KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szomszéd szeretők

Truffaut, húsz év múltán

Bikácsy Gergely

 

Két évtizeddel a Bársonyos bőr után készült Truffaut huszadik filmje (a rövid Kamaszokat, s a Húszévesek szerelmének epizódját nem is számolva). Azóta bemutatták már a huszonegyediket (Végre vasárnap!). Húsz éve vezeti saját gyártó vállalatát, s mint mondta, már csak a dolgozók miatt sem teheti meg, hogy ne rendezzen minden évben filmet. „Le patron du cinéma français” – a francia film gazdája, írják róla egy ideje. Truffaut a zeniten. A Bársonyos bőrt, melyben egy negyven év körüli beérkezett polgár-irodalmár végzetesen beleszeret egy fiatal nőbe, s ezért felesége agyonlövi, megrökönyödve fogadta az új hullám lázában égő kritika. „Pontosan olyan filmet készített, mint az úgy megvetett papa mozijának konzervatív rendezői” – hangzott az elmarasztalás. Truffaut aztán ment tovább a maga útján: új hulláin azóta már rég nincsen, a régi Truffaut sincs, csak a felnőtt-Truffaut, a gazda-Truffaut van.

Mi itthon valamiképpen saját nosztalgiáinkhoz ragaszkodunk. Így volt máskor is. Történt bármi a világban és a filmművészetben, nekünk a francia film még évtizedekkel később is a Ködös utak és a Szerelmek városa maradt. Aztán végre megismertük az új hullám néhány darabját, Godard-t, Truffaut-t, Chabrolt, s történjen azóta bármi, e hármas alkotói járhatják évtizedek óta saját, indulásuktól és egymástól olyannyira eltérő útjukat, mi ugyanúgy szeretnénk őket látni, mint akkor.

Nosztalgiákkal lehetetlen megküzdeni. Talán nem is szabad. „Találkozás egy fiatalemberrel?” – ha egy filmmúzeumi vetítésen szembekerülünk a Jules és Jimmel, inkább önmagunknak, mint a rendezőnek címezzük keserű vádjainkat, úgy igazságos.

Miként a Bársonyos bőr, a Szomszéd szeretők is szerelmi gyilkossággal végződik. Igazi, tankönybe illő melodráma ez a film. Egykori szeretők véletlen találkozása, ájulás a csók után, kandallóba dobott s elhamvadó régi fényképek, titkos találkák. Botrány a kertben, a hősnő idegösszeomlása. Elegáns szanatórium, megértő férj. De az asszony nem tud szakítani szerelmével, s együtt sem élhetnek. Az utolsó, titkos, éjszakai találkán egy üres házban táskájából kis revolvert húz elő...

Aki minderre elborzad vagy gúnyosan kacagni kezd, annak feltétlenül meg kell néznie a filmet. Olyan vállalt melodrámát láthat, melyben az ízlés vizsgázik kitűnően, melyben a filmi tehetség méretik meg, mely igazolja, hogy bármilyen téma, bármilyen „műfaj” alkalmas jó mű létrehozására. Truffaut bravúros könnyedséggel labdázik a melodráma giccsbe húzó ólomlabdáival. Először is kitűnően ért a filmi meséléshez. Természetessé, magától értetődővé teszi saját történetének fordulatait. Kitűnőek a dialógusok, mértani pontossággal, vegyészi kiszámítottsággal adagolja az úgynevezett „hatáselemeket”, készíti elő a csattanókat, a befejezést. Persze a kiszámítottság nemigen vehető észre közben: leköt a meseszövés, a jelenetek frissek, elvarázsol a színészi játék. Hol vannak már a botladozó kamaszok Truffaut mozivásznán? Nem a mókásan-kedvesen ügyefogyott Jean-Pierre Léaud, hanem a kedvesen-súlyosan felnőtt Depardieu játssza a férfit, s egy új színésznő, a dél-francia Fanny Ardant a nőt, Mathilde-ot. (Mathilde: Stendhal legnagyobb szerelmét hívták így, az is lehet, hogy a klasszikusokat oly gyermekien tisztelő Truffaut még erre is gondolt... )

Truffaut mesél tehát, bemutatva, hogyan kell a közhelyek örök igazságait először hallottként-látottként vászonra vinni, hogyan lehet régi giccsből színvonalas, kulturált „újromantikát” csinálni. Melodrámát, amely nélkül – vagy amelynek legalábbis az elemei nélkül – sohasem létezett szerelmi történet. Gondoljunk bele: kell ahhoz valamiféle magabiztos szakmai tudás, hogy a film végén a narrátor-szereplő (idősebb hölgy, aki fiatal korában maga is szörnyű szerelmi tragédiát élt át) egyenesen belemondja a kamerába a tanulságot: „sírfeliratuk csak annyi legyen: se veled, se nélküled...” S a néző mit tehet: igazi, átélt bánattal és szeretettel bólogat. (Aki mégis röhög, annak még sok minden hátra van az életben: nem biztatom.)

Magam viszont fennszóval bevallom: megnyert ez a film, mint ahogy a minálunk inkább fanyalgást kiváltott Az utolsó metró is. A francia film gazdája, mint általában a „gazdák”, nemigen lehet magányos, komor zseni, mint volt Tati vagy ma Bresson. S akkor mégis jó, ha Truffaut az, s nem más. Mondom, a filmjeivel semmi bajom, szívesen tapsolok nekik. Kicsit talán csak a franciák szűnni nem akaró nyájas ünneplése és tapsa zavar. Hogy se kortárs-rendezők, se kezdő ifjak nem tagadják meg, hogy csak az egykori jóbarát, az elvadult, megkeseredett és zseni-gyanús Godard gyűlöli. Dehát ez már nem ide tartozik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6349