Az Őszi szonátárólSolitaire és solidaireIllés Endre
1.
Camus utolsó (vagy utolsó előtti) novellájának Jónás a hőse, a cethal-lakó, rest próféta századunkbeli leszármazottja. Kortárs-Jónásunk ezúttal híres festő, aki a siker és a világ kívánságai elől visszamenekül a cethalba: fel a padlásra, egy takarókkal bélelt fészekbe. A család és a világ azt reméli, Jónás a padláson is fest. Csalódnak. Jónás a magányt élvezi. És amikor rátörnek, festmény helyett csupán a rámára feszített, tiszta, fehér vászon várja őket, középütt egyetlen parányi, elmosódott szó, kibetűzni is alig tudják: solitaire? vagy talán solidaire? – találgatják.
Ha mottót kellene írnom Ingmar Bergman új filmje elé, Camus talányos szavát választanám: egyedüllét – együttlét. Ebbe sűríthető az Őszi szonáta is.
Gondolt-e rá Bergman? Talán. Első híres rendezése – még Göteborgban, színházi rendező éveiben – Camus első drámája, a Caligula. Néha nem felejtjük el első szerelmünket.
2.
Szép képek vonulása az Őszi szonáta. Lefojtott kis drámák szépen lépegető sora.
Egy drótkeretes szemüvegfű, csúnya, sovány fiatalasszony levelet ír, meghívja magukhoz, a szomorú, északi vidékre, a magányba, híres zongoraművésznő anyját, akinek éppen meghalt a szeretője. Az íróasztalon, a levélpapír mellett, egy ötéves kisfiú bekeretezett fényképe. A drótkeretes szemüvegű asszony fia. Halott. Egy nehezen éledő szerelem sebesült meg ezzel a halállal. A szótlan férj aggódva figyeli gyanútlan feleségét, ö sejti már, milyen örvény nyílik meg ezzel a levéllel.
S megérkezik az anya, és nem tudja, hogy ott találja másik lányát is, a fiatalabbat, gégeizom-bénulással, testileg-lelkileg elborulva, roncsként. A sikerekben, diadalmas zongorahangokban, nagy utazások lázaiban, hajszáiban, földrészek között szinte megfeledkezett róla. Megriad, szólni próbálna a gyógyíthatatlan beteghez, és dialógusukhoz tolmács kell: a bénult gégeizmok hörgését csak a másik lány érti meg, a csúnya.
Néhány hosszú pillanatra tanúi leszünk egy haldoklásnak is. Ül a zongoraművésznő szerelme-szeretője mellett, akihez évek és sikerek kötözték, ül a kórházban, a különszobában, a mozdulatlan, vízszintes test mellett (ez emlék), s úgy kell ülnie a nehéz, lassú halálnál, mint amikor a vonat ablaka alatt állunk, már elbúcsúztunk attól, aki elmegy, nincs több szavunk, a semmibe kapaszkodunk, s a vonat még mindig nem indul.
És már a film első negyedében felragyog a legszebb kép. Görög szabású, vörös estélyi ruhában megjelenik az anya az első vacsoránál, hódító vörös szín a mozdulatlan háttérbarnák előtt, a vacsorát megvilágító gyertyák lángja ettől a vöröstől lobog izgatottan. És vacsora után – anyja biztatására – a drótkeretes szemüvegű fiatalasszony a zongorához ül. egy Chopin-prelude hangjait üti le, nem is rosszul, csak kissé félénken, el-elakadozva. És közben az anya arca. Az arcban a szeme. Felváltva látja lányát, s összeszűkülő szemrése elárulja, hogy egy koncerttermet is lát, s ott ő játssza a prelude-öt. Ingrid Bergman – mert ő az anya – felejthetetlen pillanatai, a kettős látás remeklése. Majd nem tud ellenállni a biztatásnak, zongorához ül, s eljátssza a prelude-öt érzéki szépséggel, tökéletesen. És most Liv Ullmann arcát látjuk, a drótkeret és a kerek üveg mögött olyan égi szomorúságban a tekintetét, hogy önnön szomorúságától tündökletesen megszépül, fénylik, mint a felnyúló gyertyaláng.
A dráma képei következnek. A megnyíló örvény. A múlt. A kislány nagy, csukott ajtók előtt áll, hallgatódzlk, bent az anya gyakorol. A kislány mégis benyit, kiküldik. Igazában nincs is anyja. Minduntalan elutazik, örökkön távol van, ismeretlen városok és sikerek ingere a ruháiban. És amikor a kamaszlány már önmaga lehetne, anyja a legrosszabbkor kezdi formálni, irányítani, megkötözni, süketen, a valóságra alig ügyelve, sebeket tépve kegyetlenül. Mindez a vacsora után robban, éjszaka, az álmatlanság és az emlékek térfogatában. Mint a mélyből feltörő, kigyulladó petróleumkutak lángja.
Másnap az anya lányának ajándékozza szép, használt autóját, érzék-telenül, enyhülésként, jóvátételként. Menekül. Már új szeretőjével, impresszáriójával.
És a lány ismét szeme elé illeszti a drótkeretes szemüveget, a temetőben sétálgat, a roskadó, eldőlő fehér sírkeresztek között, s mintha halott kisfia simogatná, a simogatásban isten kegyelmét érzi. Élete – gyerekkori sérülései után – már csak leélés.
A vonuló képekben az összebékíthetetlen belső rímpár: a solitaire és a solidaire. Az egyedüllét és az együttlét.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1052 átlag: 5.39 |
|
|