KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle játékfilmjei
MAGYAR FILM
• Forgách András: A későromantika előérzete A Harmadiktól a Woyzeckig
• Székely Gabriella: Mit ér a Hunnia? Beszélgetés Simó Sándorral
• Barna György: Mozibejáró Szúrópróba
• Báron György: Egy nadrágban Szeressük egymást, gyerekek!
• Hirsch Tibor: Vicc az egész Sztracsatella
• Tamás Amaryllis: Érzékek iskolája Beszélgetés Sólyom Andrással
ANIMÁCIÓ
• Antal István: A Bermuda-kör Lengyel animáció
HARTLEY
• Déri Zsolt: A száj bűnhődik Beszélgetés Hal Hartley-val
• Bori Erzsébet: Beomló alkony Flört
LENGYEL FILM
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ahol a szakma él A gdynai fesztiválon
• Pályi András: Szilézia megszállottja Beszélgetés Kazimierz Kutzcal
AKCIÓMOZI
• Nevelős Zoltán: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
• Speier Dávid: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
WESTERN
• Turcsányi Sándor: Oh, te drága Clementina... Út a technowesternig
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Fölszeletelve Infománia
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Kapreál Égi manna
KRITIKA
• Fábry Sándor: Mutter angróban Titkos gyilkos mama
LÁTTUK MÉG
• Makai József: Lövések a Broadwayn
• Hegyi Gyula: Don Juan DeMarco
• Déri Zsolt: D’Artagnan lánya
• Vidovszky György: Az igazira várva
• Bíró Péter: Bérgyilkosok
• Takács Ferenc: Az amerikai elnök
• Tamás Amaryllis: Veszélyes kölykök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Égi manna

Kapreál

Spiró György

Amerika legkedveltebb tévésorozata, amely már nálunk is látható: termelési eposz. Az ER (Vészhelyzet) tiszta kapreál, és a kapreál a legtisztább Amerika.

Ha van kapitalizmus, akkor kapitalista realizmusnak is léteznie kell, különösen, ha a kapitalizmus létező. A szocreál és a kapreál voltaképpen már akkor egyesült, amikor a húszas évek végén, a harmincas évek elején az amerikai népszerű zenés filmek mintájára alkották meg a Szovjetunióban kitűnő rendezésben, nagyszerű színészekkel azokat az operettfılmeket, amelyeket még ma is szívesen sugároznak az orosz és nem-orosz csatornákon, Dunajevszkij mindmáig halhatatlannak tűnik. (A mi Duna-tévénk műsorpolitikája szépen beleillik ebbe a sorba.) A termelési film, főképpen a termelési tévé-sorozat, az Egyesült Államok legnézettebb műfaja mostanában, legkitűnőbb darabja az ER címre hallgat. Az ER minden csütörtök este látható egy órán át az NBC csatornáján, George Clooney pedig, a sorozat egyik színésze, a legnépszerűbb színész az észak-amerikai földtekén, talk-show-k állandó vendége, új kaliforniai házáról többszáz millió amerikai beszél – a ház hatalmas, mint nemrég láthattuk, George egy jámbor bakkecskével lakja egyedül, mert nősülni, mint elmondta, élete végéig nem akar. George, a harmincnégy éves markáns arcélű mai amerikai férfiideál beleszületett a show-bizniszbe, apukája népszerű talk-show házigazda volt évtizedeken át, de fia nézettsége – amiben ma a művészet súlyát latolják – már rég felülmúlja az övét. Az ER tavaly minden létező díjat megkapott, jogosan.

Az ER az Emergency Room rövidítése, magyarra úgy fordítanám, hogy Mentőkórház. Az amerikaiak ugyanúgy dolgoznak, mint a magyar kollégáik, csak éppen más körülmények között. Az égvilágon minden, amit a modem tudomány, technika és szervezettség létrehozott, a rendelkezésükre áll, hogy az emberek életét megmentsék. A sorozat menedzserei keményen ragaszkodnak a realizmushoz, ami annyit tesz, hogy valódi orvosok tömegei szakértek az eseteket, és a színészeket addig idomítják, amíg képesek hitelesen eljátszani a legnehezebb operációt is. Amerikai orvos nézők szerint eddig még egyszer sem fordult elő, hogy szakmai hiba csúszott volna az epizódokba. Eset pedig van mindenféle, a képernyőről gyakran csurog a vér.

A sorozat tehát egy mentőállomáson játszódik, a kamera a legritkább esetben mutat mást, mint az állomás termeit és folyosóit, ha pedig igen, akkor is csak az állomás közvetlen környékét, amikor a dolgozók műszakváltáskor jönnek vagy mennek. A színhely az életmentés gyára, a főszereplők orvosok, nővérek, ápolók, a kisebb szerepek a betegekre jutnak. Az egyes epizódokat persze mi más tartaná össze, mint a szerelem meg a rivalizálás. Orvosok és nővérek bolondulnak egymásba és egymásból kifelé, de a szocreál – vagyis a kapreál – törvényeinek megfelelően azért valamennyien nagyszerű emberek, függetlenül attól, éppen ki kivel él. (Ezt mi is tudjuk, ha máshonnét nem, hát a Szomszédokból.)

A homogén színhely a szocreálnak mindig központi motívuma volt – gondoljunk csak a Távol Moszkvától gyárára, Makarenko gyerekjavító telepére, vagy akár Szolzsenyicin Rákkórházára. Az egyes ember annyiban érdekes, amennyiben a gyárban javító-nevelő-életmentő funkciója van, amennyiben csavar. Ezen a funkción kívül nem érdekes. A szerelem és a rivalizálás közvetlenül kapcsolódik az életgyárban betöltött pozíciójához, a drámai feszültség azáltal teremthető meg, hogy a szerzők egy-egy epizód erejéig lebegtetik, vajon a magánérzelmen az ügy érdekében a szereplő felül tud-e kerekedni – megnyugtatásul közlöm, hogy igen. A kudarcok – vannak, hogyne – azért vannak, hogy túltegyük rajtuk magunkat – „a nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket”. A két legjobb orvos hol összevész, hol kibékül – a George Clooney által játszott hőbőrgősebb figura oda szokott mondogatni, néha felkapja a vizet, mint a vadnyugati hősök szokták, de aztán a melóban persze mindig bizonyít. Riválisa és közvetlen főnöke szemüveges és kopaszodó, persze, de amúgy ő is nagyszerű pasas. Meg az egyetlen néger orvos, hát ő is remek pasas, csakhát ugyanabba a szép – politikailag korrekt módon félig színes, félig fehér – orvosnőbe szerelmes, akibe a vadnyugati orvos is szokott időről-időre. Meg van egy csetlő-botló orvostanhallgató is közöttük, aki a mentőállomáson tölti gyakorló idejét – ezt ott úgy hívják, hogy rezidens –, hát majd abból is remek orvos lesz egyszer. Meg a takarítók is remek emberek, meg a haldoklókat becipelő mentősök is remek emberek, meg általában a betegek is remek emberek, annak rendje és módja szerint az orvosokkal együtt küzdenek az életükért, kivéve néhány javíthatatlan alkoholistát vagy elmebeteget, meg az apáca is szépen imádkozik a halottakért, mert olykor halottaknak is tenniük kell, a realizmus már csak ilyen. Legutóbb az egyik takarítónő élesztett újra egy klinikai hatottat – mert „odahaza orvos volt” – vagyis bevándorlóról van szó. Szóval, a „positive thinking” uralja a sorozatot, az életért mindent meg kell tenni, a levágott végtagot vissza kell varrni, az első a munka, a második a munka, a harmadik a munka, és minden más csak ezután jön. Hogy ezután még mi jöhet? Hát a tréfálkozás. Például legutóbb az ügyeletes orvostanhallgató jobblábát gipszelték be álmában viccből. Körülbelül ez annak a humornak a felső határa, amelyet az átlagamerikai még éppen megért.

A jó szocreálnak alapkövetelménye, hogy az epizodisták karakteresek legyenek – és az ER epizodistái azok is. Az ember nem nagyon érti, honnét van annyi tehetséges színész Amerikában, de van. A csak néha felbukkanó adminisztrátorok, technikai munkások valamennyien ragyogó színészek. A legkülönbözőbb életkorú betegek ragyogó színészek, a rendelkezésükre bocsátott egy-másfél percben egész életeket képesek megjeleníteni, hogy aztán soha többé ne kerüljenek elő. A mentőkórház alkalmas színtér az amerikai lakosság reprezentatív mintavételére, a WASP orvosok némelyike spanyolul gagyog, ha csak spanyolul értő hiszpanik betege akad. A kórházat a szerzők gondoskodásából az amerikai társadalmi hierarchiába beágyazva látjuk, olykor a magasabb pénzosztó személyek partijába is betekinthetünk, néha megjelenik egy idősebb, alacsony bácsi, aki főszakértőként, amolyan atyaúristenként működik, ha az orvosok munkájában zavar támadna, vagy ha végső igazságot kell szolgáltatni. A bőségesen ömlő művér látványa ellenére mindig azzal az érzéssel zárjuk el a sorozat epizódjának végeztével a tévét, hogy jó kezekben vagyunk.

Az ER azért jobb, mint az összes többi sorozat, mert az amerikai alom és az amerikai realitás legkedvezőbb vegyülete. A többi sorozat általában vagy a családi életre koncentrál – például a hosszú évek óta futó Roseanne –, vagy kénytelen az egy órás krimik dramaturgiájával élni – a Baywatch is ilyen a maga rémesen bugyuta szőrősmellű férfiaival meg dúskeblű hölgyeivel. Az ER a tiszta kapreál, és a kapreál a legtisztább Amerika. Mármint ahogyan az amerikaiak magukat látni akarják. Az ER tiszta ideológiai, és ez az ideológia működik. Ahol a társadalom négyötöde a középosztályba tartozik, ott voltaképpen nem érdemes pénzről, életszínvonalról, politikáról, maffiákról beszélni, ott a kapitalizmus tőke-érdekeltsége kizárható. Az élet, az egészség, az örök fiatalság vágya mindennél erősebb, és a hősök e vágy kielégítésén munkálkodnak. A termelési eposz tárgya az élet gyártása, az egyes ember egészsége. Nem maga az egyes ember, persze, a kapreál – akárcsak a szocreál – az individuumot voltaképpen nem ismeri. Elnagyolt jellem mindenki – az állandó hősök éppúgy, mint az epizodisták. Ezért is szükséges, hogy minden szerepet kitűnő színész játsszon – a sémát, mert a kapreálban is minden csak séma, a színész a maga egyediségével hitelesíti.

Az ER a munka eposza, ahogy azt a szocreál esztétái annakidején megkövetelték, végrehajtatniuk azonban sohasem sikerült igazán. Zsdanov boldog lenne, ha az ER epizódjait láthatná. Csakhát ehhez az kell, hogy egy társadalom technikailag, szervezetileg valóban működőképes legyen, hogy mindenre legyen pénz – a valóságban is legyen pénz az egészség megmentésére, meg a tévétársaságok se garasoskodjanak, ha a sztárok és a szerzők és a szakértők honorálásáról van szó. Ha a társadalom nem működőképes, ha nincs pénz semmire, a kapreál nem jöhet létre – voltaképpen a szocreált pénztelen kapreálnak is nevezhetnénk. A szocreál magas követelményei, mint az elmúlt évtizedekben Kelet-Európában láthattuk, a működőképtelenség körülményei között a társadalmi gyakorlat bírálatába csaphatnak át, soha annyi ellenzéki szocreál szerző nem működött a világon, mint a Szovjetunióban a hruscsovi olvadás után. Szolzsenyicin esztétikája a szocreállal való tökéletes azonosuláson alapult az Ivan Gyeniszovics óta. Ezt a tényt az aktuálpolitikai szempont fedte el sokáig, de annakidején már Lukács György felismerte.

Ezzel kénytelen vagyok azt mondani, hogy a szocerál kapreál változata a mai tömegművészet korában esztétikailag jogosult.

Nem könnyű szívvel vallom be ezt.

A kapreál – akárcsak a szocreál – az individuum megvetésén és elvetésén nyugszik, és a társadalmi gyakorlat garantálja. Az ER, ha kicsit mélyebben akarjuk megérteni, arról is szól, hogy idealizált héroszok – az orvosok – az egyedeket fűrészelik, vagdalják, foltozzák annak érdekében, hogy embernek látszó robotokat adjanak vissza a társadalomnak, amely ilyen robotokra tart igényt, mi pedig, a tévé robotnézői, ennek örülünk, a robotgyártás látványa és sikere robotlétünk igazolására szolgál. Az egész működőképes modem társadalom – és ezt legtisztábban az Egyesült Államokban láthatjuk – a robotlétért való. Érdemes az amerikai embert dolgozó emberként szemlélnünk, mert az a lényege. Ha órákon át nézünk mondjuk egy mixert valamelyik hub (repülési csomópont) bárjában, Chaplin etetőgépe jut az eszünkbe, csak éppen itt a mixer maga a gép: egyik kezével mosogat, másik kezével tölt, harmadik kezével számlát ír alá, negyedik kezével az italkeveréket rázza, napi legalább nyolc órában, megállás nélkül, és még mosolyog is hozzá, mint Siva. Aztán valahová nyilván hazamegy, és ágybaájulása előtt még egy kicsit bekapcsolja a tévét, hogy az ER adását megnézze, amely ugyanerről szól. Ha gyárba látogatunk, a Csepel méretű csarnokban az automatika árnyékában csak néhány embert látunk lézengeni, pontosabban kegyetlenül keményen végezni ugyanazokat a mechanikus mozdulatokat, arcukon oldalról is védő műanyagszemüveggel. Aztán a műszak végén ők is hazamennek, többnyire a gyár mellett lecövekelt mozgó faházakba, nézik kicsit valamelyik tévésorozatot, és ágyba ájulnak. Néha persze a robotutánpótlást is elvégzik, a szakszó erre a szex.

Az ER a személytelen robotműködés eposza. A világon minden valamennyire is működő kórházban személytelen gyógyítás folyik, nem betegek vannak, hanem esetek. Az ER által ábrázolt mentőkórház a mai technikai és társadalmi fejlettség csúcsát reprezentálja. Az ER önmagára büszke sorozat, és megértem a többi város irigységét Chicago iránt, mert az ER Chicagót jelöli meg színhelyként. (Nem tudom, de feltételezem, hogy a város tőkével is beszállt.)

Mélységes irigységgel néztem heteken át az ER folytatásait. Sok-sok évtizedre vagyunk attól, hogy nekünk ilyen kórházaink legyenek. Irigyeltem az ER szerzőit, mert könnyű munkával rengeteget keresnek. Elismeréssel adóztam a kitűnő színészeknek.

De ha csak ennyi, amit a történelemben eddig talán legszerencsésebben létrejött társadalom emberileg produkálni képes, ha az ER társadalomképe igaz, és úgy érzékelem, hogy igaz; ha mindaz, ami működni tud, így és ennyire működik, akkor a dolog végtelenül és javíthatatlanul sivár.

Ezt persze csak az olyan ember láthatja sivárnak, aki az európai évezredek megalapozatlan vágyainak emlékével felhőzött szemmel nézi azt, ami meg van alapozva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/02 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=203