TelevízóA Nagy KönyvA Nagy ÓvodaReményi József Tamás
A regények versenyében nem az irodalmi érték döntött, a reklám-műfajok révén doppingolható könyvek maradtak állva.
A kozmetikumot a szép színésznő reklámozza – a már megnyert vásárló szerepében. „Az a szer tette oly széppé (híressé, sikeressé stb.), amelyet ajánl….” – súgja a reklám. Ugyanez a logikája annak is, ha a szép (híres, sikeres stb.) ember az olvasást ajánlja – a már megnyert olvasó szerepében. A könyvnél (a kozmetikumhoz hasonló árunál) többet kínál: szokást, magatartást, életelvet. Lehet-e azt reklámozni?
Ma már nemigen mérlegeljük, mennyire üzletiesedik mindaz, amit korábban humán értéknek gondoltunk. A reménykedés iránya megfordult: arra figyelünk, mennyire és hogyan érvényesülnek mégis a hagyományos érték-elemek egy új módon célirányos közegben. A Nagy Könyv ötlete láttán is – amelyről pillanatok alatt kiderült, hogy kizárólag a televízió, tehát az össznépi cirkusz porondján él meg – egyetlen valamirevaló kérdés foglalkoztathatott bennünket: vajon az irodalom mint intim szertartás mennyire jeleníthető meg a vetélkedő, a talk-show, a reklámklip üzleti műfajaiban. A tévés irodalom, a Nyitott Könyv évekkel (egy egész korszakkal) ezelőtti jámbor, politikailag manipulált közönségét mára jámbor, de immár üzletileg infantilizált publikum váltotta föl. „Melyik könyvet vennék le a könyvespolcról a legszívesebben a látottak alapján” – hangzott el minduntalan a tizenkettes elődöntő párosversenyeinek startjánál, s most, e sorok írásakor, midőn a hatos középdöntőig jutottunk, már választ kaptunk a valamirevaló kérdésünkre: azok a könyvek („versenyzők”) maradtak állva, amelyek a reklám-műfajok révén doppingolhatók – azaz infantilizálhatók.
A tizenkettes mezőny túlnyomó része gyerekkönyv volt. Amellett, hogy élete során egy szavazó leggyakrabban a gyerekkönyvekkel találkozik – az intenzív gyerekkori élmények, a kötelező olvasmányok, a számtalan filmes és színházi feldolgozás, a szülői teendők és a divat meghatározó körében –, ez az arány jelzi egy társadalom erős vágyát a lelki biztonság egyszerűségére. Tudjuk, igen, az igazán jó gyerekkönyv egyben a legmagasabb szintű irodalom is, a fantázia, a filozófia és az erkölcstan kiváló ötvözete – csakhogy olyan ötvözet, amelynek példázat-jellege nagyon könnyen adja magát. A legcsekélyebb erőfeszítést sem igényli felnőtt olvasójától, aki a könyv igazságaira áhítattal bólinthat, a befejezhető ráismerés örömével, további kérdések nyugtalanító nyitottsága nélkül. Ezt az attitűdöt A Nagy Könyv versenyjellege, a gyors azonosulás kényelme csak fokozta.
Pedig A kis herceg stábja, például, még igazán diszkrét is volt. A tanító-jelleget nem érzelegte túl, noha a magyar értelmiség a művet már régóta buzgó ellágyulással favorizálja, mert a maga – egyébként letagadott – giccs-igényét itt szégyen nélkül kielégítheti. Elvégre Saint-Exupery mégsem Courths-Mahler. Csakhogy e vallomásos író kedves bölcsességeit könnyed gondolattalansággal világnézeti kalauzként forgatni – meglehetősen olcsó választás. Elvégre Saint-Exupery mégsem Szent Ágoston.
A kis hercegnek történetesen jót tett, hogy fiatal moderátora, Gerlóczy Márton nem az a fajta műkedvelő irodalmár, aki ájulatos utánérzésekkel operálna, hanem józan, racionális személyiség. Igaz, munkatársaival nemigen tudott atmoszférát teremteni, a felidézett szimbolikus figuráknak nem volt sugárzása, s angolbeteg-szerűen inkább a sivatagi repülőzéshez csinált kedvet, mintsem az olvasáshoz, de az író életútját, sorsát ízléssel idézte föl, egy deklarált minimálprogram jegyében: „ne sértse meg a film a könyvet és a szerzőt”.
Harry Potterrel viszont az történt, ami várható volt: ha nincs eszeveszett látványosság, s ha nem jelenik meg a könyvsorozat legbensőségesebb (legméltányolhatóbb) szála, a mindenkori kollégiumi-iskolai-árvaházi gyerekközösségek dickensi mintája, akkor a mű kipukkad. Egy korábbi Filmvilág-beszélgetésben (2002/2.) őszintén egyetértettem Arató Lászlóval és Boldizsár Ildikóval abban, hogy amennyiben a Harry Potter a gyerekek olvasmánya, igenis arra kell a mindennapi irodalomoktatásnak támaszkodnia. Annál is inkább, mert a könyvsorozat minden motivikus fogást magába gyűjtött a világirodalomból, ami csak tanítható. De a legjobb tizenkettőben látni nevetséges és szomorú is. Kétségtelen előnye, hogy a mű „vadonatúj” (ahogy a DJ-knek sohasem lehet egyszerűen csak új egy popszám), de egyúttal az effajta versenyeztetések értelmetlenségét is súlyosbítja: amikor „Az évszázad legjobb futballistájá”-ra kell szavazni, természetesen igazságtalan előnyt élveznek a maiak, hiszen azokat látjuk játszani, azok a diadalmas újak. Az avíttas Vernére rá nem vehető gyerekek, ha mégis hajlandók olvasni, a Potter-könyveket választják.
Szántó Dávid és stábja jól tette, hogy a próbatételeket és a mitikus figurákat egyaránt a sport, a sportközvetítések közegébe helyezte: e választás tökéletesen harmonizál a Potter-kötetek (lehetséges) olvasóinak mese-igényeivel. Jónéhány poén pedig finoman tovább-aktualizált (ilyen például Szepesi György és Vitray Tamás összekacsintása a kviddics-mérkőzés tribünjén, a valaha volt magyar futball szakértőiként), s ebben a tovább-ban átörökítődik a filmbe a sorozat egyik legfőbb jellegzetessége, a képregények és szappanoperák végeérhetetlensége, a naprakész szolgálat.
A feladatot Geszti Péter értelmezte a legtotálisabban reklámként. S meglehet, a Pál utcai fiúkkal nyerni fog, mert nyerni akar. Ő a filmen belül s azon kívül is minden alkalmat megragadott, hogy egy kereskedelmi vetélkedőben győzzön, bombasztikus szóhasználata már a prológusban is viszolyogtató volt („hogy végre egyszer választ kapjunk az élet nagy kérdéseire”, „a könyv hibátlan, mint a relativitáselmélet” stb.). S ha már propagál, megfejelte a dolgot „a polgári liberalizmus alapeszméjének” hangoztatásával, valahogy úgy, mintha a Háború és békét a pacifista mozgalmak zászlóvivőjeként hirdetné.
Ezt a felfogást viszont – Török Ferenc rendezői segédletével – tehetségesen érvényesítette. Helyszínrajz, a hősök felvonultatása, a jelmezek, kellékek tára – minden pontosan, ritmusosan, hatásosan működött. A zenei kíséret külön is telitalálat: az indítás kemény rock-os Led Zeppelinjétől stílszerűen jut el a mai rapvilágig (röpke tisztelgéssel az Animal Cannibals jo-jo-józsefvárosa előtt).
Geszti végigkommentálja a műsorát, de showmanként, a művön belülre kerülve teszi. A Gyűrűk urának kommendánsa, Csányi Vilmos viszont akármilyen rokonszenvesen bizonygatja a mű értékeit, mindvégig kívül marad a látványon, statikus figurája leblokkolja az egyébként finom, egyszerre misztikus és groteszk képi ötleteket. Igaz, az irdatlan szereplőgárdának már a puszta seregszemléje is meghaladná a szabott idő kereteit, valószínűleg ennek a könyvnek az esetében kellett volna a legmerészebben, a pars pro toto szellemében egyetlen epizódra koncentrálni.
„Mi közöm ehhez az egészhez?” – kérdezi az ifjú énekesnő a Tüskevárt lapozgatva, és ez az attitűd jóval rokonszenvesebb, mint a tutit ígérő harsogás. Völgyesi Gabi és alkotótársai képviselték a mezőnyben leginkább A Nagy Könyvet elvileg létre hívó szándékot: késztessük az újabb nemzedékeket olvasásra úgy, hogy megelevenítjük a kedvetlenségüket, elképzeljük a folyamatot, amelynek a végén hitelesen elhangozhat: „a berekbe visszatérünk”. Ennek a játéknak „csupán” az a bökkenője, hogy nem a könyvet szeretteti meg, hanem a természetet, az elszakadást a gépies városi élettől. Mintha a Főtér ismeretterjesztő adását látnánk, melyben egy áldozatkész riporter az akklimatizálódás kellemetlenségeit legyűrve ráébredne – nem az irodalom, hanem – a táj szépségeire. Itt persze fölvetődik, mennyire irodalom kiskamasz korom rajongott szerzőjének e műve, s ezen belül miért a Tüskevárt preferálja a lapos didaktikában gondolkodni hajlamos iskolai irodalomoktatás (miközben a Csí, a Lutra vagy az eldisneysített rajzfilm mögött már eltűnt, eredeti Vuk is értékesebb munka).
Mint ahogy az Abigél sem reprezentánsa Szabó Magda életművének. Schubert Éva és a rendező, Szederkényi Júlia viszont hál’istennek arra koncentrált, hogy a meseszövés fortélyaira figyeltessen. Kedves iróniával, bizonyos távolságot tartva, de szeretettel idéztek föl egy jól ismert történetet, ahol kellett/lehetett, értelmezték a látottakat, akár egy intelligens és jó ízlésű pedagógus. Ahogy a Tüskevár készítői Bánhidy László bejátszásával, ők is tisztelegtek egy már klasszikusnak számító feldolgozás előtt a lányiskolai tablóba rejtett Szerencsi Éva-fotóval. Szívszorító megpillantani a hajdani széplányt, de egyben azt is látjuk, hogy A Nagy Könyv a közönséggel akkor talál igazán nosztalgikus kapcsolatot, ráismerő örömöt és refencia-pontokat, ha benne a tévé önmagára reflektál.
A leghevesebb reakciókat a Micimackó és az Egri csillagok feldolgozása váltotta ki. Alighanem azért, mert a stábok úgy gondolták, e műveket a közönség már betéve ismeri, nekik nem ismertetniük-ajánlaniuk kell, hanem saját olvasatban felülírniuk. Alföldi Róbert hangsúlyozta ugyan, hogy ő bizony a Micimackót korábban nem olvasta, azt pontosan érzékelhette, mire használja a kultúra (a film, a popzene, a dizájn stb.) Milne remekét, és ennek a kollektív gyerekségnek megcsinálta a fonákját. Ha a világ egyszerű (nagyon bonyolult) összefüggéseire a gyermeki naivitás előcsodálkozik, arra az aggkori szenilitás utócsodálkozása rímelhet. Így lesz a százholdas pagony öregek otthona, Róbert Gida pedig háziorvos. Az ötlet kiválóan működik, a szenilitásnak formátumot és méltóságot ad az egybegyűjtött színészóriások tétova gyülekezete (még az is látszik, hogy örülnek egymásnak, éppúgy, mint a könyvben Malacka, Tigris meg a többiek). A bökkenő, hogy míg Milne mesefiguráinak infantilitása filozófia-hordozó erő, addig a memóriazavar nemigen.
A tizenkét film mezőnyének így is a legérzékenyebb pillanata köszönhető Alföldinek és operatőrének, Kardos Sándornak: a stégre ünneplőben kiültetett, látogatókra hiába váró öregek (megtestesült nemzeti értékek) naplementéje.
Eger városa, úgy hallom, háborog, megcsúfolták szent ereklyéjüket, az Egri csillagokat. Pedig a stáb becsülendő kockázatot vállalt, amikor félretette a kínálkozó kifestőkönyv lehetőségét. Ám túl sokan és túl sokat csavartak rajta. Látható az eredeti törekvés annak a médiának és tömegkultúrának a parodizálására, amely a romantikus történetet kizárólag a Csillagok háborújának beszédmódjában fogadná be. A forgatókönyvíró, Háy János éppen ellenkező koncepcióval használja például a reklám- vagy a rap-elemeket, mint Geszti: kényszerűségként mutatja föl és alkalmazza őket. Merthogy valóban, Gárdonyi Géza ma agárdo-nyigéza. Csakhogy minderre rátelepül Sebestyén Márta és Bárdy György kultusza, inkább őket sztárolja a film, mintsem magát a regényt (Bánhidy László vagy Szerencsi Éva aránytartó megidézésével szemben az önreflexió itt főszerepre jut), s végül a rendezés mindezt tovább pörgeti a klip-szerű szóródás felé. Nem a regényt be (nem) fogadó közeg paródiáját kapjuk, hanem a regényét, s ez az ajánló-versenyeztető funkciónak mégiscsak ellene mond.
A gyermekmeséken kívül a nagyromantikának lehetett még esélye. Persze huszonöt percben Az aranyember csapata sem áltathatta magát azzal, hogy a néző legalább a női szereplők között rendet tudna rakni, de szerencsére nem is nagyon volt erre szükség, mert a publikum sok nyugtalanító klipes-kavalkádos kevercs után békebeli kalandregény-kivonatot kapott egy békebeli jóságot és szelídséget sugárzó színésztől. Kulka János derűsen simogatta kutyája fejét, miközben a szenvedélyek viharzottak körüle, és ez a látvány Jókai Mór színrelépése nélkül is meghatotta volna az álmokra szomjazókat. Az életből menekülő író öregkori históriája azonban ugyancsak előkerült, s diszkrét párhuzamként értelmezte a regény végkifejletét.
Nem volt különösebben nehéz dolga (Kovács) Ákosnak sem, az 1984-hez hasonló negatív utópiák sémáját ezernyi zanzásított változatban ismeri a mozijáró közönség. Orwell e könyve árnyaltabban és kevésbé pamfletszerűen beszél az újabbkori diktatúrák természetéről, mint az Állatfarm meglehetősen lapos állatmeséje, de azon kívül, hogy szentenciáit illő borzadállyal elfogadjuk, nem ajándékoz meg nagyobb mélységekkel. A szentenciákat viszont Ákos meggyőző lelkesültséggel és átforrósodással közvetítette, s ennek a popszínpadi hitnek átütő ereje lehet.
Így állt össze hát A Nagy Könyv középdöntőjének hatos mezőnye (Micimackó, A kis herceg, Pál utcai fiúk, 1984, Abigél, Az aranyember), amelyből egyenes ágon, egészen mellesleg kihullott a két igazán nagy könyv, a Száz év magány meg A Mester és Margarita. Nem volt esélyük. Csoda (és alighanem az illedelem dolga), hogy idáig is eljutottak. A rétegződő történeteikből elősejlő világ nem fér bele abba a járókába, amelyet előszeretettel magunk köré vonunk. Pedig mese és példázat García Márqueznek is, Bulgakovnak is kedves íráseleme, sőt másból sem áll a két regény, mint mesékből és példázatokból, amelyekkel a két rendező, Gothár Péter és Fekete Ibolya másként-másként gazdálkodott.
A Száz év magány ajánlófilmje ugyan elhárítja a dramatizálásnak még a próbáját is, és helyette a hosszú – valljuk meg, így unalomba fúló – felolvasásokat ritka vágásokban éltetik igazán a mégoly hangulatos helyszíni (couleur locale) képek, de az egész vállalkozást feszültségbe vonja a moderátor, Udvaros Dorottya vibráló elérzékenyültsége. Udvaros kicsit nyafogósan, ám szuggesztívan jelzi, milyen szüksége van az embernek az irodalomra válságos pillanataiban, s ezzel megteremti a képernyőn az Olvasó személyiségét.
A Mester és Margarita feldolgozásából még a klasszikus mozgóképes színjáték sem hiányzik, Hernádi Judit kulkai változatban együttérző és ironikus asszisztens, a moszkvai harmincas éveket az archív felvételek montázsai nagyon szellemesen hozzák elénk, Bulgakov sorsa a sztálini telefonokkal még kíváncsivá is tehet, az orosz színészek jelenléte pedig atmoszféra-erősítő ötlet (istenem, milyen gyönyörű személyiség a Margaritát alakító Regina Mjannyik!) – hiába… A remekműből s a könyv remekmű-voltából a tájékozatlan szinte semmit sem érthet, egy mégoly empátiával elkészített klip is kiveti magából ezt a gyönyörű, lélegző, izgató szövegtestet. Megfordított analógiával: mintha egy Tarkovszkij-filmet egy használati utasítás szövegébe igyekeznénk gyömöszölni.
Az olvasást és a látást nem lehet eladni. A tovább(és előrébb)jutás nem a könyveken múlik, s nem is a filme(se)ken, ha a reklám vizsgázik helyettük.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 759 átlag: 5.45 |
 |
|
