milo neve hatalmas betűkkel – hogy ki a Hamlet, nem érdekes. (Pesten, gondolom, ez nem menne így.) Milyen lehet ez a színház? A Trova Roma műsorfüzetben nézem: rendező Maurizio Scaparro. Irina: Valeria Moriconi, Trigorin: Corrado Pani. Májusban a Nazionale színházban adták a Sirályt (Marco Maltauro rendezésében). Megszámoltam, csak hivatalos, az Offokon és a klubokon, kabarékon kívül 33 van. Egy májusi prospektus 62 játszó hely nevét és címét sorolja fel. Megemlítendő, hogy Itáliában nem Róma a színházi főváros, hanem Milánó. „Kérdés, hogy egy kétmilliós városnak kell-e 25 színház?” – sugalmazta otthon egy pártember eljövetelem előtt. Hazatérésem után egy híres tojásfejű médiaszakértő mondja majdnem ugyanezt. Hogy sok színház van Pesten, hogy túl sok. Hm. Igaz, hogy itt Rómában minden színház „stagione”, tehát lehet, hogy évente kevesebb művet mutatnak be, és otthon többet. De mi az, hogy túl sok? Az Eliseóban a Rinocéroszok megy a Sirály után. (Glauco Mauri rendezi és játssza. Fényképről nézve hosszabb fejű és szakállas, mégis kicsit hasonlít a Rossini színház fő komikusához, akit tavasszal láttam a közeli Croce könyvesboltban. Vagy már az is, a vélt komikus, Alfiero Alfieri is hasonmás volt csak?) A Rossini színház épületében (Via Santa Chiara) van egyébként a bevándorlási vagy menekültügyi hivatal: komédiás félreértések élő helyszíne lehetne.

 

*

 

Irány a Buzzati-darab a Brancaccio színházban. A zsúfolt 64-esről leugrom a Termini előtt kettővel, befordulok jobbra, és találomra toronyiránt gyalog végig a Via Torinón, látom az Operaházat (ki tud róla?), rohanok, egyszer csak a Piazza Esquilinón találom magam, tavasszal ez kimaradt. Onnan újabb busz, épp a színház előtt tesz le, persze negyedórát késtem. Novemberi estén nyári meleg van a Via Merulanán.

Ennek az ereszkedő utcának a tetején, közel a Santa Maria Maggioréhez, Gadda-emléktábla van az egyik ház falán. Toppantanom kéne, hogy semmit nem olvastam tőle. Tolongjon az a féltucat magyar olvasó, aki ismeri. Nem ismeri nálunk senki. Állítólag majdnem lefordíthatatlan. Erről az utcáról írt regényt. Teljes regényt egyetlen utcáról. Nem is Rómában született, viszont kitalált egy saját nyelvet, az még annyira se hasonlít az irodalmi olaszra, mint a római dialektus. A minden hagyományt, a „mások értékeit” általában dühösen elvető Pasolini őt sohasem szidta, óvatos elismeréssel bámulja.

Un amore, a darab alapjául szolgáló regény magyarul Egy szerelem története címen jelent meg, több kiadásban is, a legutóbbi tán két éve. Buzzatit nagyon szeretem, de ezt a regényét iskolás, szürke, másodlagos dolgozatnak tartom, értetlenül fejeztem be: minek írta meg? Egy milánói mérnök beleszeret egy húsz éves prostituáltba, aki folyamatosan becsapja és hazudozik neki, a pasas egyre inkább a rabjává válik. Irodalomból jeles érettségiző diák dolgozata Proust Swannja nyomán. Elképesztően lapos, semmitmondó, közhelyes. Természetesen Buzzati legolvasottabb könyve. Többen olvassák, mint a Tatárpusztát, ami viszont remekmű. Ott meg egy számomra ijesztő rejtély lapul, vagy nem is ott, hanem Julien Gracq később megjelent könyvében (Szirtiszek partvidékén). Csak én vettem volna észre, hogy a Gracq-könyv a Tatárpusztának szinte másolata? Soha senki nem említi. Mi ez? Irodalmi szemfényvesztés? Vagy nekem káprázik a képzeletem, és semmi köze a két regénynek egymáshoz? Néhány, a szakmában neves magyar irodalmárnak magánlevélben írtam erről: egyik sem válaszolt. Fel, filológusok: kutatni, okadatolni, jó urak. („Hallgatagi urak” – mint Füst Milán mondta maró gúnnyal az effélékről.)

Elég messze ültettek le a színpadtól. Előrébb lopakodom négy sorral, van hely. Sárközy Péter római professzor mesélte talán, hogy a Napóleon bevezette egykori rendőrségi rendtartás szerint Rómában aki más néző helyét elfoglalja, száz botot kap, s ezt nyomban rá is mérik, mégpedig fáklyafénynél, azon a deresen, melyet állandóan készenlétben tartanak a Piazza Navonán. Annak, aki szóváltásba keveredik a pénztárossal vagy a helyre kísérő jegyszedővel, öt esztendei gályarabság jár. Így próbálta megfegyelmezni a rómaiakat.

„Az udvariasság, a tisztelet, a figyelem tökéletes hiánya, a legnagyobb aljassággal párosult határtalan szemtelenség” – írja valahol az olaszokért rajongó Stendhal erről a közönségről. Szinte látom, ahogy dulakodnak vele, és cipőjére köpnek. Mindez már csak kultúrtörténeti csemege, ilyesmit utoljára Fellini Rómájának a színházi epizódjában lehet látni, inkáb mulattató, mint felháborító, egyébként milyen lehetett a verekedő vásári közönség a Globe színházban?

Csend és udvarias figyelem. Nagy, két erkélysoros színházban ülök, kicsit, mint a megszűnt Művész Színház. Az előadás (utolsó, tehát „temetés”) elviselhető, sok leleményes díszletmozgatással. Sajnos a Laidét játszó fiatal színésznő nekem közepes, így az igazi főszereplő a színház idős sztár-dívája, Marina Bonfigli. A Római lányok (Le ragazze di piazza di Spagna), Luciano Emmer negyvenöt évvel ezelőtti filmjének pimaszul hamvas, romlani csak épp kezdő leányzója most a vénülő kerítőnőt adja, vérvörös ruhában brechtes songokat énekel, semmi köze a regényhez. Kezich átiratában a férfi főszereplő nem mérnök, hanem újságíró, és nyilvánvalóan maga Buzzati. Ezzel szemben a regénynek nincs önéletrajzi hangja. Egyébként jó félház van, utána tolonganak a bérletes pénztárnál.

 

 

Buñuel szeme

 

Érdekes felfedezés egy túl modernnek és valahogy sterilnek látszó könyvesbolt a Banchi Vecchi legvégén (n. 57) „Odradek la Libreria”, minő furcsa név, Odradek. (Ronaldo Odradek, a híres prágai emigráns, aki az 1915-ben megkergetett Pirandello segítségére sietve vasrúd által elhullt, vagy ki és mi? Ki tud Odradekről? Mintha valami reklámban hallottam volna e szót már, sőt, mintha rock-zenekart hívnának így.) Üres a bolt.

Sok filmkönyv, gyorsan megveszem az olcsó Lo sceicco biancót (Capelli, 1969, a Garzanti zsebkönyv sorozatában: 1980) Oreste del Buono bevezetőjével. Kapok egy kis papírlapot, hogy ha a 100 ezres vásárlást elérem, kedvezmény jár. Itt van Constanzo Constantini, már a Trastevere kis utcáján levő Open Door Bookshopban is látott Beszélgetések Mastroiannival, és ugyanettől a szerzőtől Fellini: Raccontando di me – conversazioni con Constanzo Constantini. Ez fontos könyvnek látszik, csak ára is van. 32 ezer. Hirtelen meglátom, hogy a kiadó (Ed. Riuniti) címe: Via Arenula 41. Két percre tágas szállásomtól. Hazulról majd felhívni, hogy kaphatok-e sajtópéldányt, és ha igen, ott termek.

Federico Andahazi, akinek a nevét a magyar kiadás (és csak a magyar) majd, épp fél év múlva Andahazi-Kasnyaként közli a címlapon (miért? ő kérte, és csakis a magyar fordításhoz?) ügyes és értelmesen ironikus kultúrhistóriát írt, regényként közepes. Hőse Mateo Renaldo Colón-Colombo (1559), a klitorisz kolumbuszi felfedezője. Szerelmes egy kislány-kurvába, aki leharapja a pádovai egyetem rektorának a csimbókos vén farkát. Másik érdemdús figurája Massimo Troglio, egy bizonyos Scuola di Puttane (Venezia, 1539) című kurvanevelési teoretikus tankönyv állítólagos szerzője és a szajhacsináló művészet elismert mestere. Valószínűleg fiktív alak, s ki hinné el, hogy a klitoriszt egészen a reneszánsz felfedezésekig nem ismerték. Senki sem hinné, én főleg nem, de a könyv szellemes. A klitorisz-kutató tudóst inkvizíció ítéli el, szökik, de a hegyek között hollója kivájja a szemét. Kár, hogy a holló azért nem egy Buñuel, bár helyesen tudja, hogy a férfi klitorisza bizony a szem, nem pedig a sliccből kilógó vagy fölmeredő lompos. A szem, Kasnya, a szem: azt féltsed, azt vájjad.

 

 

Regina Coeli

 

Van-e szebb nevű börtön a világon? Májusban az egész épületet körbejártam tévedésből, ugyanis a börtön melletti kis Szalézi Szent Ferenc utcán akartam fölmenni a Gianicolóra, de ami a kőfalba torkollott, fél-zsákutca volt, kapaszkodtam föl negyven fok melegben, a Gianicolo zöld parkjaiba nem vezetett átjárás. Semmiféle rossz érzésem nem támadt a börtön közelében. Inkább valami díszes laktanyának látszott, vagy legalábbis bravúros védőbeszédek tapsra ingerlő helyszínének, majdhogynem színháznak. Fényes öltözetű őröket véltem látni a bejáratánál, amikor körbejártam. Csendes, kánikulai békesség uralkodott körülötte, vidékies nyugalom, szezonvége nyilván, így éreztem, elégikusan. Másik térképen, később láttam, hogy ez Róma első számú és leghírhedtebb börtöne, a Regina Coeli, ahol Carlo Levi raboskodott, és éjjel oroszlánbőgést hallott, mintha a városban éjjel oroszlánok bőgnének, pedig csak a költő fülelt.

Ide viszik Pasolini tolvaj csóróit és prostituáltjait is. Itt hal meg a Mamma Roma kamasz főhőse. Verés, kínzások. Pesten mindig nagyon rossz érzéssel iszkolok el a Fő utcai börtön épülete előtt, nyomasztó, ocsmány benyomást kelt, hatalmas, ronda, fojtogató. A Regina Coeli épülete derűs és derűsen latin, világos égre nyílik. Nyilván örökké turista maradok Rómában, amíg itt is nem érzek majd fojtó, rossz érzést.

 

 

Első kötet kilencvenévesen

 

Este. Visszaértem a Largo Argentinára. Már ez a csúnya tér is otthonos.

Az Argentina Feltrinelli könyváruház jó későn is nyitva, sebesen nézelődöm. Nem lenne érdektelen Alberto Arbasino Parigi o cara (Adolphi, Milano, 1996) című cikkgyűjteménye. – Ötvenes-hatvanas évek Párizsa, akkor írt cikkek gyűjteménye, „Proust sírja”, „nouvelle vague” stb. (Ugyanő egy Londoni levelek című gyűjtemény szerzője.) Milyen lehet? A fülszöveg szerint kultúrdiplomata volt. Talán csak nem az egyik francia fő divatfi és divatíró, a diplomata Marc Lambron afféle olasz megfelelője? Ez a francia divatfi, volt madridi kultúrattasé '85-ben Femina díjat kapott egy részben magyar témájú regényéért. A regény (L'oeil du silence) pimasz és hamis zsurnalizmus: nagyon becsülöm Adamson Pétert, hogy visszaadta a fordítást, fordítsa le más (és más meg is tette, szerencsére a kutya se olvasta el).

Narancs-vacsora után kíváncsian nekilátok a Feltrinellinél olcsón vett római argó-szótár olvasásának. Haboztam, hogy ne inkább Tulio Pinellinek, Fellini állandó forgatókönyvírójának ez első novelláskötetét válasszam. Ez az első kötet (La casa di Robespierre) idén, Pinelli kilencvenéves korában jelent meg egy zsebkönyv-sorozatban. Érdekel a matuzsálemien fiatal író, ott a boltban nekitelepszem. Semmi film-vonatkozást nem látok benne: a döntésképtelenség, a megszelídült, elhaló vágyak novellái. Nem emlékszem, a Nyolc és félben őt vagy a másik fő forgatókönyvírót, Flaianót akasztják fel Mastroianni, vagyis Fellini vágyálmában? (Nem: egy okoskodó kritikust, akit egy Savonarola-képű ismeretlen francia író játszott – mellesleg raccsolása ellenére jól beszélt olaszul. Ki lehetett, ismeri valaki, fennmaradt valamely műve?)

Hibáztam, ha nem vettem meg: Arbasino – mondja Sárközy professzor – az egyik legnagyszerűbb olasz esszéista: az „írók írója”. Pinelli mára inkább kuriózum, viszont Fellini másik szcenaristája, Flaiano mára egyre nagyobb becsben áll: az olasz „Pléiade” adja ki műveit: amikor Pasolini írni kezdte korai „Róma-novelláit”, Flaiano már jegyezte és elbeszélésekbe, naplóba formálta Róma egyéb – polgári – tájainak a mindennapjait.

 

 

Accattone halála

 

A Pasquino téren az állványdeszkákra Pasoliniről szóló verseket ragasztottak ki. Halálának, meggyilkolásának van évfordulója. A temetőben, Gramsci sírjánál is megemlékeznek róla. A Repubblica könyv-rovata röviden ismerteti bizonyos Andrea Miconi Pier Paolo Pasolini La poesia, il corpo, il linguaggio című kötetét. Nem látom a boltokban.

Megveszem a mai Repubblicát. Aztán a Messaggerót. Semmit sem látok bennük a tegnap, szombatra hirdetett kommunista–trockista november 7-i megemlékezésekről. Ugyanaz a tünet, mint a halottak napi GramsciPasolini eseménynél: aznap közlik (esemény előtt), hogy a Protestáns (vagy „Accatolico”) temetőben Gramsci sírjánál szavalóműsorral emlékeznek Pasoliniről, de másnap már nem számolnak be róla. November 7-ről sem, egyik újság sem. Akárhogy is, Európa legbaloldalibb országa elfelejti, elfojtja a „Nagy Októberi” emlékét. Az elfojtásból csak rossz születhet: állítólag a kommunista Unita volt főszerkesztője nemsokára még miniszterelnök is lehet. Haj, úgy.

Tágas alagsori szállásomon végre nekiesem Pasolini Történetek a Nap városából című ma szerzett könyvének. De nem is ez a címe, hanem az, hogy Történetek Isten városából. Reméltem, istentelen könyv. Pedig nem az. Idióta turisták szemhatárát (is) tágító polgár- (burzsoá)ellenes könyv: a másik, a láthatatlan Rómáról szól. Épp a legjobbkor, bár én sohasem hittem, hogy láttam a teljes várost. Ötvenes években írt, fiatalkori cikkei és novellái. A legtöbb novella a Trasteverén játszódik, a Garibaldi hídnál. Egy másik Trasteverén, ahol verekedésre és fosztogatásra kész fiatalkorú bűnözők csoportjai állnak lesben, ahol amorális, térdig bűnben járó, de a bűn fogalmát és érzését nem ismerő, tisztaszívű kiskamaszok és nagyobb stricik élnek nyomorultul, boldogan – vagy legalább nevetve. Van benne valami fegyelmezetten ugró romantika, és valami nagyszerű „emberlátás”. A cikkek nagyrészében Róma kültelkeiről, a bádogvárosban vegetáló nyomorgókról van szó. Itt viszont már semmi romantika nincs. Még az „idióta turisták” és a politikusok is láthatják, legalább távolról a bádogtelepek körvonalait, mondja. Nála a nyomorgó munkanélküliek a Monteverdéről jönnek be a Campo de' Fiorira. Ott ücsörögnek naphosszat, és mesélik, hogyan fosztogatták az amerikai katonai teherkocsikat a háború után. Monteverde, Garbatella, Prenestina, sorolja Pasolini a legnyomorultabb és izgalmas helyeket. De '58-ban már arról ír, hogy a bádogtelepeket lebontják, és a nyomorultakat nagy és új bérkaszárnyákba költöztetik. A kötet végén egy 1973-as hosszú interjúban nagyon szomorúan arról beszél, hogy öt-hat éve Róma teljesen megváltozott, őt már egyáltalán nem érdekli, a külvárosok elvesztették jellegüket, az ottlakók is, hiszen a srácok pár perc alatt motorral bent vannak a belső területen.

Monteverdéről, mivel a Gianicolón túl van, azt hittem, valami Rózsadomb-féle. Fogalmam sincs, de nem csodálkoznék, ha mára valóban az lenne. Negyven éve nem az volt. Prenestina bérházaiban játszódik a Róma nyílt város. Idealista, szépítő film, máshogy naiv, mint Pasolini világa. De lehet, hogy mindkettő igaz volt egyszer. A Garbatella negyed sincs messze a Piramistól. Elmegyek oda nemsokára. Róma és a halál egy töredék-novellaciklusának címe. Erős halálérzet. Furcsa hatást kelt ez a nagyerejű kis kötet, töredék-novelláival (inkább karcolatok) és borotvaélesen okos publicisztikáival. Fényükben az Utas és holdvilág polgár tudós és turista (triplán „idióta”?) könyve (de ezért értéktelenebb is volna?). Jó: mennék, és majd megyek is megnézni az összes külvárost, de Pasolini is tudja, hogy egészen mást fogok ott látni, mint ő negyven éve. Sőt, a falakon belül is egészen mást látok. A Campo de' Fiori éjjel kettőig zsúfolt fórum. Őt is innen temették, a Giordano Bruno-szobor alatt volt felravatalozva 1975 novemberében. És kiknek a zsúfolt, izgatott fóruma volt már akkor és ma még inkább a Campo de' Fiori, és ki volt az a többezer ember, aki őt innen kikísérte a temetőbe? Nem hiszem, hogy a kamasz lumpenek és tisztaszívű fosztogató munkanélküliek sereglete, nem annak látszanak, a filmhíradó képein sem annak látszottak, és bár nem kérdeztem sorba őket, nyilvánvaló, hogy nem is azok. Sok ez az ötven év. Az a gyanúm, hogy, bármily meghökkentően hangzik, Róma lakossága, az olasz társadalom sokkal többet és döntőbben változott 1950 óta, mint Pest. Essenek neki, és igazolják vagy cáfolják a szociológusok. Húsz év alatt is nagyot változott: a San Lorenzo negyed állítólag a diákok közé vegyült Vörös Brigádosok izgalmas búvóhelye volt a hetvenes években, nyüzsgő trattoriákkal, most békés kispolgárok unalmas, kihalt vidékének látszott, fél napig csavarogtam ott tavasszal.

„Ön szerint Róma a külvárosok kamaszaival azonos – kérdi a riporter –, de nem gondolja, hogy a kispolgársággal, a kiskereskedőkkel, a boltosokkal is?” Erre Pasolini: „Ez a polgárság annyira önmagába zárt, annyira híján van minden saját kultúrának, annyira élősködő, hogy nem számít a városban”.

Ilyen, amikor egy zseniálisan eredeti tehetség felrakja a szemellenzőt. Hát Moravia – akit különben becsült, és akiről írt is? Ő életműve egy elég nagy részét a „nem számítról” írta volna? Az a piros pulóveres kopasz kis szabó, meg a patikusnék, meg a fűszerbolti eladók és a kishivatalnokok tömege és a nyúzottarcú egyetemista lányok a Roma Tre egyetem alagsorában – ők, akikkel három hét alatt látásnyira csak, mégis találkoztam, ők mind „nem számít” emberek? És a lumpenek (a francia szövegben „sous-prolétariat”) saját kultúráján mit értsünk? Nekem a könyv erősen megírt, kemény és öntörvényű novelláiból sem derül ki.

A csórók rabja a csórók mazochista áldozata.

Cs. Szabó László fedezi fel, hogy Caravaggio híres képén (Dávid Góliát levágott fejével, Borghese Múzeum) a szörnygóliát levágott feje szenvedő önarckép. „Önarckép a levágott, szakállas férfifej, egy római utcagyerek markolja kezében, talán zsarolója, erkölcsi-testi hóhéra” – írja Lázár a Gianicolón című esszéjében Caravaggio titkáról.

Pasolini hasonlóképpen látta – és előre látta – saját halálát: egy csavargó, kültelki srác öli meg, különösen buzgó, gonosz bestialitással. Sokak szerint megtervezte önmaga halálát mindenszentek éjszakáján. Egy versében előre megírta a pontos részleteket és időpontot. Nem tudom, írásai igazán értékesek-e. Két korai filmjében nagyon mélyen és nagyon csendesen szól a halálról. A Mamma Roma végén a börtönkórházban haldoklik az angyalarcú kamasz-csavargó, a kép beállítása Mantegna híres Krisztus-festményét imitálja. Az Accattone egyik jelenetében a Csóró azt álmodja, hogy barátai temetésre mennek. Csatlakozik hozzájuk, s kiderül, őt magát temetik. Könyörög a sírásóknak, hogy ne a kerítés melletti árnyékba, de a napos oldalra temessék. „Most már végre jó nekem is” – mondja Accattone, a csóró.

 

 

Città invisibile

 

Sem a könyvekkel, sem az adatgyűjtéssel, a parmezán és a gyufa árának feljegyzésével, még kevésbé a múzeumokkal nem ismerhetem meg Rómát. Különben érdekes, hogy Italo Calvinótól egyik boltban sem láttam semmit, még a Mister Palomart, kései remekét sem. Ha Magyarországon, amikor még sokan olvastak (mondjuk a hetvenes években) megszavaztatják az olvasókat, az élő olasz irodalom versenyét fölényesen ő nyerte volna. Kár, hogy Rómához nem sok köze volt, majdnem semmi. Egy Párizs-imádó torinói. A Láthatatlan városokban az utazások titkáról beszélt. Marco Polo a fantasztikumban. Marco Polo úgy utazott, hogy nem tudta, mit kell felfedeznie, fogalma sem volt a kínai birodalomról, hazatérve a börtönben nyilván már maga sem volt biztos, igaz-e az egész, vagy képzeli csak. Útinaplóját nem hitték el, fikcióként, meseként olvasták. Valahogy így érdemes írni egy útról (és leginkább tán börtönben, már aki kibírja). Láthatatlan városok. Sajnos, ma láthatónak leplezik magukat. Ezért tán nem kellene elárulni, melyikről is beszélünk: Párizs vagy Róma vagy Peking? Csak sejteni szabadna, melyik: épüljön fel írás közben, és más legyen, mint az eredeti, ha már olyan úgysem lehet.

 

*

 

A Bolhapiac igazsága. Mert a legriasztóbb koldust persze mégiscsak a Trasteverén láttam, vasárnap. A főúton, ahol a nyolcas villamos megy. Áradt a tömeg a bolhapiacról vissza, ő meg ott ült a nagyáruházzal szemközti oldal járdáján egy kocsmaasztalnál: a tömeg kerülgette, ő vigyorgott és minden tagja folyamatosan rángatózott. Csontsovány volt, pápua-vademberesre nyomorított, fogatlan, hetven körüli. Pasolini valamikori tisztaszívű és amorális lumpene, aki nem tudott gyilkolni, és nem tudott meghalni fiatalon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2832