Láttuk mégReméljük, lány leszTamás Amaryllis
Az idő végtelenségében önmagunk létét, egyszeri és megismételhetetlen énünket kapcsolataink, őseink és leszármazottaink tudata határolja be. Monicelli családi freskójában, az ősi birtokon, a Házban élő család férfiúi szeretettel, szerelemmel ábrázolt nőalakjai – Elena, Claudia, Francesca, Fosca, a szerető – a családi krónika valódi letéteményesei. Az emlékek sorsáról is ők döntenek, amikor – életük fordulópontján – a bölcs és higgadt Elena asszony (Liv Ullmann) megtartja a szeretet, a megnyugvás szimbólumát, a Házat. A családi történelem összes fényével és árnyékával, illúziójával és bizonyosságával...
Ezek a nők magányosak, minden tettük mögött ott lappang a társhoz tartozás álma, vágya, igénye. A romboló Idő elpusztít mindent – a Házat, hitet, illúziót, ábrándot, szerelmet, keresztül-kasul szántja az életet. Társtól ellökve a magány nyomasztó tudatát kénytelenek ugyan viselni, – de képesek megkapaszkodni a lét derűjében. Az énjüket vesztő (vagy azt sohasem találó) férfiakkal szemben – akik itt hiúak, érzéketlenek vagy szenilisek –, a nők azok, akik részesültek az Idő hozta döbbenetben.
Monicelli kortársi ítélete nem frivolan gúnyolódó, a legegyszerűbb, a legszokványosabb cselekményrészen is átsüt a József Attila-i – az egyéniség, a szabadság védelmében szóló – egyszerű intelem, miszerint csak „arról van szó”, hogy „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek s mind ember, mert az egyre kevesebb...”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 965 átlag: 5.34 |
 |
|
