KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle játékfilmjei
MAGYAR FILM
• Forgách András: A későromantika előérzete A Harmadiktól a Woyzeckig
• Székely Gabriella: Mit ér a Hunnia? Beszélgetés Simó Sándorral
• Barna György: Mozibejáró Szúrópróba
• Báron György: Egy nadrágban Szeressük egymást, gyerekek!
• Hirsch Tibor: Vicc az egész Sztracsatella
• Tamás Amaryllis: Érzékek iskolája Beszélgetés Sólyom Andrással
ANIMÁCIÓ
• Antal István: A Bermuda-kör Lengyel animáció
HARTLEY
• Déri Zsolt: A száj bűnhődik Beszélgetés Hal Hartley-val
• Bori Erzsébet: Beomló alkony Flört
LENGYEL FILM
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ahol a szakma él A gdynai fesztiválon
• Pályi András: Szilézia megszállottja Beszélgetés Kazimierz Kutzcal
AKCIÓMOZI
• Nevelős Zoltán: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
• Speier Dávid: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
WESTERN
• Turcsányi Sándor: Oh, te drága Clementina... Út a technowesternig
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Fölszeletelve Infománia
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Kapreál Égi manna
KRITIKA
• Fábry Sándor: Mutter angróban Titkos gyilkos mama
LÁTTUK MÉG
• Makai József: Lövések a Broadwayn
• Hegyi Gyula: Don Juan DeMarco
• Déri Zsolt: D’Artagnan lánya
• Vidovszky György: Az igazira várva
• Bíró Péter: Bérgyilkosok
• Takács Ferenc: Az amerikai elnök
• Tamás Amaryllis: Veszélyes kölykök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Beszélgetés Kazimierz Kutzcal

Szilézia megszállottja

Pályi András

A rendezőt nálunk kevésbé ismerik, mint a nemzedéktársait, a „lengyel iskola” képviselőit, Wajdát vagy Kawalerowiczot. 1992-es filmjét a budapesti Lengyel Intézetben vetítették.

Kutz – számos nemzetközi fesztivál díjazottja (Grand Prix Grenoble-ban, Ezüst Vitorla Locarnóban, Arany Glóbusz Milánóban, fődíj Karlovy Varyban stb.) – a filmszakma igazi mesterei közé tartozik, ezt tanúsította egyik legérettebb alkotásának, A halál akár egy falat kenyérnek (¦mierć jak kromka chleba, 1992.) a Lengyel Intézetben lezajlott bemutatója is. A film hideglelős hitelességgel idézi fel az egykor dicsőséges Szolidaritás történetének legtragikusabb napjait, a szakszervezet betiltása és a hadiállapot bevezetése után sztrájkoló katowicei Wujek bánya pacifikálását, amelynek során végül kilenc bányászt terített le a gyilkos golyó.

Jómagam ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek nem keveset jelentett a Szolidaritás. Nemcsak polonistaként, hanem a történelmi változás előjeleit érzékelő értelmiségiként is figyelemmel kísértem az eseményeket. Annak idején különösen megrázott a Wujek bánya véres pacifikálásának híre. Most viszont, hogy végre megnézhettem az Ön filmjét, úgy érzem, eddig csupán az egykor történtek mítoszát ismertem; a filmvásznon viszont a valóság elevenedett meg előttem. Nézhető dokumentumfilmként A halál akár egy falat kenyér?

– Bizonyos értelemben igen. Az az igazság, hogy az eseményekről kezdettől elég jó dokumentáció készült. Hangfelvételek, írásos és szóbeli vallomások születtek még azon melegében. S minthogy a hadiállapot bevezetésekor engem is internáltak (egyébként a filmrendezők közül egyedül engem), a lakásom ezt követően megbízható helynek számított mind a bányászok, mind a földalatti sajtó amúgy profi újságírói részére is. Az egyik ilyen volt ellenzéki újságíró már a rendszerváltás után kitűnő riportsorozatot is közölt a varsói Polityka hetilapban, ekkor már mindkét fél igazának utánajárva: a bányászokénak is, a rendőrökének is. Ez a riport volt a forgatókönyv fő forrása. Vagyis az események menetét, láncreakcióit megpróbáltam a lehető leghűségesebben követni; nem szerepel azonban a filmben egyetlen „történelmi” hős sem, azaz az egyes figuráknak többnyire megvoltak ugyan a modelljei, de valamennyien fiktív szereplők, fiktív névvel. Nem is járhattam el másképp, hisz a történetek még annyira közeliek, hogy az anyagkezelésben ennél több szabadságot nem engedhettem meg magamnak, erre viszont szükségem volt, hogy belülről, mintegy a bányászok szemével ábrázoljam a fejleményeket.

A bányászok szemével, de a rohamrendőrök „igazát” is megjelenítve. Hisz a szemünk előtt zajlik le a vasdorongokkal, téglákkal, egyéb ad hoc kellékekkel felszerelkezett bányászok és az állig felfegyverzett, páncélba bújtatott rohamrendőrök sorozatos összecsapása, amely újra és újra az utóbbiak megfutamodásával végződik. A nézőnek nem nehéz elképzelnie, hogy valahol a parancsosztó tiszti ranglétra bármely fokán egyszercsak betelt a pohár, s kiadták a tűzparancsot.

Valójában az volt a fő gondom, hogy máig nem sikerült megállapítani, ki is lőtt, csak azt, hogy honnan lőttek. A bányászok állítása szerint civilruhás biztonságiak tüzeltek rájuk; a rendőrök szerint a bevetésben lévő antiterrorista egység parancsnoka, látva a sokadik roham reménytelen kimenetelét, a levegőbe lőtt, ezzel adva jelt a visszavonulásra, míg az egység tagjai „szorongatottságukban” meghallva a lövés hangját, önkéntelenül is fegyverüket használták...

Folyik egy per ez ügyben...

Évek óta folyik a per, de lehet, hogy sosem jut el az ítéletig. A vádlottak közt van Kiszczak tábornok, egykori belügyminiszter, továbbá egy sor helyi funkcionárius. Mind tagadnak. Ráadásul a két legfontosabb helyi funkcionárius, a biztonságiak főnöke és az akkori rendőrfőnök már nem él. Úgyhogy a per nyúlik-húzódik, és semmiféle dokumentumértékű részigazsággal eddig nem szolgált.

A film bemutatója idején magam is Lengyelországban élve, meglepetten olvastam az újságban, hogy a védelem képviselői meg akarták akadályozni az Ön filmjének bemutatását, arra hivatkozva, hogy az sérti a vádlottak személyiségi jogait.

Igen, de ez komolytalan ügy volt. Ráadásul az illető ügyvédek nem is látták a filmet. A fő gondot nekem, mondom, az jelentette, hogy a feldolgozott történet végkimenetele máig tisztázatlan, s így arra kényszerültem, hogy épp a csúcsponton bizonyos „költői” homállyal éljek, ami tőlem idegen; én ebben a filmben is, mint mindig, az egyenes beszédre, az egyértelmű ábrázolásra törekedtem.

Nézői mivoltomban mégis úgy érzem, ha valaki, hát Ön nagyon jól tudja, kit terhel a felelősség. Vagyis hogy a rendező kevesebbet árul el, mint amennyit tud.

No persze. Feltételezéseim vannak. Csakhogy a rendezőnek nincs ügyészi jogosítványa – nem is kell lennie. Se az eseményekbe, se a perbe nem dolgom beavatkozni. Én „a pálya szélén” állok, odaköt a hivatásom, s legfeljebb megvannak a magam reflexiói. Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy akkor négy sztrájkoló bánya pacifikálásáról volt szó: az elsőben egyáltalán nem használtak erőszakot, a másodikban már keményen megverték a sztrájkolókat, a harmadikban eldördültek a fegyverek, és vér folyt. A negyedikben, a Wujek bányában már kilenc halálos áldozat volt. Ezt a folyamatot a legkisebb helyi parancsnoktól a belügyminiszterig mindenki látta és felfogta, ha pedig nem lépett fel határozottan a hatalom ilyetén eszkalációja ellen, felelős a vérontásért. Még ha nem ő adta is ki a tűzparancsot.

Önnek különösen sokat jelenthet A halál akár egy falat kenyér. Vagy talán azok a sorsfordító események, amelyeket a film feldolgoz?...

Azt hiszem, nekünk, sziléziaiaknak valóban különös jelentőséggel bír ez a ’81 decemberében lezajlott tragédia. Gondoljon csak bele: Szilézia, annak ellenére, hogy lakossága jórészt lengyel volt, mintegy hatszáz évig nem tartozott Lengyelországhoz, nem vett részt a XVIII. és XIX. század nagy felkeléseiben, amelyek máig meghatározzák a nemzeti tudatot, s még a ’45 utáni munkásmegmozdulások (1956, 1970, 1976) idején is hallgatott. Máig érződik bizonyos előítélet az „anyaországi” lengyelek részéről, akik a sziléziaiakat nem tartják „igazi” lengyeleknek. Most viszont, a hadiállapot napjaiban a Wujek bánya a nemzeti ellenállás jelképévé nőtt. Azt mondhatnám tehát, hogy a nemzeti mitológia szintjén ez Szilézia emancipációját jelenti. Még akkor is, ha a hagyományos sziléziai morál nem kedveli a nagy szavakat. A helytállást viszont annál inkább.

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt első sziléziai vonatkozású filmjeit – például A fekete föld sóját„munkásmozgalmi” tematikájuk miatt dicsérte a kritika. Ebben az összefüggésben külön figyelmet érdemel, hogy A halál akár egy falat kenyér-ben milyen pozitív szerepet tölt be a katolikus egyház, pontosabban a helyi plébános, aki afféle markáns arcú „munkáspap”, minden kenetteljesség hiányzik belőle, sőt „lelkipásztori kötelességből” teljes szolidaritást vállal a bányászokkal. Miközben Önt mindig baloldali, laikus érzelmű alkotónak ismertük...

Amikor filmet forgatok, sosem a saját érzelmeim érdekelnek, hanem a tények. Húsz éve ugyanúgy, mint ma. Mindenfajta szubjektivizálás idegen tőlem. A kritika meg olyan jelzőket használ, amilyeneket akar. Vagy amilyeneket szabad neki.

Még Varsóban nagy érdeklődéssel vártam a filmet, mégsem tudtam megnézni, szinte csak néhány napig vetítették. Mennyire elégedett A halál akár egy falat kenyér lengyelországi fogadtatásával? Eljutott-e azokhoz, akiknek szánta? Látták-e a fiatalok, akiknek mindez történelem?

Kétségtelen, hogy éppen az idő tájt, amikor ez a film készült, a társadalom bizonyos morális depresszióba süllyedt a Szolidaritás felbomlása láttán. Nem volt könnyű elviselni, hogy valami, ami tegnap még mindannyiunk fénylő csillaga volt, egyszerre semmivé foszlik. Olyannyira, hogy alig tudtam pénzt szerezni a filmre. Azzal viszont tisztában voltam, hogy vagy most megcsinálom, vagy soha. Es valóban, a fogadtatása is gyengébb volt a reméltnél. Mintegy kétszázezren nézték meg; ez Magyarországon, úgy tudom, elég, szép nézőszám lenne, de lengyel viszonyok közt nem sok. A kétszázezer néző azonban zömmel sziléziai volt. Ott még fiatalok is megnézték. Vagyis az ország nemigen volt rá kíváncsi, az a társadalmi közeg azonban igen, amely közvetlenül érintve van a filmben. Ez persze nemcsak az említett letargiával függ össze, hanem általánosabban a lengyel mozi és a lengyel film kapcsolatával is. Lengyel filmnek az amerikai cégek által megvett mozik 5-6 százalékban van esélye vászonra kerülnie. Ugyanakkor figyelmet érdemlő adataink vannak arról, hogy az utóbbi időben jelentősen visszaesett az amerikai akciófilmek iránti érdeklődés, és ami ennél is fontosabb, hogy főként vidéken egyre erősebb az igény, hogy a mozi valamiképp a társadalmat foglalkoztató kérdésekkel foglalkozzék. Természetesen a vidék korántsem csak a falusi Lengyelországot jelenti, hanem a nagy ipari centrumokat is... Könnyen előfordulhat tehát, hogy holnap az lesz a fő gondunk, hogyan tegyünk eleget ezeknek az igényeknek, ha egyszer nincs hozzá mozink.

Korábban néhány filmjét (Kitüntetés, Az állomáson) a magyar közönség is láthatta, s a szakma a lengyel realista film reprezentánsaként könyvelte el. Hogyan látja a saját helyét és a realizmus szerepét a mai lengyel filmművészetben?

Igen, én százszázalékos realista vagyok, mindig is az voltam. Ami következik a tények iránti elfogult tiszteletemből. Következik abból, hogy meggyőződésem: a realizmus mindig „ellenőrizhető”, hisz a tényekkel összevetve vagy igazolja magát, vagy nem, ami az én szememben nemcsak a hitelességre jelent bizonyos garanciát, nemcsak a stiláris tisztaságra, hanem az alkotói tisztességre is. Ha a rendező elkezd a „saját igazságáról” beszélni, elkezdi a „saját idejét” és a „saját logikáját” érvényesíteni, előbb-utóbb hamissá válik a hangja. Nekem a film történet egy emberről, egy hősről vagy antihősről, ám e történetnek megvan a maga törvényszerűsége, a maga belső labirintusa, ahová mi csak bemerészkedünk, amit végigjárunk, de beavatkoznunk nem szabad. Amit tehát én realista filmnek nevezek, az hallatlanul nehéz forma: látszólag a legegyszerűbb emberi viszonylatok művészi reprodukciójáról van szó benne, de ami a legegyszerűbb, az a legösszetettebb – a legtöbb alkotói alázatot igényli. Ezért tartom az egyszerűséget a legszebbnek a művészetben, igazán nem is érdekel más, csak ez, hisz minél jobban sikerül megragadnom, annál inkább költői értéke lesz, átvitt, metaforikus jelentést kap. Vagyis mindig az én hőseimről van szó, az általam teremtett figurákról, csak éppen – lehet, hogy ez egyfajta szellemi perverzió – engem épp az érdekel, hogy a lehető legegyszerűbb hősökkel árnyaltabb és bonyolultabb dolgokat mondjak el, mint hogyha egy gróf, egy építész vagy egy gyönyörű lány lenne a főszereplő.

Ön az ötvenes évek második felében Wajda, Kawalerowicz, Passendorfer asszisztenseként kezdte pályáját. Úgy tűnik mégis, tudatosan más utat választott, mint azok, akiket a „lengyel iskola” képviselőiként szokás emlegetni.

’55-ben kaptam diplomát ŁódĽban, s azt elmondhatom, hogy szerencsém volt azzal, hogy bekerültem Wajda akkor toborzódó csapatába. Elég hamar lehetőséget kaptam, hogy leforgassam első játékfilmjeimet, és még elismerést is arattam velük. Ekkor azonban rá kellett döbbenjek, hogy én más vagyok. Sziléziából jöttem, valamennyi fölmenőm kemény fizikai munkával kereste a maga kenyerét, apám részt vett az első világháború utáni sziléziai felkelésben, amely után 1922-ben Felső-Szilézia egy részét visszacsatolták Lengyelországhoz. De ahogy a sziléziai lengyelség számára nem létezett a nemesi udvarház, a lengyel romantikus irodalom hagyománya, hasonlóképp a lengyel köztudat máig nem tud e sziléziai felkelésről. Jellemző módon, amikor engedélyeztetni akartam a felkelés idején játszódó filmem forgatókönyvét, a helyi hatóságoktól írásbeli „igazolást” kellett vinnem Varsóba, hogy nem mese, amiről beszélek. De ez már később volt. Előbb meg kellett tegyem azt a – nyugodtan mondhatom – drámai lépést, amit elkerülhetetlennek éreztem: otthagytam a fővárost, első sikereim színhelyét, és visszaköltőztem szülőföldemre, ahol máig élek és dolgozom. Egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe kerültem, ráadásul mindenki őrültnek tartott, mind meg voltak győződve, hogy Sziléziáról nem lehet filmet csinálni, hisz ez a vidék teljesen érzéketlen az „igazi”, a „felsőbb” lengyel kultúra iránt; én viszont azt mondtam, létezik Lengyelországban egy másik kultúrkör is, s ez nem kevésbé fontos. Nekem a hétköznapi igazságok e kultúrköréhez van közöm, ha úgy tetszik, hát plebejus származásomból eredően ellenzékben vagyok ama „felsőbb” kultúrával, s így azzal a rendezői esztétikával is, amit maga „lengyel iskolának” nevez. Tulajdonképpen nagyon sokat köszönhetek Wajdának, akit igen nagy művésznek tartok, de akivel szemben első perctől ellenérzéseim voltak, nevezetesen, hogy túlságosan megmarad az irodalom bűvkörében és túl mesterkélt, s ezek az ellenérzések segítettek hozzá, hogy megtaláljam magamat, a magam útját, a magam feladatát.

Minden filmjéhez maga írta a forgatókönyvet?

Nem, csak a sziléziai témájú műveimhez. Tudniillik nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy e tekintetben teljesen egyedül vagyok, nincs író, akire számíthatnék.

Említett rendezőkollégái, akik alig néhány esztendővel idősebbek Önnél, egyre kevesebbet dolgoznak. Ön viszont ma is ugyanannyit vállal, ugyanolyan termékeny, mint fiatalabb korában.

Sőt, egyre többet. Először is talán, mert egészségi állapotom engedi. De már a főiskolán is „szorgos” voltam, Wajda is ezért választott segédrendezőjének, azt hiszem, ez is sziléziai vonás bennem. Nemcsak filmeket csinálok, hanem színházi rendezőként is működőm, főként pedig a tévészínház számára dolgozom sokat. A lengyel televízióban minden héten friss tévészínházi bemutató van, s ezen nem színházi közvetítést kell értenünk, hanem a legkülönbözőbb színpadi művek önálló rendezésként megvalósított stúdiófelvételét. Itt, e tévészínházi műhelyben sajátos presztízsre tettem szert, ma már egész sor író ragaszkodik ahhoz, hogy én vigyem képernyőre a darabját, vannak színészek, akik kedvemért állnak kötélnek stb.

Gondolom, odahaza több feladat is várja. Mit emelne ki közülük a legszívesebben?

Jaroslaw Iwaszkiewicz, e huszadik századi klasszikus írónk monumentális történelmi regényéből, a Hírnév és dicsőségből készülök tévésorozatot készíteni. Életemben először keltem életre egy lengyel nemesi udvarház életét... Lehet, ez némileg rácáfol arra, amit fentebb mondtam; de Iwaszkiewicz e nagyszabású, realista színekkel megfestett történelmi tablója mindig is nagy hatással volt rám.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/02 35-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=207