KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/január
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : Metropolis pályázat
• (X) : Hartley-Merrill nemzetközi forgatókönyv-író pályázat

• Varga Anna: A Paradicsom kapui India – Bollywood
• N. N.: Indiai melodrámák
• Király Jenő: Dévi, a Földanya Az indiai melodráma asszonyai
• Beregi Tamás: Gőzdaliák és turbinakriplik Az ipari forradalom mozija
• Poszler György: Tudomány és regénycsoda Verne és a kalandregény
• Varró Attila: A fehér ember bölcsője Tarzan, a civilizátor
• Szilágyi Ákos: A toll démona Eizenstein erotikus rajzai
• Pápai Zsolt: Aranypolgár, Budapestről Fejős Pál portréjához
• N. N.: Fejős Pál filmjei a Duna Televízióban
TELEVÍZÓ
• Ozoli Gábor: Tiétek a világ A francia zavargások és a média
• Reményi József Tamás: A Nagy Óvoda A Nagy Könyv
• N. N.: A Nagy Könyv
FESZTIVÁL
• Palotai János: Mozgóképzőművészet Velencei Biennálé
• Karátson Gábor: A legfőbb jóság Kínai filmhét
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és filantrópok Manderlay
• Báron György: Csoda a plázában Az igazi Mikulás
• Bori Erzsébet: Bumfordiak Szőke kóla
• Csillag Márton: Ajándék ez a mag Csak szex és más semmi
• Barotányi Zoltán: A pénz szaga Kulcsár & Haverok
LÁTTUK MÉG
• Kubla Károly: Harry Potter és a tűz serlege
• Kolozsi László: Az igazság fogságában
• Wostry Ferenc: Hideg csontok
• Békés Pál: Szent Lajos király hídja
• Csillag Márton: Bőrnyakúak
• Kárpáti György: A köd
• Parádi Orsolya: Mianyánk kivan
• Földes András: A bomba átmérője
• Köves Gábor: Durr, durr és csók
• Dercsényi Dávid: Kisiklottak

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kulcsár & Haverok

A pénz szaga

Barotányi Zoltán

Reklámszatyorban cipelt százmilliók, kis magyar pénzügyi abszurd. Riportázs a brókerbotrányról.

 

Több mint felemás érzésekkel távozik a moziból az egyszeri, némi közéleti érdeklődéssel megvert mozinéző: kapott is valamit az ígért menüből, de tulajdonképpen inkább csak a mézesmadzagot húzták el az orra előtt. Az egész K&H-ügy, amely a botrányok felületes nevesítésére hajlamos sajtóban mindegyszerűen a Kulcsár-ügy nevet kapta (lásd még: Tocsik-ügy) egyszerre zavaros és egyszerű, a csalásnak, a sikkasztásnak és a pénzmosásnak valami egészen meglepő, sokszor primitív (gondoljunk csak a reklámszatyorban cipelt százmilliókra) és némiképp abszurddadaista változataként kerül majd be a jogtörténeti kézikönyvekbe. A dokumentumfilm közönsége, félő, ebből nem sok mindent fog megérteni. Ha viszont előzetesen már kellőképpen beleásta magát a témába, akkor talán hasznos adalékokkal gazdagodhat, ám ezek önmagukban elégtelenek akár az alapszintű informáltság eléréséhez is.  A probléma, a stáb feltűnő felkészületlenségén túl, alighanem szervi jellegű: a filmes publicisztikával, mint műfajjal van gond, amely – s ezt tanúsítják az utóbbi évek magyar és külhoni fejleményei – egyszerűen alkalmatlan az efféle bonyolult történések rögzítésére. Ha az írott és elektronikus sajtó együtt sem boldogult igazán egy üggyel, akkor a magányos filmkészítő egymagában nem sokra megy, különösen, ha a produkcióban több a póz, mint a munka. A sajtó amúgy kemény kritikát kap a forgatókönyvíró-riporter Obersovszky Pétertől s a rendező György Pétertől; ez esetben kevés alappal, elvégre amennyit egyáltalán megtudhattunk a Kulcsár-ügyről, azt még mindig a sajtóban olvasottakból, nem pedig a Kulcsár & Haverok című alkotásból tudjuk. Meglehet, a sajtó sem éppen manipulációtól mentesen tálalta az ügyet (habár, mint tudjuk, lapja válogatja), de ők legalább eljutottak a főszereplőkhöz. Ez az, ami Obersovszkyéknak nem sikerült, s meglehet, nem is sikerülhetett.  Az ő módszerük ugyanis a rajtaütés: odamerészkednek a delikvens házához/irodájához, majd rövid úton hagyják magukat rábeszélni a távozásra, s legott eliszkolnak. Ennek megfelelően szinte egyetlen érintett sem szólal meg a filmben (leszámítva a balekként és bűnbakként bemutatott Kerék Csabát): Kulcsár Attila maga csak távolról mosolyog, ahogy kiterjedt rokonságából sem sikerült szóra bírni senkit. Hallgat (mert megteheti) Rejtő E. Tibor, az egykori K&H vezér, Kulcsár mentor; nem beszél Medgyessy ex- és Gyurcsány jelenlegi miniszterelnök sem. Utóbbinak éppen távoztában kiabál utána a már reményt vesztett Obersovszky: ebben a pillanatban kifejezetten sajnáljuk a jobb sorsra érdemes stábot. Félreértés ne essék: a dolog érthető és megmagyarázható, még ha nekünk nem is tetszik. A Kulcsár-ügy főszereplői jól felfogott érdekükben nem nyilatkoznak saját érintettségükről (már ha volt ilyen), különösen nem ennyire komolytalan körülmények között. Azt is csak Obersovszky narrációjából tudjuk meg, hogy Medgyessy (és vélhetően más szocialista politikusok is) állítólag azért hallgatnak vagy nyilatkoznak oly kurtán-furcsán (mint a belügy, illetve a titkosszolgálatok MSZP-s főnöke), mert pártjuk jövő évi választási esélyeit tartják szem előtt (a filmet sormintaként tagolják a visszavisszatérő Magyar Nemzet-címlapok). Nos, ha ők nem beszélnek, akkor jöjjenek az ellendrukkerek, ám ismét csak csalódás éri a nézőt: a renegát ex-szocialista Csintalan ugyanúgy kedveli a szürke félhomályt s a céltalan locsogást, mint a K&H-ügy kissé kudarcos vizsgálóbizottságának ellenzéki tagjai (Demeter és Répássy Fidesz-képviselők). Ennél is rosszabb történik, amikor azt érezzük, hogy a kommandósriporter („Obi”) igazából nem is igen tud (vagy akar?) mit kérdezni, a megszólalás elől menekülő politikusok némelyike (például Lamperth belügyminiszter asszony) úgy tud kicsúszni a képből, hogy gyakorlatilag nem is kellett kérdésre válaszolnia. A stáb így, jobb híján, mintegy menet közben s kissé önkényesen témát vált: a doku innentől kezdve példabeszéd a süllyedő országról. A hevenyészett menü a következő: az elfuserált rendszerváltás, a magyar viszonyok hasonulása a hetvenes-nyolcvanas évek olasz, maffiás, P2 páholyos körülményeihez, s egyáltalán a politikai réteg korruptsága meg az ország westernizációjának kudarca. Sokszólamú kritika helyett megkapjuk az új demokrácia s politikaigazdasági elit reflektálatlan szapulását (amit feltehetően megérdemelnek, de semmi esetre sem ezen az igen alacsony színvonalon). A dokumentumfilm látszólagos nóvuma sem igazi innováció: kedves és mókás a beépített animációs betét, de igazából tökéletesen folytatja a múlt század végének (a Kádár és a poszt-Kádár-kor) narratív hagyományát: ha már nem volt mivel megmagyarázni az új gazdasági mechanizmust vagy az adórendszert, akkor rögvest előkerültek a rajzfilmfigurák (például Dr. Agy, ha még tetszenek rá emlékezni). Ráadásul az akkori didaktikus történeteknek valahogy sokkal jobb volt a forgatókönyve. A Kulcsár-ügy épp annyira marad homályos, mint amikor beültünk a moziba: nem tudjuk, hogyan lett az egyszerű, kisvárosi valutadílerből tízmilliárdok (az állam, azaz a mi pénzünk) sorsáról látszólag önhatalmúlag határozó bizalmi ember. Hamarosan kezdődik a per, ott talán majd meglátjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8489