KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Az animáció esélyei

Centik helyett mérce

Kemény György

 

Jó volt a pillanat. Úgy a 60-as évek vége felé a Pannónia Stúdió vezetősége frontáttörésre készült. Tehetséges fiatalokat hagyott megszólalni új tartalmi, formai megoldásokkal, ötletekkel. Az addigi Két bors ökröcskével indult egyszínű menetet, a hagyományos és meglehetősen provinciális magyar rajzfilmkészítést többarcúvá, nyitottabbá, európaibbá igyekezett tenni. Kovásznai mellett Jankovics Marcell, Gémes József, Szoboszlay Péter, Nepp József, Reigenbüchler Sándor és a többi animációs alkotó neve egyre ismertebb és népszerűbb lett, akárcsak figuráiké, Gusztávé, és Bubó doktoré. Elősorjáztak a nemzetközi fesztiválsikerek – a Pannónia filmjeire oda kellett figyelni. A Műcsarnokban a Stúdió fennállásának 25-ik évfordulójára rendezett monstre kiállításon pedig – melynek izgalmas és jókedvű leckéjét épp e sorok írójának volt tiszte megoldani Árvai Jolán szerkesztővel egyetemben – olyan felnőtt- és gyerektömegek hömpölyögtek, amilyeneket már rég láttak a klasszikus veretű falak. Az ügy iránti buzgalmunkban még Jolán lakásának konyhaajtaját is becipeltük a kiállításra installációs elemként, amely zárás után kézen-közön eltűnt; az Árvai-laknak attól kezdve jóidéig nem volt konyhaajtaja. A magyar rajzfilm, úgy látszott, némileg nemzeti üggyé vált.

Örömmel tapasztaltam, hiszen én is épp ezekben „utaztam” akkor, hogy annyi ifjú rendezőt ragadott magával a pop-művészet és a rock-zene mindent elsöprő áradata, és a mindkettőt zseniális szinten egyesítő nyugatnémet Heinz Edelmann grafikus Sárga tengeralattjáró című Beatles-rajzfilmje. Ez volt szinte az első igazán jelentős stílusfordulat Walt Disney óta a rajzfilmgondolkodásban, és hatását sokáig érezni lehetett számos új magyar animációs produkcióban. Még Kovásznai György is jókedvű LGT-mozit csinált. Apparátusában, technikailag pedig – ha jól tudom – a Pannónia épp akkoriban fejlődött a világ egyik legnagyobb, s Európa legnagyobb rajzfilmgyárává. Jöttek az egész estés (helyesebben egészdélelőttös, hiszen főként gyerekeknek szóló) filmek, sokasodtak a nyugati koprodukciók. A „Pannónia” márkanév legalább olyan nemzetközi hírűvé vált, mint mondjuk az „Ikarusz”, ígéretes festők, grafikusok töltötték meg a műtermeket, és még külsősök is kaptak egy-egy megbízást, ha jó ötletük támadt. Bányai Istvánnak is, Heinzelmann Emmának is ragyogott a szeme, amikor az utcán összefutva az obligát kérdésre – „mit csinálsz?” – azzal válaszoltak: „Rajzfilmet!” Sorra alakultak a vidéki fiók-stúdiók, egyre önállóbb profillal és sikerekkel. A Pannónia tevékenysége, azaz a magyar rajzfilmgyártás komoly, konvertibilis hasznot is hozó iparággá fejlődött. Rofusz Ferenc egypercese, A légy pedig időszámításunk kezdete óta a legeslegelső magyar Oscar-díjat is elnyerte a film és a rajzfilm bevehetetlennek hitt fellegvárában, Amerikában, nagyon hasonlatosan az örök népmeséi legkisebb fiú ugyancsak hagyományos diadalához.

És egy nagy lélegzetvétellel itt meg kell állnunk, mielőtt a ferencjózsefi „minten natyon szép, minten natyon jó” andalító és felemelő érzése végleg eltöltené a lelkünket. Mert végigtekintve a Pannónia legújabb filmjein, az egész estés produkciókon, mitagadás, nem vagyok igazán boldog.

Tudom, mennyi munka, amíg egy-egy ilyen hosszú film elkészül: hány ember mennyi idejébe és energiájába kerül. Nagyra becsülöm valamennyi film abszolút „profi” minőségét: se mozgatásban, se dramaturgiában, se a színek tisztaságában, se vágásban nem sikerült egyetlen ügyetlenséget, netán dilettáns „húzást” nyakon csípnem. Ellenkezőleg – a bonyolult rajzi, technikai feladatokat a filmek alkotói – szinte kivétel nélkül – briliánsán, zsonglőr-könnyedséggel oldották meg. Rajzfilmeseink felkészültsége ma olyannak látszik, hogy a Bibliától a telefonkönyvig bármit hibátlanul filmmé tudnának varázsolni. A fő bajom tehát nem a technikai kivitellel van, hanem a lényeggel: a „mit”, a „hogyan”, a „kinek”, a „miért” kérdésével, a filmek szellemi tartalmával, koncepciójával. Mert a művek többségénél végiggondolatlanságot, erős kommercializálódást, azaz az úgynevezett „szórakoztató szándék” kritikátlan előtérbe kerülését tapasztalom. Hiányzik a magvas mondanivaló és a felfedezésszámba menő formai újdonság. Túl sok a „beszélő fej”, azaz túl sok a párbeszéd, sőt a csevely – történés és látvány helyett, különben – valószínűleg – nem is lehetne ezeket a filmeket másfél órásra nyújtani. Bizony, ezek az új mozik zömmel terjengősek, érdektelenségbe, görcsössé váló anekdotázásba, történet-mesélésbe fulladnak, és sokszor a végén már azt sem tudja az ember, hogy tulajdonképpen miért készült az egész?

Itt van például a Daliás idők, amely a teljes (!) Toldi trilógia feldolgozása – Arany János csodálatos költészete, ízei nélkül. Marad a puszta „sztori” lapos, brosúraízű prózai kommentár kíséretében. A történet, a lovaglások, fejlevágások, búsongások sora végülis fárasztóvá válik. A nyilván „takarékosságból” többször is másoltán megismétlődő jelenetek pedig (például: Toldi először elképzeli magát, amint a seregek élén lovagol, majd látjuk a seregek élén lovagolni, végül visszaemlékszik arra, amikor a seregek élén lovagolt) egyenesen bosszantóak. A kétségtelen formai leleményt pedig, a hátterek, tájak, naplementék magyar művészettörténetet idéző stílusbravúrjait (Benczúr, Székely Bertalan, Munkácsy, Paál László, Mednyánszky, Koszta, sőt a lány- alakjában Bernáth Aurél festészeti felfogása is megidéződik) feltehetően csak nagyon kevés hozzáértő néző fedezi fel, semmi esetre sem azok a kisiskolások, akiknek talán kötelező olvasmányát kellene érzékletessé mélyítenie e munkának. És hogy jön ebből a megragadható csomópontok nélküli képregényből (nem Arany Toldijából!) a végső summa: „Fény és tisztaság után sóvárgunk”? Mit jelentenek ezek a szavak egy kamasznak? Mindenesetre a zárókép: Toldi sírja a hóesésben szép, mednyánszkys kompozíció.

Egy másik opusz, a Hófehér az ismert mese, a Hófehérke jócskán felnőttesített, sikamlós feldolgozása, időnként valószínűleg merésznek szánt, de csak hideglelősen naturalistára, sőt egyenesen ízetlenre sikerült megoldásokkal. Az egész együtt nem több, mint egy másfél órásra duzzasztott, sok szóviccel megspékelt kabaréjelenet, ráadásul nem is a legjobbak közül való. „Szó, szó, szó” mondhatnánk, hozzátéve, hogy szinte érthetetlen a rajzfilmes feldolgozás ötlete. Hiszen az egyébként profin megrajzolt figurák játékmodora egybeesik a figurákat szinkronizáló húsvér magyar színészek játékstílusával, vagyis le lehetett volna forgatni ezt a mozit élő szereplőkkel is, alig különbözött volna; ilyen sokat ők is beszélhettek volna. Arról már nem is szólva, mennyi munkát, fázisrajzot, animálást, háttérrajzot, miegyebet meg lehetett volna takarítani így. Ismét és hangsúlyosan: miért és kiknek készült ez az opusz? Gyerekeknek? Ahhoz felnőttfilm. Felnőtteknek? Ahhoz meg gyerekfilm. Miért kért eget ez a téma és ez a formai megoldás? Nem találtam rá logikus választ.

A francia koprodukcióban készült Az idő urai némileg szívderítőbb, jobb mint az eddig említett filmek. A sci-fi történetben kedvesség és félelmetesség, izgalom és feloldás, fantázia és realitás, anyagszerűség és stilizálás szinte tökéletes arányban, ritmusban váltja egymást. A grafikai megjelenítés erőteljes, határozott stílusa, a comicsrajzszerű emberi figurák sugárzó szépségű és furcsaságú űrbéli tájakon, szuperdizájn űrhajókon mozognak, és egy árva szóval sem mondanak többet, vagy kevesebbet annál, mint amennyi a történet továbblendítéséhez szükséges. Mondjam-e, hogy a stáb egyik oszlopos tagja az a világsztár Moebius, akinek plakátjai, képregényei, képeslapjai a világ minden jobb könyvüzletében keresett cikkek? Mondom.

Azért mondom, azért említek szinte először alkotói nevet, mert egy nagyon fontos ponthoz érkeztünk, a minden művészeti ágban alapvető és létfontosságú kritériumhoz: a személyes üzenethez. Vagy ennek épp tátongó hiányához. Tudom én jól, hogy a rajzfilmgyártás eredménye nagyon sok ember és technika üzemi szervezettségű munkájának gyümölcse. De hát épületre, színházi előadásra, játékfilmre nem vonatkozik-e ugyanez? És miért, hogy a sokmillió épület közül mégis kimagaslik Le Corbusier vagy Kurokawa munkája, a sok tízezer színielőadás között csupán Peter Brook vagy Jozef Szajna rendezését hordjuk magunkkal felejthetetlen élményként, és a mozifolyamból Fellini vagy Wim Wenders látomásai járják át leginkább egész lényünket? Az egyéni tehetség, az erőteljes, szuggesztív, személyes mondanivaló, s e mondanivalót tökéletesen kifejezni tudó művészi eszközök révén. És még egy nem elhanyagolható mozzanat: a felsoroltak kivétel nélkül másként gondolkodnak és másként szólalnak meg eszközeikkel, mint ahogy ezt előttük bárki is tette, hozzátesznek a világ eddigi képéhez, a szó legigazibb értelmében: alkotnak. Fontos és aktuális kérdésekre keresik a választ a kor nyelvén. Ha igényesek vagyunk, csak ez lehet a mércénk bármely művészeti ágban, és ki tagadná, hogy a rajzfilmrendezés is művészeti ág? Nos, ez az igényünk bizony nem elégül ki igazán újabb rajzfilmjeink láttán. Kétségtelen, hogy például a Vuk bájos és népszerű mozi, a Fehérlófia modorosságai és aránytévesztései, a rajzstílus bicsaklásai ellenére, akar valamit mondani. A felfedezés öröme, a gondolatébresztés, az igazi formai lelemény, az egész estés zseniális magyar rajzfilm egyelőre még várat magára. Rövidfilmekben azonban nagyon biztató jelek, tehetségek, sőt komoly eredmények láthatók: Reisenbüchler Sándor vagy Rofusz Ferenc munkái egyéniek, összetéveszthetetlenek, koncepciózusak és rövid időtartamuk ellenére nagyformátumúak. Napjaink egyébként sem tekinthetők a Nagy Rajzfilm korszakának. Külföldön sem rózsásabb á kép, mint minálunk. Tudomásul kell vennünk, hogy „a világszellem madara”, ahogy Babits nevezte, most épp nem ebben a kifejezési formában szárnyal.

De reménykedjünk! Sok a fiatal tehetség a Pannónia Stúdióiban, s máris meresztgetik oroszlánkörmeiket. A régiek is tartogatnak még nyilván meglepetéseket a tarsolyukban. Csak egy a fontos: ne váltsák aprópénzre a sok jó képességet, szellemi energiát, ne a forint vagy a dollár legyen kizárólagos bálványa a rajzfilmgyárnak, ne a méret és a méter számítson csupán eredménynek, hanem a centivel és patikamérleggel nem mérhető művészi szabadság is, a nyitottság, az új és fontos közlendők egyéni kifejezésének ösztökélése, a mostanában sűrűn hangoztatott „minőség” is. A Pannóniának mindehhez minden lehetősége megvan. Bízzunk benne, hogy a lehetőségekkel előbb-utóbb élni is fog. Hitem szerint azok lesznek majd csak az igazi „daliás idők”.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6341