KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Guvatok, kutyák, pilóták

Reményi József Tamás

A természet csodája nem mi vagyunk.

 

A magyar ember kezdetben Olaszba, aztán Görögbe, majd Spanyolba vette útját, ha adott magára valamit. Mostanában (nem számítva a trenden kívüli szuper-álmokat, a Kanári- s egyéb szigeteket, amelyeknek végképp nem világjáró örömük, hanem szimbolikus jelentőségük van). Írbe menni sikk. Terítve Európa ír zenével, ír sörrel, Dublint ábrázoló trikókkal és gazdasági csodát ábrázoló mutatókkal, egy valamirevaló ír film feltétlenül idegenforgalmi propagandaként is szolgál (lásd Lottózsonglőrök). A bornírt divatok kilátástalan állandóságával szemben szinte kaján elégtétel, hogy Írország egyszer majd (csupán néhány millió év) az óceán fenekén végzi, mert kőzeteit szétmarja a víz és a szél. Láthatjuk a feltartóztathatatlan folyamatot egy ismeretterjesztő munka számítógépes rajzán (Kövekbe zárt történelem, Spektrum, a narrátor – természetesen – Végvári Tamás), amint a sziget szétfoszlik. Az emberi hülyeség stabilitásával szemben igazán lenyűgöző látvány a Föld mozgalmassága.

Persze nem azokra a környezeti változásokra gondolok, amelyek a mi pancser beavatkozásaink nyomán indulnak el. Ugyancsak a Spektrum – kihalt állatfajokat, fajtákat rendszeresen szemléző – sorozatából ismerhetjük például egy csendes-óceáni guvat-kolónia pusztulásának történetét. Az ártatlanul legelésző madarak a második világháború áldozatainak számát gyarapítják: az arra sodródott Midway csatahajóról elszabadult patkányok végeztek velük, az utolsó szálig.

 A háború – az ember – okozta állati szenvedések egy másik, különösen drámai változatát a National Geographic csatornája közvetítette. Vietnamban az amerikai felderítők mellett kiképzett kutyákat – többnyire német juhászokat – vetettek be, „akik” segítettek elkerülni a viet-kongok csapdáit, fölfedni az orvlövészeket, elvonszolni a sebesülteket. Csaknem négyezren voltak, közülük ötszázan hősi halált haltak, s ebben a megfogalmazásban nincs semmi antropomorfizáló túlzás: a hadikutyák elképesztő intelligenciával, hűséggel, emberfölötti kitartással tették a dolgukat. S noha a National Geographic stábja mindent elkövetett, amit kutyás közönségsiker érdekében szokás – megrendültséget fokozó lassításokkal, érzelmes visszajátszásokkal –, egyvalaminek a természetességéhez „csak” a forgatás inspiráló körülményeit kellett megteremteni (tudjuk, sokszor épp ehhez szükségesek a legrafináltabb szakmai fogások). Ez pedig az emlékeiket idéző veteránok arckifejezése volt. Tekintetük ahhoz a gyerekét vesztett emberéhez hasonlított, aki hosszú évek múltán is ámul egy valamikor hozzárendelt lény készségein, képességein, kitárulkozó és mégis rejtelmes viselkedésén. A katonák bőgtek, könnyekkel vagy könnyek nélkül, s a néző szégyenkezés nélkül bőghetett velük együtt, mert olyasmit érzékelhetett, ami minden művészet- és műsorgyártó, elkerülhetetlen manipuláció mögött kétségbevonhatatlanul megmutatkozott: a társas létezés önfeledt csodáját.

A második világháború után a kutyahősöket még hazavitték, némelyik kitüntetést kapott, Bunyóst, Torót és a többi vietnami négylábú harcost járványra hivatkozva sorsára hagyták. A katonák kérelmeket nyújtottak be, de hiába könyörögtek, az intézményes társadalom a már haszontalanná vált „dolgokkal” nem tud mit kezdeni: vagy giccses (ön)tetszelgéssel kezeli őket, vagy tökéletes részvétlenséggel, közönnyel lép túl rajtuk.

Ötszázan legalább megúszták, hogy kivert kutyákként éljék túl a háborút, amely egyébként kedvelt témája a harci játékokra fogékony népességet ellátó tévés ismeretterjesztésnek. Ahogy az állatvilágból a cápával, a természeti katasztrófák közül a hurrikánnal, úgy háborúsdiból Vietnammal rémisztgetik/gyönyörködtetik legszívesebben a nézőt. Anyahajók, kötelékben légtornázó vadászgépek, terhüket páratlan geometrikus alakzatokban hullajtó bombázók töltik meg időről-időre a képernyőt.

Mozgóképes modell-bemutatók. Hogy az iszonyatba parancsoltak fejében, lelkében mi történt, arról nem tudható meg semmi. Pedig nyilatkoznak: „tanulmányoztuk az utasításokat, és azok útmutatásai alapján végrehajtottuk a feladatot”, „aki túl sokat gondolkodik, az életével fizet”. Háromszáztizenhét pilóta halt meg Vietnamban (az őáltaluk lebombázottak, lelőttek számát nem szokás firtatni ezekben a filmekben), a többiek, életben maradt, illetve fogságba nem esett kétlábúak viszont, gondolom, hazajutottak.

Guvatok, kutyák, pilóták. Mind értelmetlenül pusztultak el. Nézzük nekrológjaikat a képernyőn, hüledezünk, sajnálkozunk és gyászolunk, a változás csöppnyi reménye nélkül. Még leginkább az Írországot elemésztő vízben és szélben bízhatunk. Azt mondja ugyanis Végvári Tamás, hogy „az egyik kőzet pusztulása egyben új kőzet születése is”. Mert nemcsak a kőzet válik kaviccsá-porrá, hanem porból-kavicsból is összeáll új földdarab. A régi Írország helyett lesz egy másik.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2850