KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Beszélgetés a DVD lehetőségeiről

Mozi és interakció

Herpai Gergely

Adathordozó vagy formanyelvi eszköz? Kövesdy Gábor multimédia-szakértő, Nyírő András az Internetto és az Index egykori főszerkesztője és Janisch Attila filmrendező beszélgetése a digitális kultúra újabb fordulatáról.

 

– Sokan a DVD-t a digitális kultúra egyik legjelentősebb lépcsőfokának tartják. Mi erről a véleményük?

Nyírő András: Szerintem az egész divathullámnak az az igazi oka, hogy a videoforgalmazás a csőd felé tart. Olyan piaci szegmens keletkezett, amit be lehet tölteni. Az emberek nemcsak moziban, hanem otthon is szeretnek filmet nézni, s a kábeltévé és mozi között az eladhatóság szempontjából a DVD tűnik alternatívának. A valódi probléma a túlságos szabályozottság: az országkódok miatt nem lehet másolni őket, s ezért inkább a filmterjesztési hálózatok és nem a fogyasztók érdekeit szolgálja. Akár médiumnak, akár piaci terméknek tekintjük, átmeneti megoldás, nincs túl nagy jövője.

Janisch Attila: Az ősvideózás korában, tíz évvel ezelőtt hihetetlen minőségben néztük a filmeket: egy horrorban például nem a borzalmas jelenetektől kerültünk sokkos állapotba, hanem a sokszoros másolás okozta zaj és pocsék képminőség miatt. Nekem az tetszik a DVD-ben, hogy a tökéletes minőség végre elérhetővé válik, s az otthon kényelmében és védelmében a „házimozimból” ki tudom majd zárni azt a popcornos kultúrát, amellyel nem kívánok azonosulni a multiplex mozikban. A legfőbb kérdés azonban az, hogy a DVD csak gazdag felhasználó lehetőségeket biztosító adathordozó vagy formanyelvi eszköz, amely képes új lehetőségeket biztosítani a filmes dramaturgia, a filmnyelv számára is. Szerintem inkább az előbbi.

Kövesdy Gábor: Szerintem viszont ez a kérdés ma még nem dőlt el. A technikai művészeteknél számos példát találunk arra, hogy egy újítás vagy találmány újfajta művészi kifejezésmód lehetőségét teremti meg. A film elmúlt száz évéből elegendő felidéznünk, hogyan rombolta szét a némafilm esztétikai rendszerét és teremtett helyette másikat a hangosfilm elterjedése. S a színesfilm, az elektronikus képrögzítés (a videó) is hozott formanyelvi, stilisztikai, poétikai változásokat. Inkább úgy látom, hogy a DVD a digitális képforradalom első olyan eszköze, amelyben lehetőség van a formanyelvi eszközök átalakítására, méghozzá jelenlegi ismereteink szerint két területen: az egyik az interaktív, polifonikus történetmesélés, a másik pedig az alkotó által rögzített, legtöbbször egyetlen nézőpont felváltása egy szintén az alkotó által felügyelt többszempontúsággal.

– Az interaktív moziknak eddig kizárólag negatív példáival találkozhattunk: a híres „Phantasmagoria” kalandjátékok az interakció vagy a történetvezetés szintjén sem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Talán most jött el a nívós interaktív alkotások pillanata, akár a művészfilmeké is – kalandjáték formájában?

Kövesdy Gábor: Érdekes kérdés, hogy mennyire akarnak vagy tudnak élni majd a művészek ezekkel az interaktív lehetőségekkel. Azt, hogy ez nem is olyan távoli dolog, mutatja, hogy jómagam már találkoztam filmes kuratóriumokban olyan pályázókkal, akik a hagyományos filmek helyett interaktív vizuális műveket készítenének. Tegyük fel, hogy valaki mondjuk Balzac nyomdokain haladva arra vállalkozik, megalkotja kora társadalmi enciklopédiáját. Bizonyára nem regényfolyamba öntené e modern Emberi színjátékot, hiszen keresve sem találna jobb eszközt erre korunk „kamera töltőtollánál”, a DVD-nél: egymás mellett futó párhuzamos sorsok és történetek, amelyekből az olvasó szabadon válogathat, sőt „keresztmetszeteket” is kaphat bizonyos kitüntetett témák, helyszínek, motívumok mentén. De vegyünk egy közelebbi példát: Jancsó legutóbbi filmje kapcsán jutott eszembe, mennyire szerves lehetne az interaktív megoldások alkalmazása a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten mozaikszerű történetmesélésében. Talán e példákból is érzékelhető: a lehetséges alkalmazások nem feltétlenül merülnek ki a már létező megoldásokban, amikor is egy műnek mondjuk több, választható befejezése van.

Egyébként a DVD nemcsak mélységben, vagyis az új kifejező eszközök felé nyit lehetőségeket, hanem horizontálisan is: az „alapmű” mellé rendelt tartalmakkal újabb kontextust és értelmezési mezőket teremthet. Nagy kérdés, mennyire tudják majd ezt a dimenziót kontrollálni, kézben tartani a jövendő rendezők, illetve képírók. S azt is kíváncsian várom, vajon lesznek-e ilyenek: filmrendezők helyett digitális képírók, továbbá olyan művek, amelyek eleve DVD-re készülnek, másképp nem is játszhatók le.

Janisch Attila: Szerintem az, hogy egy jelenet elölről-hátulról meg tudok nézni, nem egy nagy durranás – akkor már inkább kivárom a film hologramszerű megvalósítását, hogy igazi térbeli élményben legyen részem. Azt gyanítom, hogy a játékfilmet – vagy aminek majd akkor hívják – a virtuális valóság váltja fel. A jövő filmjeinek nemcsak passzív befogadója lehetsz, hanem szerepeket fogsz megvenni. Nemcsak arra gondolok, amikor híres színészek testét digitalizálják, amit aztán bárhogy fel lehet használni – ezt egyébként Marilyn Monroe-val már ki is próbálták –, hanem arra, amikor teljes érzékszervi manipulációval már nemcsak nézője leszel a történetnek, hanem te magad lehetsz a történet. Választhatsz, hogy aznap estére az emberiség jótevője vagy Hasfelmetsző Jack akarsz-e lenni. Ez lesz maga a vég. De addig még az imént említett technikának „köszönhetően” a lélektelen digitális színészek várnak ránk. Ezekben a „filmekben” a befogadó már valóban korlátlanul képes manipulálni a szereplőket. Az az igazság, hogy filmrendezőként ezt nagyon nem szeretném.

– Miért nem?

Janisch Attila: Az igaz, hogy én a filmjeimben számítok a néző aktivitására, hiszen olyan történeteket találok ki, amelyeknek legtöbbször nincs egyértelmű befejezése sem tartalmilag, sem formailag. Ennek ellenére számomra szörnyű volna az a gondolat, hogy a befogadó szabadon irányíthassa a történetemet. A művészi individuum véleményem szerint ezen a ponton szűnik meg. Ahelyett, hogy valami szerves egészet konstruálnék, egy hulladékhegyet öntök be a számítógépedbe, amit aztán neked kellene kimazsolázni. Olyan kereskedővé válnék, aki nem egy adott történetet, hanem lehetőséghalmazokat (a sztori fonalainak elágazásait) kínálná a nézőnek.

Nyírő András: Ezt az állítást a multimédia-szakma nevében teljes mértékben visszautasítom. Éveken keresztül magam is tonnányi CD ROM-ot állítottam elő. Alkotás közben az ember tényleg rengeteg adatot felhalmoz, de azért ezeket nem nevezném „hulladékhegynek”. Természetesen fontos, hogy az egésznek koncepciója legyen. Ugyanakkor filmen ez a fajta interakció valóban nehezen megvalósítható. A legfontosabb ok talán a pénz: nem egy, hanem nyolc-tíz filmet kellene leforgatni, erre pedig nincs az az épeszű producer, aki vállalkozna.

Az igazi interaktivitás egy szellemi műben sohasem a technikából ered, hiszen a többféle értelmezés is egyfajta interakció. Egy Umberto Eco-regényt is el tudunk úgy olvasni, mintha ponyvaregénnyel volna dolgunk – A rózsa nevéből készült filmet tömegek nézték meg. A másik példám a Született gyilkosok, amelyet szintén sokféle szemszögből vizsgálhatunk: van olyan néző, aki betiltaná a filmben látható mészárlások miatt, mások szerint viszont csak kegyetlen iróniáról van szó. Szerintem ez az igazi interaktivitás – nekem nincs szükségem arra, hogy befolyásolhassam: lelőjék-e a képen látható fickót vagy sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2833