KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/március
• Almási Miklós: Európa megszállása Filmpiac
1895–1995
• Ardai Zoltán: Bábszínház tüzes szekéren Méliès-utazások
• Dániel Ferenc: Megszállott az utolsó centig Griffith
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Frankenstein és Orpheusz Frankenstein-tanulmányok (2.)

• Karátson Gábor: Ozu esküvői A Ji King és a film
• Turcsányi Sándor: ©umava, a Paradicsom Új cseh filmek
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Keleti szél Torinói jegyzetek
KÖNYV
• Komár Erzsébet: Casanova más szemmel
• Zsugán István: A kérdező Zsugán István kötetéről
• Jancsó Miklós: Levél a frontról Zsugán Istvánnak könyve megjelenésének ürügyén

• Bakács Tibor Settenkedő: Családi vállalkozás Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Nyolcadik utas: a taxisofőr Vörös Colibri
• Bikácsy Gergely: Rókapofák és szarformancia Salo, avagy Sodoma 120 napja
• Bori Erzsébet: Észak–déli átjáró Lamerica
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jobb szépnek és gazdagnak lenni
• Harmat György: Star Trek: Nemzedékek
• Nagy Gergely: Kvíz Show
• Nánay Bence: Lopakodók
• Tamás Amaryllis: Az Árnyék
• Hungler Tímea: Only You
• Barotányi Zoltán: Reneszánsz ember
• Asbóth Emil: A nagy ugrás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Méliès-utazások

Bábszínház tüzes szekéren

Ardai Zoltán

Méliès mágus legnagyobb trükkje: meglátta a földhözragadt, naturális filmben a légies fantáziát. Nála nem a vonat, az űrhajó érkezik.

Az első celluloid-mozgóképek párizsi vetítései az 1895-96-os, vigalmas télen az egész várost lenyűgözték. Akadt vajon csak egyvalaki a sokaságban, aki az igézetet magáról lerázva szent „nem”-et kiáltott? Ha igen, jajsikolyát elnyelte a szodomai éjszaka, nevét eltörölte az idő. Többet tudni már egy másik magányos dühöncről, arról a deli bajszú möszjőről, kinek akkori irritáltsága éppen a veszélyes újdonság iránti lelkesedésből származott. Georges Méliès-t, a harmincötödik évében járó bűvészszínház-igazgatót oly heves izgalomba hozta az új találmány, hogy rögtön magához is igyekezett ragadni annak jogait a Lumière-família kezei közül. Vásárlási ajánlatára a feltalálók idős atyja ajtót mutatott neki, de hiába: két év múltán a család kiszorult a francia filmgyártásból, Méliès saját-műtermes cége viszont külországokba is átterjeszkedett. Méliès volt az első ember, aki felocsúdott a kinematográf-képek kivetítésének örömteli ámulatából. A Lumière-ek számára a mozi születése beteljesülést jelentett, ők ’96-ban immár boldog elégedettséggel működtek. Némi ráadást, találmányuk üzleti kiaknázását szorgalmazták csupán: kinematografikus riportocskák nagybani termeltetésébe fogtak. A filmezés önálló értelméről és lehetőségeiről nem volt érdekes elképzelésük; az első ilyen koncepció Méliès-től ered, aki kezdeti döbbenete után máris a pokolba kívánta őket. A Lumière-ekben elviselhetetlenül sótlan alakokat látott. Istenem, vak tyúk is talál szemet, de hogy e két technikabolond fényképezőgép-gyáros mozikészítményei jelentsék a filmet?! Az istenadta úri- és köznép, persze, hogy ne ujjongana, csak ő, egyedül ő, Méliès ég, szenved itt a vágytól, ő tudja csupán, miféle ablakok tárultak fel a filmmel.

Bár eleinte ő is forgatott néhány szimpla tudósítást, azt mindenesetre csakugyan felismerte a tapasztalt mágus, hogy mitől válik majd a film oly roppant globális üzletté. A gépi mozgókép, mint naturalisztikus dokumentum, felülmúlhatatlan, születése épp ezért nem a dokumentálás, hanem az illúziós hatások dolgában nyitott felmérhetetlen távlatokat. Méliès ösztönszerű következtetése már vitathatóbb; eszerint a film alapvetően egyvalamire való (minden másféle felhasználása mellékes): az emberi élményvilág nagy tömegeket érintő, fantasztikus kibővítésére. Hogy az alacsonyabb néposztályok – analfabetizmus sem akadály – ezentúl betekintést élvezhetnek öltöző-vetkező hercegnő-firmák budoárjába, ez a minimum. De, tágranyílt szemmel, mintha-közvetlenül átélhetnek olyan kalandokat is, amelyekben amúgy nemcsak nekik, hanem a gazdagoknak és hatalmasoknak sem lehet részük, legalábbis egyelőre nem. Részt vehet bárki akár egy marsbéli Walpurgis-éjen; elég, ha úgy érzi izgalmában, hogy körülveszi őt a filmvászon. A Lumière-féle vonatos képsor eredeti varázsa mást nyújtott. A jelenet köznapian ismert látványt ismertetett fel újképpen. A filmezés lehetőségei ebben is különösek és felmérhetetlenek: a megszokott, az ismertnek vélt látványfolyamok másként – és megint másként láttatásában. Méliès emez irányhoz nem vonzódott, észre sem vette. Nem is neki való volt. Kozmikus mozivarietéje viszont, ez az eleven színészekkel működő filmes bábszínház, az archaikus filmművészet fejedelmévé emelte őt. Valamelyest ironikus módon csakis épp művészként sikerült uralnia a századelős filmévtizedet (üzlethálózat, gyártóvolumen, bevételek ügyében Méliès cégét a Pathé messze lekörözte). Az általa teremtett artpop-kino szinte maga volt egy ideig a Film, és ez ma valamivel kevésbé érződik komikusnak, mint Walter Scott egyedüli regnálása a XIX. századi regény trónján 1830 előtt. Verne Gyula nagyobb író, de neki azután tróntermi sámli sem igen jutott. A Vernétől bőven ihletődő Méliès pedig egyszer csak trónfosztatott. Legkitűnőbb alkotása 1912-ből való – Az északi sarkvidék meghódítása a címe –, ám épp főművével a mágus kevéssé hódított; ez idő tájt már főként Guazzoni és Feuillade felé fordultak a bűvöletszomjas tekintetek. A Méliès-forgatások sokáig végeérhetetlennek tetsző láncolata (a hullámvölgyekben sem adta évi tízegynéhány tételnél alább, ugyanakkor azért tudnivaló, hogy mondjuk az Utazás a Holdba, a maga nem egészen negyedórányi tartamával a messire hosszabb művei közé számít) még a világháború előtt örökre megszakadt. Később, a némafilm klasszikus nagy évtizedében Méliès a nyomort is megismerte, egy ideig játékbabákat árult, 1930 körül azonban megérte műveinek kisebbfajta, újravetítéses reneszánszát. Nyolc évvel ezután halt meg, menhelyen.

A megrögzött dekoratőr és színigazgató ragaszkodása a merev totálfelvételekhez egész celluloid-életművében töretlen maradt; a bolygófelszíni jeleneteket rendre a XIX. századi romantikus színház sziklás díszleteivel keretezte, és előszeretettel léptetett fel boszorkányokat, koboldokat, tündérféléket bárminő környezetben. Alapeszköze maradt a zsinórzat, a csapóajtó-játék, a drapéria. Az óceán csodáiban például csak egyetlen jelenetet épített fajtiszta filmtrükkre, a viharét (vízzel teli lavór, rezegtetve, hajtogatott papírhajóval). Nyíltan bűvészpódium-jellegű moziszkeccseiben viszont – éppen ezekben – feltűnően ambicionálta az „abszolút filmes” képsorokat, táncoló selymekkel, fényörvényekkel. De nem ezekért szerették. Az Utazás a Holdba, 1902-ben, ez volt a legfrenetikusabb Méliès-tömegsiker, az évtized mozidarabja, a játékfilmezés nagy áttörése. Lefényképezett űrkaland, vagy lefényképezett trükkparádé? Ma már senki sem vélheti az előbbit; sőt a nevezetes ősfilm éppen humoros össze-eszkábáltságával kelt nézői gyönyört. A mű tartalma: a kezdődő évszázad artnuvó-orfeumi előreálmodása, a modernitás üdvözlése, egyszersmind burleszkparódiája. Carabas-Barabas anti-Cseresnyéskertje. Szenvedő személyek helyett közös mámorban hadonászó, egymást fellökdöső ugribugri mukipofákat látni benne: kik ezek? Tudósok, táncosnők, miegyebek, a műszaki tárgyakra való koncentráció jegyében megvalósult emberiség képviselői. Az emberi viszonyokhoz fűzött remények, a balsorsú individuális vágyak helyett valamely óriási demokratikus muri láza dúl bennük, ünnepelnek a techno-progresszió egyelőre még girlandos vidámparkjában. A modernitás valóban megváltás. Mert ledarálja a személyes időt, és az előállt szürke pépbe vidám, színes jelzőzászlócskákat tűzköd. A megdarálatlan személyes idő pedig maga a melankólia. Aki nem képes belevetni magát sem a tőzsdei hangyabolyba, sem a munkásmozgalomba vagy a politikai katolicizmusba, és akit művész- vagy tudós-szenvedély sem menekít, az még lehet óceánátrepülő, valamint minden héten bajnoki foot-ball matchekre is járhat. Máskülönben csak egy lehetőség maradna. Az ember váltót hamisít, hogy kissé megvastagítsa tárcáját, fehér öltönybe bújik, fehér kalapot tesz fel, majd beveszi magát egy jaltai szállodaszobába, ahol konyakozik, Brahmsot hallgat gramofonon, eléget egy régi, Olga Jefremovnát ábrázoló talbotípiát, aztán az ágyon két pisztollyal főbe lövi magát. És dalol a tenger, és dalol a múlt. A cseléd gyufát iszik.

Méliès más sorsra termett, de ő is felfogta – akárcsak az öreg Verne, akit még életben talált a holdas film –, hogy bukott ábránd az a hit, amely egykor mondjuk a Nemo kapitány elbeszélői dialektusában kifejeződött. Verne pesszimisztikus borúval sejtette meg ezt, Méliès ellenben pesszimisztikus vígkedéllyel. Gyerekek, a Holdon irdatlan magas gombákat találunk majd, és utálatos szelenita-népséget, holdhuszárokat! Lesz nemulass! Az északi sarkvidék meghódításában bizonyos Maboul professzor szerkesztménye (egy jégtörő csőrrel ellátott gépmadár, vagy inkább repülő vastraverz) előtt az asztrális állatövbe emelkedik, és csak onnét puffan le a Sarkra. Útközben a rák-zodiákkép utánacsap farkával a vasszörnynek. Némely gyűrűs bolygó mosolygós emberarcot mutat, mely a gépezet közeledtére fintorba rándul, mint tíz évvel korábban a Hold-arc is, amikor az űrszivar belevágódott. A gyűrűs bolygók jobb szeretik a rajtuk hentergő csillaggörlöket, ezek viszont az emberekre is biztatóan bazsalyognak. A szörny hátán propeller forog, az alatta meghúzódó, űrbe-nyitott kabinokban duhajkodnak a felfedezők. Kártya is járja köztük, egyikük a dugattyúk mellett kilógatja a lábát és nagyítóval méregeti a felbukkanó kis üstökösöket. Akik nem fértek be Maboul mérnök diadalmas készülékébe, léghajón igyekeznek a Sark felé, de náluk is helyszűke van: egy erőszakos szüfrazsett kiesik a kosárból. Repdeső hajjal, kezét tördelve zúg lefelé a felhők közt. A Sarkra érve az egész társaság csak ricsajozni tud, mígnem holmi dolinából egy templomnagyságú vénember emelkedik ki mellig, zúzmarakucsmában. A pislogó hó-apó jégcsapos fenyőkarjaival megkísérli besöpörni és a szájába tömködni a zajongókat, akiknek riadalma magabiztos impertinenciával váltakozik. Hógolyóikkal és közelharcos fogásaikkal visszavonulásra késztetik az apót. Otthon végül tomboló, bombardonos ünneplésben részesülnek, kivonul az egész Foliès-Bergère. Groteszk őrületekbe fúlnak mindannyiszor ezek a fontos kísérleti utak, de oda se neki. Indíts és újraindíts, lássuk, mi mászik ránk legközelebb. Megszakíthatatlan kalandfüzér ez valóban, épp csak az à la Méliès hangulatvilágítás ment ki végképp a divatból 1914-re.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/03 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=808