KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle játékfilmjei
MAGYAR FILM
• Forgách András: A későromantika előérzete A Harmadiktól a Woyzeckig
• Székely Gabriella: Mit ér a Hunnia? Beszélgetés Simó Sándorral
• Barna György: Mozibejáró Szúrópróba
• Báron György: Egy nadrágban Szeressük egymást, gyerekek!
• Hirsch Tibor: Vicc az egész Sztracsatella
• Tamás Amaryllis: Érzékek iskolája Beszélgetés Sólyom Andrással
ANIMÁCIÓ
• Antal István: A Bermuda-kör Lengyel animáció
HARTLEY
• Déri Zsolt: A száj bűnhődik Beszélgetés Hal Hartley-val
• Bori Erzsébet: Beomló alkony Flört
LENGYEL FILM
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ahol a szakma él A gdynai fesztiválon
• Pályi András: Szilézia megszállottja Beszélgetés Kazimierz Kutzcal
AKCIÓMOZI
• Nevelős Zoltán: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
• Speier Dávid: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
WESTERN
• Turcsányi Sándor: Oh, te drága Clementina... Út a technowesternig
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Fölszeletelve Infománia
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Kapreál Égi manna
KRITIKA
• Fábry Sándor: Mutter angróban Titkos gyilkos mama
LÁTTUK MÉG
• Makai József: Lövések a Broadwayn
• Hegyi Gyula: Don Juan DeMarco
• Déri Zsolt: D’Artagnan lánya
• Vidovszky György: Az igazira várva
• Bíró Péter: Bérgyilkosok
• Takács Ferenc: Az amerikai elnök
• Tamás Amaryllis: Veszélyes kölykök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Simó Sándorral

Mit ér a Hunnia?

Székely Gabriella

Megszoktuk már, nálunk most privatizálnak. Mindent, amit csak lehet. Gázműveket, elektromos műveket, szállodákat, bankokat és tévécsatornákat. A játékfilm-stúdiók is sorra kerülnek.

Vajon mi az ára egy olyan művészeti műhelynek, amely történetesen nem csokoládéval bevont ostyát vagy gyümölcsdarabokkal ízesített joghurtot gyárt?

Ne misztifikáljuk a dolgokat. Mindig is azt gondoltam, hogy a filmkészítés valójában ipar, melynek avatott művelői csillagok szerencsés együttállásának esetében, ritka pillanatokban, olyan termékeket hoznak létre, amelyek a művészet kategóriájába tartoznak. Talán ez minden jelentős pénzbefektetést igénylő kreatív tevékenységre igaz.

1989 óta Magyarországon legalább száz új filmes cég alakult. Egy-kettőt leszámítva, egyikük sem foglalkozik magyar filmek gyártásával. Miért? Mert a gazdasági társulások természetükből adódóan haszonelvűek. A magyar film pedig nem nyereségtermelő. Ne firtassuk az okokat, rengeteget beszéltünk már erről: kicsi felvevő piac stb. Tehát, aki magyar film gyártására vállalkozik, tudomásul veszi, hogy ebből a munkából nem futja rózsadombi villára, legfeljebb tisztességes megélhetésre. Bár manapság ez is nagy dolog. A négy hagyományos, állami játékfilmstúdió tulajdonosa egyébként az ÁPV RT.

Mennyit ér a Hunnia?

Tárgyi vagyonunk gyakorlatilag nincs. Néhány íróasztal, telefon, használt tévé, fax stb. Ingatlanunk sincs. A vagyonunk néhány film.

Tehát csak eszmei értékről van szó?

Dehogy. A filmekhez ugyanis jogok is tartoznak. Azoknak a filmeknek a joga, amelyeket megalakulásunk, 1987 óta gyártottunk, a Hunnia birtokában vannak. A régebben készült magyar filmeket az akkoriban egyedüli forgalmazó MOKÉP mondja magáénak. Így fordulhatott elő, hogy volt olyan év, amikor a tévés sugárzásokból nyolcvanmillió forint bevételt könyvelhetett el. Ez csak azért elgondolkoztató, mert a Hunnia évi részesedése az állami költségvetésből a legjobb esetben éri el ezt az összeget. Végülis, bonyolult számítások eredményeképpen körülbelül kilencmillió a Hunnia vagyona.

Bárki, akinek van kilencmilliója, megvásárolhatja a Hunniát?

– Igen, ha úgy dönt a tulajdonos. Először, persze, ki kell írnia egy pályázatot, ami lehet esetleg meghívásos is, és ez bizonyos zártságot jelent. Talán mégsem az az érdeke az államnak, hogy egy kedves kolbászgyáros, akinek már van egy havasi gyopár a kalapjára tűzve, most egy filmstúdióval is büszkélkedhessen.

Előfordulhat, hogy a Hunniából kalapdísz lesz?

Nehezen tudok elképzelni olyan rossz gazdasági szakember kolbászgyárost, aki magyar filmstúdiót akarna magának. Dehát, végülis, a luxusnak ezer fajtája létezik.

Nem is olyan régen még a stúdió vonzáskörében dolgozó rendezők akarták megvenni a Hunniát...

– Ó, igen. Akkoriban, három évvel ezelőtt, még nem volt ÁPV RT, sőt ÁVRT sem, mi a Művelődési Minisztériumhoz tartoztunk. Meghirdették a privatizációt, megszületett a Munkavállalói Résztulajdonosi Program.

A munkások megvehették a gyárat, ahol dolgoztak...

Igenám, csakhogy nálunk nem sokan dolgoztak. Hiszen a rendezők nem voltak állásban a stúdiónál, csak itt forgatták filmjeiket. Én pedig úgy gondoltam, furcsán venné ki magát, ha a státuszos munkatársak, én, meg a titkárnő, a hivatalsegéd, a könyvelő és a takarítónő vásárolnák meg a Hunniát. Tehát minimálbérért állást ajánlottam azoknak a rendezőknek, akik rendszeresen itt készítik filmjeiket, többek között: Szomjas Györgynek, Schiffer Pálnak, Maár Gyulának, Gothár Péternek, Szőke Andrásnak, Mész Andrásnak, Gárdos Péternek, Sopsits Árpádnak, Salamon Andrásnak. Ez tehát az eredetileg tervezett vásárló csapat. Elképzelhetőnek tartom azonban – hiszen három év eltelt –, hogy mások is csatlakoznak hozzánk..

Mondanom sem kell, hogy a spontán privatizációból nem lett semmi. Ma már csak a tulajdonos indíthatja el a magánosítást. Jellemző persze, hogy időközben három olyan személy távozott az ÁPV RT-től, akik lassacskán beletanultak a mi szakmánkba, megértették, hogy egy filmstúdió nem pontosan úgy működik, mint egy vegyigyár. Itt tartunk.

Tehát a Hunnia hivatalosan még nem eladó?

Pályázat eleddig nem jelent meg. Jó lenne ezt a vállalatot olyan feltételekkel privatizálni, hogy az új tulajdonos vagy tulajdonosok garantálják: a stúdió továbbra is magyar filmet gyárt majd. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne külön nyereség érdekében, például, külföldi bérmunkát vállalni. Mi is termeltünk így pénzt, csak éppen ezt a jövedelmet senki sem vágta zsebre, az APEH sem, mert beleforgatódott magyar játékfilmekbe. A Mozgókép Alapítványtól pályázott támogatás ugyanis filmjeink költségvetésének mindössze negyven-negyvenöt százalékára futja. A többit hozzá kell keresni.

Van esélye annak, hogy ez a tizenvalahány rendező vásárolhassa meg a Hunniát, és ne valamely peepshow háttérvetítésére szánt filmeket gyártó cég?

Remélem, igen. Mert úgy gondolom, hogy akármilyen rossz állapotban van is a magyar film, nem szűnhet meg a filmkészítés folytonossága. Egyébként én már csak a fiatalokban bízom. Az idősebbektől, magamat is beleértve, keveset várok. Beleszülettünk egy politizáló „vátesz” szerepkörbe, és nem tudunk kilépni belőle. Gondolja csak el, még tíz évvel ezelőtt is, ha az embert megkérdezte a kollégája: – Miről szól az új filmed? és azt feleltem: egy szerelemről, rám nézett és így folytatta: Világos, de miről szól!? – Hát egy szerelemről szól! – mondtam zavartan. – Hogyhogy? Neked nincs mondanivalód? Mulatságos, nem?

Persze vannak még csodák, az agg Verdi is tíz év hallgatás után komponálta legszebb operáit, az Othellót vagy a Falstaffot. Én azért mégiscsak azt gondolom, az úrfiaké a pálya. Ugyanakkor a mi nemzedékünknek kutyakötelessége, hogy ne hagyja elrohadni maga alatt a talajt, művelhető módon adja át az utána jövőknek. De, sajnos, azt látom, hogy a kertészek gereblyékkel hadonászva verik fejbe egymást.

Azt hiszem, életünk rákfenéje az érdeklődés és a szolidaritás hiánya. Nagyrészt ebből következik a szakma széthullása. Egyébként nem osztom militánsabb kollégáim panaszát, mely szerint az állam kivonult a kultúrából és ezzel halálra ítélte. Nem vonult ki, csak a működés formája változott meg. Megszűnt az a szalonfüggőség, amely akármilyen kiszolgáltatottá tette is a művészt, elkényelmesítette. Nincs türelmünk kiépíteni új mozgástereinket.

Lassacskán meg kellene értenünk, hogy a „művészek” arrafelé számíthatnak természetes társadalmi támogatottságra, ahol van erre a fogyasztásra berendezkedett polgárság. Ugye, az nem kétséges, hogy ez a hely most nem Magyarország...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/02 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=216