KönyvBergman 100Kortársunk, BergmanBáron György
Régi
és új Bergman-elemzések izgalmas gyűjteménye.
„Feneketlen
szakadék választ el magyarázóimtól” – idézi fel a centenáriumi Bergman-kötet
nyitó tanulmányában Kovács András Bálint Györffy Miklós kitűnő monográfiájának
kezdő mondatát. „Belehelyezik a művet valamilyen kontextusba – folytatódik az
eredeti idézet –, mindenféle szenzációs, csodálatos következtetéseket vonnak le
belőle, végül a rejtvényt sikerül oly pompásan megfejteniük, hogy a szerzőnek
többé nem is lehet semmi hozzáfűznivalója…” A svéd rendezőzseninek nem sikerült
eltántorítania a kommentátorokat. Talán nincs is filmművész, akiről több
elemzés jelent meg volna, mint róla. Maga igyekezett ugyan ennek elébe menni
azzal, hogy folyamatosan kommentálta tevékenységét, a Képek-ben, a Laterna magicában,
s nem kevés publikált forgatókönyvében, prózai írásában, valamint közeli
munkatársainak, családtagjainak bőséges visszaemlékezéseiben. Csak a magyarul
megjelent Bergman-irodalom elfoglal egy könyvespolcnyit, a nemzetközi recepció
pedig könyvtárat töltene meg. „Minden egyes filmem mögött gyakorlati és konkrét
valóság húzódik meg” – írja, s ezt a valóságot nála jobban senki nem ismerheti.
Bőségesen felbuzgó szövegei nemhogy elbátortalanították volna, ellenkezőleg:
újabb és újabb lendületet adtak az elemzőknek. Hiszen akad-e még filmes, aki
ily szélesre tárja alkotóműhelye ajtaját, valósággal csalogatva a mélyebb
ismerkedésre vágyókat. Ám annak, hogy újabb és újabb nemzedékek próbálják
megfejteni a hűvös svéd életművének titkát, az igazi okát mégis magukban a
művekben kell keresnünk. Nevezetesen, hogy ezen a terepen a filozófia és a
pszichológia ugyanolyan otthonosan mozog, mint a hagyományos esztétika és a modern
filmelméletek. Sőt, az előbbiek mintha eluralnák a Bergman-recepciót, mint erre
a Gelencsér Gábor és Murai András szerkesztette kitűnő gyűjtemény is például
szolgálhat. Több itt a lélektani, mint a filmnyelvi megközelítés, s ez
alighanem megfelel a nemzetközi recepció arányainak. A könyvben ezzel két
fejezet – Önterápia és művészet és Élveboncolás – foglalkozik, de előbukkan
máshol is, Vincze Teréz a modernista önreflexiót tárgyaló dolgozatában,
például, A (film)művészet, mint terápia
fejezetcím alatt. Ezt a témát járja körbe a gyűjtemény legfontosabb dolgozata,
Balassa Péter Betegség és öngyógyítás a
művészetben? című szövege, amely választ ad arra is, miért olyan kevés szó
esik (Bergman által is) a szerző filmnyelvéről, s ezt a „protestáns ikonofóbiával”
hozza összefüggésbe. Aligha véletlen, hogy a pszichológus Mérei Ferenc hajdan
két fontos tanulmányt írt Bergmanról, a kortársak közül pedig Pintér Judit
Nóra, Murai András, Beke Judit és a Bálint Katalin – Fecskó-Pirisi Edina
szerzőpáros tollából olvasható izgalmas lélektani megközelítés. (Ugyanebben a
témakörben a szerzők között örömmel fedezzük fel a sajnálatosan elfelejtett
nagy magyar művészetszociológus, Józsa Péter nevét, ám kiderül, egy ifjú
pályatárs publikál ugyanezen a néven.) A másik, a pszichológiánál talán kevésbé
termékeny ága a megközelítéseknek a filozófiai: elsőként itt is Balassa Péter
Bergman és Kierkegaard kapcsolatát tárgyaló írását, s Radnóti Sándor részben
esztétikai, részben filozófiai elemzését emelhetjük ki.
Mint
a fentiekből kitetszik, ebben az okosan szerkesztett gyűjteményben egyszerre
olvashatók újra már megjelent klasszikus szövegek, s a kötet számára írt friss
dolgozatok. Három nemzedék disputája zajlik a lapokon, bizonyítván, hogy
Bergman ma is élő, szellemi izgalmat keltő művész. Még azt sem állíthatjuk,
hogy a mai szövegek gyengébbek lennének az elődökénél. Ugyanakkor érdemes
megfigyelni, hogy a nemzedékek között igazából nincs termékeny kapcsolat: a
kortárs szerzők inkább mostanában divatos filmelméleti szakkönyveket idéznek,
Balassát, Radnótit, Méreit nem. S ha kimutatható a megközelítések között
különbség, akkor a korábbi generáció tagjai, még ha egyetlen opust is vesznek
górcső alá, mindig az egészről
igyekeznek beszélni, míg az ifjabb pályatársak komplex közelítés helyett inkább
egy-egy részkérdésben mélyülnek el. Ezek közül különösen fontos Gyenge Zsolt
filmnyelvi elemzése, különös tekintettel az úgynevezett „bekeretezés”
fontosságára Bergman plánozásában, Murai András okfejtése a szereplők
testbeszédéről (ez némileg egybecseng a két szakpszichológus, Bálint és
Fecskó-Pirisi tanulmányával a preverbalitásról), továbbá Györffy Miklós szövege
a művész és a művészet hagyományos szerepéről-képéről a filmekben.
Pszichológia,
filozófia és filmtudomány mellett Bergman recepciójánál nem hanyagolható el a
költői megközelítés sem. A gyűjtemény Pilinszky versével indít, majd a költőtől
és Nemes Nagy Ágnestől egyaránt fontos, impulzív szövegek olvashatók.
Eltűnődhetünk, mai írók-költők miért nem írnak filmekről. Persze –
folytathatjuk a tűnődést – kiről-miről is írhatnának. Ugyancsak a költői
oldalhoz tartozik Kiss Csaba fényképes naplója Farö-i tanulmányútjáról. A
Bergmannak oly fontos szigetet és házat felidéző érzékeny diárium és a fotók
nem csak e profán szentélybe engednek bepillantást, hanem segítenek közelebb
kerülni a művek megfejthetetlen titkához is.
Gondolat,
2018
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
