TelevízóSzerelmem, Elektra; Negyedik Henrik királyA hatalom útvesztőiKoltai Tamás
Esztergályos Károly mostanában szívesen visz a képernyőre drámai műveket: legutóbb Sarkadit és Csehovot. Tudom, hogy ez különvélemény, mégis megkockáztatom: a találkozás eddig elmaradt. Főként a Cseresznyéskert veszprémi díja szól ellenem, de mit tegyek, ha nem tudott meggyőzni. Szerintem egy valódi művészi erény fordult ez esetben a visszájára: az úgynevezett hűség az eredetihez.
Megpróbálom megmagyarázni. Esztergályos a szó legjobb értelmében „naiv” rendező: nem manipulálja a műveket. Nála a szereplők azt mondják, ami le van írva, és ez általában természetesen hangzik a szájukból. Másképpen fogalmazva, Esztergályosnak nincs „koncepciója”, nincs „üzenete” – egyszerűen hagyja élni a darabokat.
Csakhogy ez nagyon csalóka dolog. A darabok nem mindig arról szólnak, amit a szereplők mondanak. Ha a Cseresznyéskertben készpénznek vesszük a hősök önmagukról kialakított képét, akkor menthetetlenül elkezdenek szenvelegni – Esztergályosnál pontosan így történt. Persze ez a „hagyományos” Csehov, ezért is volt sikere. Ha azonban figyelembe vesszük a szövegalattit, akkor megnő a mondatok értelmezési tartománya, és ez az igazi Csehov-hagyomány, idézőjel nélkül. Minthogy a szövegalattit általában nem szokták figyelembe venni, kialakult az a gyakorlat, hogy a hagyományos Csehov a szokatlan, és a szokványossá egyszerűsített vált „hagyománnyá”.
Visszatérve Esztergályoshoz, a fentiek értelmében szerintem azok a drámai művek állnak jól neki, amelyeket nem kell „megfejteni”: amelyekben az írói gondolatot a cselekmény sodra vagy a szereplők direkt dialógusa hordozza. Gyurkó László Szerelmem, Elektrája pontosan ilyen – arról szól, amit a szereplők mondanak benne –, ezért is sikerülhetett jól Esztergályos rendezésében. De a Negyedik Henrik király még jobban sikerült, s ez a bökkenő. Tudniillik Füst Milán drámája éppen az ellenkezője az Esztergályos-modellnek. Henrik szavai mintha csak arra szolgálnának, hogy még rejtélyesebbé tegyék tetteit, sőt egész lényét; a hős személyisége s vele együtt a dráma nyitja valahol a szerepjátszások mögött, legbelül bújik meg, az értelmezők számára készített keresztrejtvény labirintusában. Esztergályos gondtalanul (és szerintem naiv ártatlansággal) alkalmazta módszerét Henrikre, aki így maga is ártatlanul és naivan éli meg kedélyének anomáliáit, saját szélsőségeitől szinte döbbenten. Vagyis ezt a Henriket, ellentétben a Füst Milán-i „eredetivel”, őszinte szavai „leleplezik”, nyíltságának ára a védtelenség, elszabadult mondataival egyszersmind kiszolgáltatja magát. Úgy vélem, Esztergályos Károly eközben észre sem vette, hogy ellentmondott a bevett fölfogásnak – „koncepciót” rendezett.
*
A Szerelmem, Elektra nagyrészt közeliekben játszódott le. Ez a televízióban kézenfekvő fölfogás sokat bíz a színészre, ami gyakran kockázatos, mert a sikertelen alakítást nem lehet rendezői „effektusokkal” feledtetni. Az előadás azonban éppen színészileg lett a legerősebb. A kulcsszerepekre – Gyurkó drámájának valójában mind az öt szerepe kulcsszerep, a hatodikat, a Kórust szerencsére kiiktatta a rendező, de meglepetésre kiiktatta Klütaimnésztrát is – olyan színészeket sikerült kiválasztani, akik eleve kizárták a szokványos gondolatot.
Mindenekelőtt T. Katona Ágnes alakítása meglepetés. Már most kiforrott egyéniségnek látszik, alkatában harmonikusan ötvöződik a lírai és a drámai árnyalat, Elektrájának keményre edzett arcán egy-egy pillanatban váratlanul szétolvadtak a vonások, hogy fölfedjék a védtelen fiatal lányt. A színésznő játékának nagy értéke, hogy Elektra kompromisszumra nem hajló, könyörtelen igazságkövetelése nem vált taszító modorossággá.
Bán Jánost, Oresztész alakítóját, bár még nem gyakori vendég a képernyőn, aligha kell fölfedezniük azoknak, akik figyelik a színházi életet. Ő inkább lírai alkat kamaszos vonásokkal, de van benne erő és – ami igazán jól állt Oresztészének – intellektus is.
Ami Bodrogi Gyula Aigiszthoszát illeti: végre már nem kéne meglepődni azon, hogy Bodrogi jó színész; hogy mást is tud, mint amire „hitelesítve” van; és hogy szerencsés merészség volt a szerepet rá osztani. Hadseregére támaszkodó hivatalnok-Aigiszthosza egyesítette a sunyi bürokratát és a demagóg politikust.
Frajt Edit Khrüszothemisze – a szerep lehetőségeihez mérten – a helyén volt, sőt a befejezésben a rendező szokatlan drámai jelentéssel ruházta föl.
Erről talán egy kicsit bővebben. Gyurkó drámája egyértelműen XX. századi politikai gondolatokat társít a görög mítoszhoz; kézenfekvő ezt a külsőségekben is jelezni, közelíteni egymáshoz a két távoli világot. Esztergályos a mezőn játszatta a cselekményt, egy Stonehenge-szerű barbár építmény közelében, ahová az öltönyös-kalapos Aigiszthosz nyitott, fehér autón érkezik, ejtőernyősökre emlékeztető osztag kíséretében. Semmi kifogásom a különféle stíluselemek vegyítése ellen – szerintem Euripidésztől Shakespeare-ig és tovább bármelyik dráma eljátszható bármilyen modern környezetben, az ilyen külsőségeknek nem kell túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanunk, még kevésbé fölháborodnunk rajtuk –, mégis most mintha nem működött volna tökéletesen a rendezői elképzelés.
A színészi előadásmód tárgyszerűsége – amit a televíziós hatás sajátos realizmusa tovább erősít – „konkrétabb” környezetet kívánt volna; a kifeszített ponyvák túlságosan általánosan és túlságosan semmitmondóan hatottak. A szabad mező „elvont” színtere inkább a rituális játékfelfogásnak kedvez, a jancsós elemek (például a leragasztott száj) viszont nem kezesülnek igazán Esztergályoshoz. A mező is akkor „működött”, amikor dísztribünt emeltek fölé – ez megint konkrét irányba lódította fantáziánkat, különösen hogy az „összeomlás” alatt az Egmont-nyitány 1956-ot idéző taktusai is fölhangzottak.
Mindezek nem túl jelentős kifogások; igazi vitám csak a befejezéssel van. A tévéváltozatban az Aigiszthosz bukásakor leégett „Stonehenge” Oresztész alatt változatlan formában újjáépül; az arctalan tömeg (hangtalanná fantomizált) gitáros ugrabugrája csöppet sem szimpatikusabb a megelőző korszak egyentapsos sorfalánál; a gyászba öltözött Khrüszothemisz pedig új Elektraként siratja halott nővérét. Minthogy a színészi játék árnyalatai is a makacs bűnüldöző Elektra igazát erősítik a megbékélést hirdető Oresztésszel szemben, nem lehet kétségünk afelől, hogy Esztergályos Károly legalábbis megbillentette a testvérek közötti kényes egyensúlyt.
*
A minden tekintetben jobbik, egyértelműen sikerült adaptációról, Füst Milán Henrik-drámájáról kevesebb a mondanivalóm. Itt is sok múlt a színészválasztáson, pontosabban a címszereplő megtalálásán: a népes Negyedik Henrik király tipikusan egyszereplős dráma. (Abban az értelemben persze, ahogyan a Hamlet is az.) Az utóbbi időben méltán sikeres Gálffy László személyében a szerep emberére lelt. Gálffy engem az angol színészekre emlékeztet: lezser tartás mögött összeszedett személyiség. Ezzel a „figurával” klasszikus és modern hősök sorát lehet eljátszani. Benne mindjárt földerengett egy II. Richárd, talán nem véletlenül: Esztergályos Füst Milán rendezésében is határozottan sok shakespeare-i volt. (Még több, mint amennyi magában a darabban.)
Meglehet, hogy azért jutott eszembe a II. Richárd, mert Gálffy Henrike is poétikus, gyermeki lélek, aki aligha való uralkodónak. Ez a Henrik nem játszik, nem bohóckodik, nem űz csúfot az udvarból – egyszerűen egy naiv ifjú, aki szereti a nőket, szereti az életet –, és mintha keresne valamit. Hogy mit, azt maga sem tudja. Talán a „lényeget”. A lehetőségek határait. (Egy pillanatra fölvillant Camus Caligulája, nem-zsarnoki változatban.) Így aztán senki sem kedveli Henriket: aki uralkodik, attól főnemes és feleség egyaránt elvárja, hogy legyen határozott és egyértelmű.
Gálffy Henrike kétségtelenül rossz uralkodó addig a pillanatig, amíg rá nem jön, hogy másokban a nyíltság álarca mögött kiszámított ravaszság rejlik. Ez a pillanat a felnőtté válás pillanata: Canossa. Henrik „csalódik” a pápában, és ettől kezdve megváltozik. A rendező – logikusan – itt tart három perc szünetet az előadásban. Sajnos, hogy a megváltozott, „pragmatista” Henriket nem ábrázolja a dráma. Ez a „sajnos” Esztergályos szempontjából értendő, másfelől viszont könnyű belátni, hogy Füst Milánt a „másik Henrik” nem érdekelte. A hódító császárról csak néhány odavetett mondatot hallunk a darabban. Az író akkor tér vissza hőséhez, amikor Henriket újra előveszi gyengesége, és ahelyett, hogy lefogatná ellene támadó fiát, érzelegni kezd. Ez lesz a veszte. Valójában Henrik régi énje semmisíti meg az újat. A filmen föl is villan egy pillanatra az egykori csibészes, lobogó ifjú arca.
Lehetne még cifrázni a dicséretet: jórészt markáns alakítások, kemény vágások, dinamikusan váltakozó filmes és színházias beállítások jellemzik az alkotók munkáját (operatőr: Bíró Miklós, zeneszerző: Szunyogh Balázs). Ha az illetékesek helyében volnék, a Negyedik Henrik királyt benevezném Veszprémbe.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1156 átlag: 5.63 |
 |
|
