KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/február
KRÓNIKA
• N. N.: Muszter
• N. N.: Mihályffy Sándor (1937–2007)
• N. N.: „20 alatti” filmek fesztiválja Pályázati felhívás
MAGYAR FILM
• Bikácsy Gergely: Arcok a kazamatákból Szemle ’56 fölött
• Kornis Mihály: Hétköznapi kádárizmus Egy árulás utóélete
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Ararát Pesten Beszélgetés Sándor Pállal
• Hungler Tímea: Tőzsde-rulett Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: Dráma a rendházban Beszélgetés Maár Gyulával
• Varga Anna: A gyávaság kora Magyar zsáner
• Dániel Ferenc: Éljen Nyúl! Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr
• N. N.: Fábri Zoltán filmjei

• Géczi Zoltán: Ördöglakat, mennyei mátrix El Topo
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Büntetés a mennyből Columbo-sorozat
• Kis-Bócz Éva: Németország keresi a gyilkost Derrick, Tetthely
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egész estés álmok Anifest – Egész estés rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• N. N.: A 4. Anifest díjai
KRITIKA
• Báron György: Múlt nélküli emberek Alkonyi fények
• Takács Ferenc: Média-monarchia Stephen Frears: A királynő
• Vajda Judit: Korengedmény Rohonyi Gábor: Konyec
• Vincze Teréz: Orosz (ext)rémmese Ilja Krzsanovszkij: 4
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Megetett társadalom
• Vaskó Péter: Apocalypto
• Vajda Judit: Ahogy tetszik
• Csillag Márton: Parfüm – egy gyilkos története
• Vízer Balázs: Déjà vu
• Herpai Gergely: Bűnös viszonyok
• Birkás Péter: Renaissance
• Vajda Judit: Terhelt Terkel
DVD
• Pápai Zsolt: Kamera által homályosan
• Kovács Marcell: A texasi láncfűrészes mészárlás
• Tosoki Gyula: A gonosz érintése
• Csillag Márton: Jamaica fogadó

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Sándor Pállal

Ararát Pesten

Muhi Klára

Sándor Pál új nagyjátékfilmjében Noé bárkája egy pesti bérház, ahol az ország legjobb nagypapája él, és amely sírig tartó barátság színhelye.

 

– Van már egy bérházas film a magyar filmtörténetben, a Tűzoltó u. 25.

Szabó István meséje az övé – talán költőibb –, ez meg az enyém. A Noé bárkája egy kis pesti bérházról szól, ami pont olyan, mint amilyen a nagyapámé volt. 13 lakás van benne, s mi ezt a 13 lakást megtöltöttük villanásnyi sorsokkal. Egy nagy viharral kezdődik a film, ebben a viharban ismerjük meg a házat és filmünk szereplőit. S ekkor hirdetik meg az RTL Klubban a nagypapa-vetélkedőt. És Stock Ede, az egyik lakó – Garas Dezső játssza –, aki egy mániákus, 40 éve szeretne egy Harley Davidsont, elhatározza, hogy elindul ezen a vetélkedőn. A lakók pedig, akik egyébként gyűlölik egymást, abban bízva, hogy majd csak jut valami számukra is a nyereményből, segítenek neki.

– Régi és új arcok, sztárok és elfelejtett nevek egyaránt vannak a Noé bárkájában.

– A színészekkel úgy volt, hogy azt mondtam: „Most behunyom a szemem, és aki eszembe jut, az benne lesz a filmemben.” Kállai Feri, Törőcsik Mari, Kiss Mari, Pindroch Csaba, Verebes Linda, Szőke András, Badár Sándor, Szabó Győző, Ganxsta Zoli, Stefanovits Angéla, Kecskés Karina, Oszvald Marika, Bordán Irén, Jordán Tamás, Alföldi Róbert jutottak eszembe.

Kállai és Garas a Noé bárkájában évtizedes barátok, együtt járják a pesti éjszakát. Garas nélkül nincs Sándor Pál-film, Kállaival viszont még soha nem dolgozott.

– Vele nagyon érdekes volt a munka, igazi mély élmény. Végig azt játszotta velem, hogy ő semmit sem tud, tulajdonképpen csak úgy kijött ide a forgatásra. Aztán a vágás során kiderült, hihetetlenül mélyen ismeri a figurát. Isteni volt dolgozni a többi színésszel is. Régi tapasztalatom, hogy a jó színésszel csak szagoltasd meg a nyomot, aztán ő beindul. A ház is inspirálta őket, kicsit úgy, mint a Régi idők focijában a szeméttelepből csinált pálya. Bejöttek reggel a kapun, mint civilek, kicsit körbenéztek, fölvették a ruhákat, és egyszerre ők voltak… Ha működik a film, ez így van. A forgatás után körülbelül egy hónappal felhívtam Szabó Győzőt, jöjjön be velem az RTL Klub reggeli műsorába beszélni a filmről. Mondta, most nem akar. „De tudod hol vagyok? kérdezte. – Itt, a házban.”

– Annyi kihagyott év után valójában mi inspirálta ezt a filmet?

A Noé bárkáját tulajdonképpen az az élmény indította el, hogy Simó Sándor meghalt. Nagyon megrendített a halála. Talán akkor kezdtem először gondolkodni azon, lehet, hogy mégiscsak véges itt ez a történet? Addig valahogy ez nem jutott eszembe…

– Most, hogy beszélgetünk, Simó Sándor székében ül, aki haláláig a Hunnia stúdiót vezette.

– Igen. És üzenek neki ezzel a filmmel, hogy majd… nem tudom mikor, miután már leéltem a nekem kirótt 106 évet – mert ez így van megdumálva –, jövök.

 A Noé bárkája lírai groteszk, kicsit a Ripacsok folytatása. Egy eltéphetetlen barátságról akartunk Tóth Zsuzsával beszélni, s arról, hogy az emberek hogyan is vannak együtt manapság. Ez a ház a gyűlöletből indul, de aztán lesz a lakóknak egy közös ügyük, és észre sem veszik, szép lassan elfogadják egymást. S amikor Stock Ede elindul a versenyre, már együtt ülnek a napsütötte ház udvarán, amolyan piknikhangulatban. Olyan az egész, mint amikor véget ért a bibliai zuhé, kisütött a nap és Noé bárkája fennakadt az Ararát hegyén.

– A régi csapatból ezek szerint Tóth Zsuzsa megvan, de Ragályi Elemér valahol elveszett. A Noé bárkáját Szabó Gábor fényképezte.

– Először automatikusan mondtam: Elemér. Aztán rájöttem, formai értelemben én most nagyon másfajta filmre gondolok. Szabó Gáborral, aki rengeteg reklámot készít, technikailag rendkívül felkészült, s kiváló operatőrnek tartottam mindig, mi most itt több dolgot elhatároztunk. Az egyik, hogy Super 16-ra forgatunk. Ebből következően például az éjszakai jelenetek nem voltak bevilágítva, így sokkal többet tudtunk foglalkozni a színészekkel. A másik döntés az volt, hogy fölrúgjuk a stílusegységet. Ragályival mi a Szabadíts meg a gonosztól című filmünket 25-ös optikával forgattuk végig. Most meg azt mondtam, vegyünk fel minden jelenetet úgy, ahogy annak a jelenetnek a legjobb. És ha jó csillagzat alatt születik a film, ez ki fog adni valamit. Olyasfajta filmkészítési szabadságot vártam el magunktól, és kaptam meg Szabó Gábortól, ami remélem, meglátszik majd a moziban. Az új kompjúteres fényelési technika is, amivel most dolgoztam először, csak fokozta a szabadságélményemet. Azt akartuk, hogy a sokféle helyszín vizuálisan is folyamatosan üsse egymást, provokálja a néző szemét.

– Talán a televíziós történetindítás hozza be a filmbe ezt a sokféleséget. Hiszen a tévékép egy nagy stiláris zsibvásár…

– Sokan szidják a kereskedelmi televíziót, hogy tönkreteszi az emberek ízlését és gondolkodását. De szerintem ez fordítva van. A világ olyan, amilyen, s ennek a tévé csak pontos tükörképe. Az értelmiség nem nézi a televíziót, de én igen. És hihetetlenül fontosnak tartom. Egy olyan világban, ahol a trapézon zajlik az életünk, és hármas szaltókat kell ugrani folyamatosan, háló nélkül, mert már nincs gondoskodó állam, az emberek tökéletesen kilúgozódnak ebben a hajtásban, s már nincs erejük bonyolult dolgokat befogadni. Persze a tévé manipulál, de mi nem? A szocializmusban csak azt akarták velünk elhitetni, hogy a Zsiguli jobb, mint a Mercédesz. Most meg számomra az egész világ virtuálisnak tűnik.

– Az a legenda, hogy volt idő, amikor minden filmje előtt megnézte Fellini 8 és fél-jét.

Igen, a stáb már komplett hülyének nézett. Ahogyan Fellini gondolkodott, az tényleg nagyon közel áll hozzám, most is. Az a kicsit groteszk, szomorú hang, a csajok, egyáltalán, ahogy ő érezte ezt a bolond világot.

Fellinivel kétségtelenül az is rokonítja, hogy szerintem túlzottan Önt sem érdekelte sosem a valóság. A Sándor Pál-filmekből például nem nagyon lehet visszaolvasni a Kádár-rendszert.

– 35 évvel ezelőtt azt mondtam Prekop Gabriellának: „Én most elmegyek az elefántcsont-toronyba. És Herskó Jánosnak, az osztályfőnökömnek is könyörögtem, hadd ne kelljen dokumentumfilmet csinálnom. Én nem szeretem a valóságot. Ellenben hiszek abban – s remélem, ezt a filmjeim is bizonyítják –, hogy oly sok antennám van a világra, hogy nem kell nekem felülnöm arra a villamosra ahhoz, hogy megtudjam rendezni például Garas Dezső villamosutazását. Egyébként, ami annak idején fontos volt mondjuk a Falakban, abból ma már nagyon kevés szűrődik át. Mert mindig az a fontos, hogy két ember hogyan néz egymásra. Az ugyanis kortalan. Pontosabban: éppen hogy kormeghatározó.

A Ripacsok annak idején az árulásról szólt, de nem azt kellett belőle megérteni, hogy én elárultam Kádárt, vagy Kádár árult el engem, mert ez soha nem érdekelt. Emlékszem, Csoóri Sándor, aki benne volt akkoriban a stúdiótanácsban, miután megnézte a Ripacsokat, azt mondta: „Nem hittem volna, hogy az ilyen ripacsoknak is van lelkük meg sorsuk!”

Szóval a Kádár-rendszerben én egy léha rendezőnek számítottam, aki csak nyomja ezeket a kisember-történeteket, de nem igazán fogékony a parabolákra meg a társadalmi problémákra.

– Ellenpéldaként mondanám azért a Szerencsés Dánielt, ami az egyik legjobb 56-os filmünk.

– Talán mert meglehetősen személyes. Az a pesti fiú, aki végül nem tud innen elmenni, én vagyok. 56-ban én is elindultam, s aztán visszajöttem. Nagyon nagy vonzása van ennek a Kárpátoktól ölelt gödör-átjáróháznak! Csak kapkodom a fejem, mióta élek, milyen hihetetlen sűrű közeg ez itt!

Ráadásul van egy különleges képességem, hogy két és fél éves korom óta emlékezem, még az álmaimra is. Most például, ahogy ezt mondom, emlékszem, amint kisfiúként egy gobelin párnára hajtom a fejem, amire egy cigányasszony van hímezve, aki pipázik, és akitől félek. És anyám kinn van a konyhában, s nekem aludnom kell. És az is megvan, hogy mit álmodom…

Mit?

– Hogy ordítok, és nem jön ki hang a torkomon… A hosszú élet pedig hosszú emlékezet. Úgyhogy lenne még mit mesélnem a moziban…

– Mégis, épp a legérdekesebb pillanatban, a rendszerváltáskor abbahagyta a filmrendezést.

– Mert ha nem indul el bennem valami, akkor én nem csinálok filmet. A 80-as évek végén jó másfél évtizedig egyszerűen más dolgom lett az életben. Elkezdtem egy magáncéget, a Novofilmet. S azt javasoltam Simónak – aki Köllő Miklós után a Hunnia vezetője lett –, hogy legyen a Hunnia tulajdonrészes a Novofilmben, és próbáljuk meg visszatáplálni a magyar filmbe a Novofilm hasznának egy részét. Simó azonban valamiért nem fogadta el a javaslatomat. S akkor úgy döntöttem, kiszállok a magyar filmből. Tóth Zsuzsa, Bíró Zsuzsa, a közvetlen barátaim azt hitték, megbolondultam. Hiszen koszorús rendező voltam, az ösztöneim mégis azt súgták, el innen. 90-ben még megcsináltam Timár Péter Csapd le csacsi-ját, megszponzoráltam kicsit a játékfilmszemlét – kinn voltak a novofilmes logók –, de olyan gyűlöletet és irigységet éreztem a szakma részéről, hogy mint a parittyából kilőtt kő, úgy húztam el innen.

Aztán a következő években testközelből belenőttem a kapitalizmusba. Amerikai filmeket szervizeltem, és megtanultam, hogy az egy dollár az egy dollár. Amikor elkezdtem a Novofilmet, azt se tudtam, mi a főkönyvelő. Aztán ezek alatt az évek alatt megteremtettem azt az egzisztenciális függetlenséget, ami szörnyű, hogy a filmszakmában nagyon keveseknek adatik meg. Az én sorsom úgy látszik az, hogy amikor elmegyek, beszakad a magyar film, amikor visszajövök, újból van valami. Mert kétségtelen, most mintha újra lenne értelme magyar filmet csinálni.

– Producerként is termékeny éve van, három nagyjátékfilmet mutat be a Hunnia stúdió a Filmszemlén. A Noé bárkáján kívül Szász János és Szőke András filmjeit.

Szász filmje, az Ópium nagyon rendben van. Az gondolom, Szőke Andrásé is. És forog a Hunniában egy elsőfilm, Faur Annáé. Mert szeretném bebizonyítani, hogy nem csak Pálfi, Mundruczó meg Török Feri tehetséges. Én annyi jót kaptam ettől a szakmától! Szeretnék ebből valamit visszaadni. S a legfontosabbnak a kontinuitást tartom.

– A magyar producer szerepét, lehetőségeit milyennek látja?

– Én nem vagyok producer, olyan értelemben ahogy például Andy Vajna. Producerként sok mindent tudok, és nagyon sok mindent nem tudok. Szász filmjében például beszélgettünk a szereposztásról, a forgatókönyvről, de amikor elkezdett forgatni, a film már az ő dolga lett. Egy igazi producer nem ilyen. Talán a filmrendezőségem is gátol abban, hogy igazi producer legyek.

– Ez a jellegzetes posztszocialista producer, aki állami pénzt költ el, művészfilmet hoz létre, és nem nagyon érdekli a nézőszám.

– Én is azt gondolom, hogy amerikai értelemben vett produceri rendszer itt sosem lesz. Úgyhogy inkább azt mondom, én filmsegítő vagyok. S abban reménykedem, hogy amihez hozzányúlok, az érdekes és fontos. És nyitott vagyok, hiszen Szász filmje például egészen másfajta világ, mint az enyém, mégis vele tudtam lenni mint filmrendező. Egy rendes producernél igenek és nemek vannak. Nálam meg minden csupa ha és esetleg. De azt a szabadságot, amit rendezőként megkövetelek magamnak, egy elsőfilmestől sem vehetem el teljesen.

– A szerzői film életképességéről producerként mit gondol?

– Annak idején mi személyes filmeket csináltunk, gyakran hasonmásokat kerestünk. Szabónak Bálint András volt a hasonmása, nekem Kern András. A Sárika, drágámban Kern megkapta a bőrkabátomat, a sapkámat, a Steyer Puchomat, és addig, míg nem úgy gesztikulált, mint én, föl sem vettem a jelenetet. A szerzői filmmel – ma már úgy tűnik nekem – nem is az a baj, hogy saját élményeiből dolgozik a rendező, hanem inkább, hogy nem hagyja a csapatát igazán kibontakozni, hiszen a színésztől a jelmeztervezőig, az építésztől a vágóig mindenkinek őt kell szolgálni.

– S amikor az ember önmaga producere, mint a Noé bárkája esetében, azt hogyan kell elképzelni?

– Akkor az van, mint Karinthynál, hogy azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással…

– Nem akarta esetleg a „producer macska” rávenni a másikat valami meglepő váltásra, mint mondjuk Woody Allen pályáján a Match Point? Hogy ez most épp egy nagyon másféle Sándor Pál-film legyen, mint amire emlékszünk?

– Értem, csak ez nem így működik. Mert nekem rendezőként vagy eszembe jut valami, vagy nem. Sokra tartom, hogy az új generáció már tud így gondolkodni. Hogy például csinálok egy filmet, amivel bejövök, aztán egy másikat, amiből nagy botrány lesz, de külföldön megkajálják. Ez a fajta szellemi vagy alkotói rendezettség sosem érdekelt. Valószínűleg nem így vagyok szocializálva. A néző persze nekem is mindig fontos volt.

– A hetvenes-nyolcvanas években hányan néztek meg egy-egy Sándor Pál-filmet?

– A Régi idők fociját 800 ezren látták. A Ripacsokat majd 700 ezren. A Szerencsés Dánielt 540 ezren. Szoktam is mondani, én vagyok az utolsó magyar filmrendező, akit még megismer a taxisofőr. A Miss Arizonát viszont nagyon eltoltam. Tudom is, hogy miért. Ha mondjuk Hannah Schygula helyett Catherine Deneuve lett volna Mastroianni partnere, együtt sokkal szeretetre méltóbb pár lettek volna. Az elmúlásuk, a kapcsolatuk is sokkal fájdalmasabb, átélhetőbb.

– Ha a Miss Arizona 89-ben sikerül, és Ön – mint annak idején Szabó István a Mephistóval – kilép a nemzetközi porondra, esetleg egész későbbi pályája másként alakul.

– Végül is nem ez volt megírva. S talán sok mindenről le kellett volna mondanom. Ki tudja, lett volna-e kedvem hozzá? Ja, és még valami. A magam számára úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/02 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8874