Magyar filmSzeressük egymást, gyerekek!Egy nadrágbanBáron György
Jancsó, Makk, Sándor Pál. Ők hárman kifutottak a fagyos gyepre. A nézőtér üres, csak maroknyi hűséges szurkoló vacog az ellenfél kapuja mögött, kezét melengetve, s várva a csodát: a gólt. Lehet itt egyáltalán gól lőni? Nem a győzelem, a túlélés a fontos. Hol vannak már a felejthetetlen szkeccsfilmek? Rossellini, Fellini, Pasolini, Truffaut, Godard, Wajda, Coppola, Scorsese szállt be annakidején alkalmi filmtársulásba; a magyarok közül Jancsó filmnovellájára emlékezhetünk a Három csillagból. E filmszkeccsek fontos üzenete: az összefogás tényének demonstrálása. Ezért, hogy többnyire neves alkotók vesznek részt bennük. S ezért, hogy a szkeccsek ritkán tartoznak készítőik legjobb munkái közé. Az összefogás és az önkifejezés szándéka nem feltétlenül erősíti egymást. A Nyolc és fél jobb, mint a Doktor Antonio megkísértése, a Bolond Pierrot sikerültebb, mint a Rogopag-epizód, a Hamu és gyémánt a remeklés, nem a Wajda-szkeccs a Húszévesek szerelmében.
Van filmen kívüli, „emblematikus” üzenete a Jancsó-Makk-Sándor hármas szkeccsfilmjének is. Örkénnyel szólva: a vékony madzag fontosabb a füzért alkotó szemeknél. Erre utal, alighanem, a slágercím: Szeressük egymást, gyerekek... Mert e három film amúgy nem a szeretetről szól. Rideg, anyagelvű világban játszódnak a történetek, ahol a nyomorgó hősök falat ételért képesek hazudni és ölni, ahol Gáspár, Menyhért és Boldizsár, a három bilincses bűnöző gruppenszexre készül, miközben a tévékép elfoglalja a valóság helyét. Szeressük egymást, gyerekek... A három alkotó mintha nem elsősorban a történeteivel akarná ezt sugallni, hanem azzal a példaszerű összefogással, ami a filmet létrehozta. E sanyarú helyzetben, meglehet, a szolidaritás valóban fontosabb a végterméknél. Rideg szél süvít végig az elkótyavetyélt filmgyár terein, kegyetlen kenyérharc, paranoiává fokozódó vádaskodások osztják meg a tisztes ipar művelőit. Rosszkedvünk tele köszöntött a siker napfényében sütkérezett filmszakmára; hosszú és tartós zimankóra kell berendezkedni. E zord időben összebújni volna jó, a nagy, közös légnadrágban. Vagy – Sándor Pál másik filmjének képével élve – egybetartani a csapatot, mert a kétballábas tartalékra és az első ligához csábított csodakapusra egyaránt szükség van. Nem a győzelem, a túlélés a fontos.
Szeressük egymást, gyerekek... Ki gondolta volna, hogy a magyar új hullám e három jelentős alakja egyszer majd ezt az ócska slágercímet dúdolja, kórusban? Hová jutottunk, s miféle stációkon át? Sándor Pál hét-nyolc éve nem készített filmet, filmvállalkozást vezet, Jancsó, Makk évek óta nem képes összekaparni egy rendes játékfilmre valót. Sándor és Makk epizódjában a kaja a főszereplő. Szelet kenyér az elsőben, melyre négy éhes száj vágyakozik, s amelyért felgyújtják a világot. Makkéban előbb némi cupákos csülökmaradék, majd egy jókora pizza. Népes család spórolt rá hetekig, két éhező pedig – egyikőjük tisztességben megőszült professzor – fegyverrel rabolja el a kincset. Ők nem égetik fel a várost, de a történet végén itt is hullák hevernek szerteszét. Harc a koncért, s a végén mindenki rosszul jár. Mint a filmszakmában.
Szkeccsfilmbe, mondtuk, nagy nevek szállnak be. Ezúttal is: Jancsó, Makk, Sándor. (Talán erre rímel Jancsó filmjében ama bizonyos Gáspár, Menyhért, Boldizsár – gruppenre készülő címeres bitangok.) Húzónevek, valaha megtelt rájuk a stadion. Mint amikor egymás mellett tűnik föl a játékoskijáróban Puskás, Kocsis és Czibor. Ki jár ma focimeccsre? Ki jár ma moziba? Hova tűntek a régi csapatok? (Ezt, ha jól emlékszem, Sándor Pál kérdezte a Régi idők focijában.) Ők hárman kifutottak megint a fagyos gyepre. A nézőtér üres, néhány beszeszelt ifjú politikai trágárságokat skandál, azt sem tudják, milyen alakú a labda, csak maroknyi hűséges szurkoló vacog az ellenfél kapuja mögött, kezét melengetve, s várva a csodát: a gólt. A városlakók ezalatt otthon kucorognak a tévé előtt, nézik a világkupát a fényben úszó távoli stadionban. Lehet itt egyáltalán gólt lőni? És érdemes? Már az szép, hogy egyáltalán fölvették a mezt és kijöttek. Megmutatták magukat. Ez a meccs erről szól.
Nem a győzelem a fontos.
Lemegy a mérkőzés rendben, gól nélkül. Nem remeg a háló, egy-két tétova lövés zúg csak el az alapvonal irányában. Jótékonysági derbi ez, jutalomjáték. Szépen csinálják, az tagadhatatlan. Fel-felvillantanak valamit, mindegyik a maga stílusában. Egy-egy könnyed, finom mozdulat. Csak épp: nincs benne erő. A nyitódarab, Sándor Pál filmnovellája, az „Ég a város, ég a ház is” a legnagyobbat markoló, s – ezért – a legzavarbaejtőbb. Hosszú évek óta vár – várunk – a nagy visszatérésre, aligha csodálható, hogy görcsben a lemerevedett izmok. Újra itt a csapat: Kern, Garas, Temessy Hédi, kiegészülve a gelsominás Eszenyi Enikővel, s kézben a zsíroskenyér, melyet a Régi idők focija végén Garas oly szép mozdulattal tört ketté. Most eldugja, nem ad senkinek, a saját fiának sem, mert nagyobb a hiány belőle, mint volt Minarikék idején, ki gondolta volna húsz éve, hogy ez lesz, s erről fog szólni egy újabb kenyér-történet. Szomorú história ez, Sándor Pál azonban keserű bohóctréfát, földöntúli mesét kanyarít belőle. Önmagában ezért aligha kárhoztatható, elvégre de Sicának a Csoda Milánóbannal sikerült a kényes mutatvány, mese és natura remek stílusegységbe olvadt Az én XX. századomban is (aligha véletlen, hogy a film konzultánsaként Enyedi Ildikó van föltüntetve); ezúttal azonban kicsúszik a rendező kezéből az anyag, a szabadjára engedett színészek elripizik a nyomort, a stílusrétegek nem illeszkednek, a biblikus zárókép a tékozló, bűnös várossal nem következik a történet egészéből, zavaróak a poénkodó „kiszólások” – Munkát! Kenyeret! –, mesterkéltek, oda nem illőek Sas Tamás artisztikus fényei.
Sándor Pállal szemben Makk Károly tanárosan, könnyedén odateszi a kis dolgozatot. Fordulatos, poénos mai történetet mesél –Fábry Sándor írása – pergő ritmusban, érzékenyen, olyan remek színészek bedolgozásával, mint Eperjes Károly, Benkő Gyula, Schütz Ila és Kovács Lajos. Hogy a szomorú történet végét miért fullasztja tömeggyilkosságba, rejtély. Tragikusabb e mai história annál, hogy ily olcsó gyilkosságsorozattal kéne megfejelni. Erősebb lenne e filmszkeccs, ha a nagy pizzarablás után szépen elválnának, a rablók teli hassal, a megraboltak pedig korgó gyomorral, kifosztva. Vagy ha együtt ülnének, s beszélgetnének tovább a lakásban – megkötözők és megkötözöttek, egyazon rossz helyzet foglyai. Alighanem görcsről tanúskodik ez a befejezés is: az igazi, nagy történetek iránti vágyról, arról, hogy e szánalmas mai história elemelődjék a földtől; holott úgy szép és tanulságos, ha ott marad a hétköznapok robbanás nélküli, csüggesztő változatlanságában.
Különbözik e két filmtől Jancsó ezredvég-víziója. Nem az életet penetránsan átható fizikai nyomorúságról szól, hanem a szellem megrablásáról, vagy, miként a címbe emelt Orbán Ottó-vers megfogalmazza: a nagy agyhalálról. Jellegzetes darabja ez az újabb Jancsó-korszaknak (mely a Szörnyek évadjával kezdődött, s folytatódott a Jézus Krisztus horoszkópjával, az Isten hátrafelé megy-gyel, a Kék Duna keringővel), mely periódus markánsan elkülöníthető mind a hatvanas évek nagy sorozatától, mind az azt követő időszak mitizáló-szimbolikus filmjeitől. A magyar filmkritika – egyik – nagy adóssága, hogy Jancsó e harmadik korszakát ugyanolyan bamba érzéketlenséggel hagyta figyelmen kívül, mint jónéhány más értéket filmgyártásunkban (köztük Jancsó remekműgyanús Hajnalját). A feladat e szkeccs kapcsán aligha elvégezhető, de a későbbiekben nem megkerülhető, mert hibáival együtt is fontos sorozat ez, értékesebb a sokat – és többnyire joggal – bírált középső korszaknál. Jancsó arról beszél ezekben a filmekben, ami közel áll hozzá: a baloldali értékek aláhullásáról, az új barbárság előretöréséről, „a képírástudók árulásáról”. Ezt a kritikai attitűdőz adta fel a hetvenes évektől a szimbolikus-mitizáló filmekkel, s ehhez a termékeny defenzív kiindulóponthoz tért vissza újabb műveivel. A nagy agyhalálban a kép valósága és a valóság képe folyamatosan egymásba játszik, villódzón és fenyegetőn. Valami bűnről volna szó, három bűnözőről, bilincsben, Gáspár, Menyhért, Boldizsár a nevük, készülődő gruppenszexről, rendőrről, ki nyomoz a bűnügyben és kotnyeles újságíró-rezonőrről, aki velünk, nézőkkel együtt kutakodna, de nem jut semmire és nem ért meg semmit (miként mi, nézők sem, s ez alighanem így van rendjén). Valami megtörtént vagy megtörténhetett, a tévében vagy a valóságban, a múltban, a jelenben vagy a jövőben, mindegy. Ezredvégi haláltánc, kecses tánclépésekkel. Ha van értelme a posztmodern szónak, akkor ez az újabb jancsói világ bizonnyal az, a maga stíluskavalkádjával, komolykodásaival és gyatra tréfáival, kínosan banális utalásaival. A történet – mint az utóbbi négy nagyfilmben – ezúttal sem jut el egyik ponttól a másikig, körben kering, akár a kamera és a játszók, s ebből következően: kifárad, elvékonyodik. Szép pillanatokra fárasztó ismétlődések, gyönge tréfák következnek, mígnem a táncnak vége szakad, váratlanul, előzmények és következmények nélkül. Szervesen következik ez a filmformából: töredékeket látunk, melyeket bármikor abba lehet hagyni, majd újra lehet kezdeni, be és kikapcsolódva. A történések és a figurák folyamatosan beúsznak a keringőző kamera látóterébe, majd kitűnnek onnan, s másfelől kerülnek be ismét – a végletekig finomított manierista stílus uralja ezt a Jancsó-filmet is, illőn a század- és ezredvéghez.
„Nem tudom, mindez most történik, már megtörtént, vagy a jövőben fog megtörténni” – mondják többször is A nagy agyhalálban. Játsszunk kissé, felbátorodva ezen, az idővel. Mintha e szkeccsek – már csak terjedelmük miatt is – elsőfilmek volnának, diplomamunkák. Bennük nagy tehetség készülődik. Az „Ég a város, ég a ház is” alkotója, lefaragván modorosságait, gyönyörű lírai mozgóképeket rendez majd, nemzedéke sokat idézett kultuszfilmjeit. E művek csordultig lesznek szeretettel és varázslattal, virtuózak lesznek és könnyedek. A magyar pizza rendezője letisztult, higgadt és bölcs remekműveket fog készíteni. Nála érzékenyebben kevesen tudnak majd mesélni az emberi kapcsolatokról, az időről és az emlékezésről. A nagy agyhalál rendezője, felhagyván a léha játszadozásokkal, forradalmasítani fogja a filmnyelvet. Nevét a filmtörténet legnagyobbjai között emlegetik majd.
Így lesz.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1176 átlag: 5.63 |
 |
|
