KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Lukáts Andorral

Kocsmai menedékhely

Székely Gabriella

A méltatlanul ritkán emlegetett Csehov-adaptáció, az orosz kivonulás Magyarországába átültetett A három nővér után kilenc évvel elkészült Lukáts Andor második játékfilmje.

 

Portugál címmel forgatta új játékfilmjét a Hunnia Stúdióban a színész, színházi rendező, és az 1991-es A három nővér óta profi filmesnek is titulálható Lukáts Andor. Az operatőr Garas Dániel, a szereplők: Szirtes Ágnes, Varga Zoltán, Lengyel Ferenc, Nagy Viktor, Kovács Zsolt, Pelsőczy Réka, Csuja Imre, Ónodi Eszter, Kása Gyula. Zeneszerző: Monori András. Az alapmű Egressy Zoltán színdarabja, a Kamra műsorán szerepel, hősei egy falusi kocsma fröccsbe mártott törzsvendégei, kiknek békés delíriumát egy városi idegen zavarja meg. A fiatalember, az „esszéista”, megelégelvén eddigi életét Portugália felé veszi az irányt, hogy a tengerpartról követhesse, a többi boldog portugállal együtt, a naplementét. Útközben azonban, ebben az eldugott kis kocsmában beleszeret a kocsmáros lányába...

 

*

 

– Miért kívánkozott filmre ez a történet, hiszen a Kamrában már megrendezte? Talán a szűk színházi teret akarta tágítani, nagyobb közönségnek mesélni?

– Nem feltétlenül. Nem hiszem, hogy a sikeres színházi előadásokat gyorsan filmre kellene vinni. És azt sem gondolom, hogy ez a darab álmaim netovábbja, bár nagyon szeretem.

– Mi volna álmai netovábbja?

– Rengeteg filmtervem van. Lassan már csak az van. Például egy álmom, melyet elmeséltem Jeles Andrásnak, aztán együtt szövögettük tovább, egy sokemeletes kafkai irodaházról, melynek minden szintjén más-más történelmi kor ügykezelői nem pecsételnek, vagy nem iktatnak. Egy fiatalember érkezik, egyetemi felvételi papírjához volna szükség egy aláírásra, s mire a sorszámot megszerezve végigjárja a bugyrokat, hetvennyolc évesen már el is kezdheti tanulmányait.

Aztán egy másik: valóban álom, a film és televízió utáni világban, ahol az emberek már csak unatkoznak, egy tudós titkos szeánszokat tart a nagyon gazdagoknak egy luxusjachton. Emberek agyából mindenféle elektródákkal kilopott álmokat vetít eléjük, míg valaki egyszercsak felismeri saját látomásait...

Szilágyi István, erdélyi író Kő hull apadó kútba című regényéből most írja a feleségem a forgatókönyvet egy földbirtokosnőről, aki megtudja, hogy szerelme, a zsellérfiú ki akar vándorolni Amerikába, s hogy magához láncolja, megöli, a tetemet pedig kútba dobja. Hogyan lehet élni aztán ilyen szerelemmel a szívében?!

Furcsa, hogy végül miből lesz film vagy színházi előadás. Hrabal filmjét, a Szeszélyes nyárt, például, én színpadra képzeltem és rendeztem. Egyébként az az igazság, hogy a Portugált fogadta el a pénzosztó kuratórium. És én szeretek filmet csinálni.

– Miért?

– Nézze, rengeteg magyar filmben játszottam, és filmezés közben általában rosszul éreztem magam. Mert nincs kitalálva a színészek dolga, a szerepek története, múltja. Az ember megérkezik a forgatásra, az utolsó pillanatban megkapja a szöveget, három mondatot, harminchárom mondatot, amit el kell majd mondani, mindenfajta felkészülés nélkül, mert se idő, se igény nincs arra, hogy a szerep szereppé érhessen. Ráadásul többnyire olyan szöveget kaptam, hogy egyszerűen a számat sem volt kedvem kinyitni. Nem szívesen mondtam, amit a kezembe nyomtak, mert nem szólt semmiről, ami engem – s mint utóbb kiderült, sok mindenkit – érdekelne. Valójában éveken át számomra teljesen lényegtelen magánmániákról beszéltem.

– Ettől a kíntól, úgy látszik, egyelőre megmenekült, hiszen az utóbbi években nem sűrűn láthatjuk filmvásznon. Mégis, milyen filmben szeretett játszani?

Enyedi Ildikó vizsgafilmjében, a Vakondokban, Jeles András Fehér seregében, mely ugyancsak vizsgafilm. Egyik sem volt nagy szerep, csak közöm volt az egészhez, izgatott, amiben játszottam. És persze ilyen volt Xantus János Eszkimó asszonya, vagy a Vakvilágban, Gyarmathy Lívia munkája, Gothár Péter Tiszta Amerikája meg Gazdag Gyula Kétfenekű dobja. Látja, a hatvan-hetven filmből, melyekben szerepeltem, ennyire tudok jó szívvel visszaemlékezni. Azért is vágytam arra, hogy filmet rendezhessek, hogy egyszer végre komolyan vehessem a színész szerepét a moziban.

– Ugyanolyan fontos a színészi jelenlét a filmben, mint a színpadon?

– Hogyne. A színházaknak általában kialakult saját közönségük van, a nézők ismerik kedvelt vagy nem kedvelt színészeiket. A film pedig önálló életet él, bejárja az országot, jó esetben a világot, nem számíthat törzsközönségre. Sokkal fontosabb a pontos szereposztás. Meg az, hogy a szerepeknek saját sorsa legyen, múltja, és kikövetkeztethető jövője. Ezt tanultam az igazán jó filmekből, az oroszoktól, az amerikaiaktól, az olaszoktól.

– Talán nem véletlen, hogy mindkét film, A három nővér és a Portugál is színdarabból készült...

– Persze, hogy nem, igazából színházi ember vagyok.

Csehov drámájának magyar helyszínű, mában játszódó adaptációját miért filmre és miért nem színpadra rendezte meg? A film talán nagyobb szabadságot enged az alkotói képzeletnek?

– Nem. Az ember ugyanannyira szabad vagy nem szabad filmezés vagy színházi rendezés közben, csak másfajta eszközökkel dolgozik. A három nővér esetében rendkívül fontosnak tartottam, hogy a maga dokumentatív valóságában láttassam a vonatot, melyen elutaznak a kivonuló orosz katonák. A tiszti lakásokat, a hihetetlen lépcsőházakat, a laktanyák zártságában ide mímelt orosz világot. Ezeket a hatásokat filmben tudtam elképzelni.

Egyébként sajnálom, hogy A három nővér ilyen gyorsan eltűnt a mozikból. A bemutató után vetítették Moszkvában, szép sikerrel. Hívták még orosz Csehov-fesztiválra, de nem volt pénz cirill betűs feliratozásra. Kár...

– Megkockáztatnám, a Portugál akár egy orosz dráma mai változata is lehetne, egy Éjjeli menedékhely valahol a huszadik század végi magyar faluban. E filmbéli embereknek is „megmérgezte a szervezetét az alkohol”, és úgy tűnik, ennél mélyebbre már nem kerülhetnek...

– Hát igen. De messzebbről kezdeném. Tudja, az elmúlt években azt hittem, én már lehiggadtam, nem nagyon tud felidegesíteni a világ, de mostanában azon kapom magam, hogy egyre zaklatottabb vagyok. Persze közben született két fiam... Mi a csudába nőnek is bele?! Mi a fene van ebben az országban?! És eltűnődöm, vajon hol lehetne élni a világon? Portugáliában, vagy Olaszország déli csücskében?

– Talán meg kellene kérdezni a portugálokat vagy a dél-olaszokat...

– Lehetséges. Hallom a rádióban, hogy kétezerre vagy kétezerkettőre ki kell alakítani a nemzetképet, az országképet. Hogy is van ez?! Valakit majd megbíznak, hogy országképet, magyarságképet alakítson ki?! És az a valaki mit csinál: a képhez alakítja az országot, vagy az országhoz a képet?! Milyen országhoz? Ahol beszedik a lakosságtól, mondjuk, az útadót, mint az én falumban, aztán sosem építik meg az utat? Ahol az óvodában az óvónőnek nem tűnik föl, ha egy kisgyerek hónapokig nem szólal meg? Ahol az embereket éjt nappallá téve Lagzi Lajcsikkal hülyítik, ahol egy kávét sem lehet csendben meginni, csakis a Danubius zajára? Ahol nyolc-tíz éve még jelentett valamit, ha megjelent egy új könyv, film, színházi előadás? Ahol emberevő kutyák fenyegetik lépten-nyomon a járókelőket? Ahol vadra leselkedő rejtőzködő rendőrök csapnak le diadalittasan a szabálytalanul autózóra? Ahol semmi sem stimmel? Ahol azt hiszik, hogy elhisszük azt a hazugságáradatot, ami a parlamentből hömpölyög? És azt gondolják, ha elhisszük, akkor ez így is van a valóságban? Hogy is van ez? Mi van itt a fejekben?! Látok magam előtt egy filmet, melyben egy politikusokkal zsúfolt vonat robog át az országon. Féktelenül robog, ugyanis nem tud, de nem is akar megállni. Egyetlen állomáson sem.

– Miért nem forgatja le?

– Ugyan már, mi értelme volna? Nem szeretnék beállni a hivatásos politizáló bohócok sorába.

– A Portugállal, úgy vélem, sajátságosan járul hozzá az országkép alakításhoz.

– Igenis, ezek a kocsmatöltelékek is részei az országképnek. Számomra ez a film nem az elvágyódásról szól, hanem a reménytelenül elveszettek szabadságáról. Ha az embernek már semmije sincsen, se munkája, se pénze, se igazi öröme, se igazi fájdalma, akkor végleg leegyszerűsödik az élete, és szabadabbá válik.

– Irigylésre méltó ez a szabadság?

– A nyugalom, igen. Ha már nem feszít belülről a szabadság vágya, akkor már nem is fáj a hiánya, mert nem érzékelem. Ez az állapot egy fokkal jobb. Itt már nincs harc, nem kell választani, semmi sem fontos, csak a fröccs, ami úgyis magától folyik a pohárba. Nem kell beszélni, magyarázkodni, nincs is miről, hiszen semmi sem történik, és mindig ugyanaz a semmi történik.

– Részvétet sem érez irántuk?

– Nem. Mert bizonyos szempontból elviselhetőbb számukra a létezés. Lehet, persze, hogy a kétségbeesés beszél belőlem, mert tehetetlennek érzem magam. Én nem tudok a kérdésekre válaszolni. Ezzel a Kohlhaas Mihály-i békétlenséggel pedig ma már ugyan mire megyek?! Talán ha gyorsan megöregednék...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2825