Érzéstelenítés nélkülTitokzatos hatalmak?Csala Károly
Egy sokat utazó, sokat szereplő – a tévéből, arcról éppúgy ismert, mint írásai alapján –, egyszóval sikeres külpolitikai újságíró hazaérkezve egyik külföldi útjáról váratlanul megváltozott helyzetbe csöppen: felesége elhagyta egy fiatal költő kedvéért, s ugyanakkor a szerkesztőségben is „taccsra teszik”, de még egyetemi szemináriumait is megszüntetik, végképp „kiesik a tojásból”. Magyarázatot pedig nem kap. Sem magánéleti, sem közéleti bukására.
Ez ideig az égvilágon semmi aggasztót nem tapasztalt, sem itt, sem ott. Felesége most sem hozakodik elő holmi rejtegetett sérelmekkel. Nem, pusztán annyi a magyarázat, hogy szerelmes lett másba. Látszólag tehát annál a közhelynél vagyunk, hogy a szerelem titokzatos hatalom...
A közéleti kudarc csak icipicivel világosabb indoklású: a pártközpontban dolgozó régi barát-ismerős elkerül munkahelyéről. No de ennyi volna egy ember? Egy pálya? Egy sors? Egy véletlen pártfogó kiesik a sakkjátszma során, s oda minden? Nem, a filmben ez pusztán utalásféle valamire. De nem indok, nem magyarázat. Hősünk sorsa valamiféle titokzatos hatalmak erőterére látszik homályos fényt bocsátani... A társadalmi erők ilyetén fölfogása megint csak elszomorító közhely – volna, ha csakugyan erről, ennyiről szólna a film.
Mert bizonyos, hogy vadítóan irracionális filmet lehetett volna rendezni ebből a sztoriból, amelyért Wajda mellett a forgatókönyvíró Agnieszka Holland a felelős. S egy csöppet sem véletlen, hogy Lengyelországban is akadt néhány kritikus, aki pontosan így – meggyőződésem szerint a felszínen maradva – értelmezte és bírálta, utasította el a filmet, elsősorban a forgatókönyv „kuszaságára, motiválatlanságára, hézagosságára” hivatkozva, mint a nagy rendező sajnálatosan félresikerült alkotását.
Hézagos a forgatókönyv? Hogyne. Ugyanis éppenséggel a társadalom „hézagairól” szól. Azokról a territóriumokról, ahol a dolgok fonákja látszik, nem a színük. Amelyekre a nagy általánosságban igaz jellemzések – a társadalmi berendezkedésről és struktúráról – legföljebb csak mutatis mutandis vonatkozhatnak, nem pedig szó szerint. Ahova belépve kénytelen az ember újragondolni és másképp végiggondolni a megszokottat. Az ilyesfajta hézagokra bukkanó ember persze másképp lát, mint az ilyesfajta hézagokba bukó. Mi, nézők – meg természetesen a rendező és a forgatókönyvíró is – az előbbiek közé tartozunk, míg a hős az utóbbi kategóriába való. Ezt a nem csekély különbséget nem veszi számításba az, aki Wajda filmjét magát véli „hézagosnak”, netán irracionálisnak.
A történet ugyanis korántsem ér véget a hős „leszereplésével”. Ellenkezőleg, ez csupán az expozíció volt. A film pedig arról szól innen fogva: hogyan viselkedik ez az ember a társadalomnak eddig számára teljességgel rejtve maradt „hézagaiban”. S azt látjuk, hogy nem jut el a magyarázatig, passzív módon beletörődik sorsába – logikus „véletlen” fejezi be a történetet: fölrobban egy rossz kályha. De vajon az alkotó szemhatára azonos-e a hősével?
Ez vissza-visszatérő kérdés Wajda filmjeivel kapcsolatosan. Hiszen mondták már őt reakciósnak is, például azért, mert a Hamu és gyémánt tévútra fordult hősét állította vizsgálódásának középpontjába.
Mi vonzza Andrzej Wajdát az ilyen „kétes” figurák felé, amelyeket mindig belülről (a vád: rokonszenvvel, tehát azonosulással) ábrázol?
Wajda minden filmje a meghasonlásról szól. Pontosabban fogalmazva, minden filmjében – akár a középpontban, akár mellékszálon – előáll a „meghasonlás helyzete”. A hozzá tartozó hőssel, természetesen. Ez vonzza Wajdát. Sok útja-módja van annak, hogy a művészet a nagyjából, a valahogy ismertet új szemmel láttassa – ami nélkül fabatkát sem érne, mert nem volna művészet. Wajda talán épp azért válhatott a lengyel nemzeti művészet kimagasló alakjává, mert hazája történelmét – a mát is beleértve – meghasonlásra igencsak alkalmat adó mozgásnak látja és láttatja. Művészetének, úgy vélem, kulcsa a „meghasonlás helyzete” iránti érzékenysége. Az egyén és a történelem viszonyáról beszélve az egyénre is, a történelemre-társadalomra is új, elgondolkoztató fényt vet azáltal, hogy „belülről”, rokonszenvvel ábrázolja a meghasonló embereket. Az azonosulás azonban más kérdés: Wajda nem úgy látja a két pólus viszonyát, ahogyan az egyikről, csakis az egyikről látni lehet! (Ellenkező esetben nem pusztán torz, hanem előítéletes képet mutatna emberről is, társadalomról is. Márpedig épp a társadalmi és egyéni előítéletekről mond filmjeiben kemény ítéleteket.) Erre bizonyíték a „meghasonlott hősök” törvényszerű vége filmről filmre. Vagy elbuknak, vagy csak látszólag jutnak „többre” (mint a „nosztalgikus” Wajda-filmekben, például a Nyírfaligetben vagy A wilkói kisasszonyokban). Igazából csak sorsuk tanúi – mi, nézők – juthatunk többre, ha fölfogjuk s megemésztjük a látottakat. Igazából tehát a legtöbb Wajda-film, az Érzéstelenítés nélkül is „nyitott műalkotás”, az ilyenre jellemző módon – direkt, lekerekítő tanulság-kimondás helyett – „művészi kétértelműséggel” zárul, aktivitásra, továbbgondolásra serkentve közönségét.
Beszéljünk még a rokonszenvről. Miért szükséges, miért valósággal elkerülhetetlen ez az ábrázolásban Wajdánál? Azért, mert enélkül nem lehet érdekes az adott hősök meghasonlása, s ráadásul eleve, az első pillanattól kezdve kénytelenek volnánk megítélni őket. Nem volna min gondolkodni. A film, amely az ő sorsukat ábrázolná, aligha adhatna bármi újat tudatunknak, fölfogásunknak.
Wajda az Érzéstelenítés nélkülben bravúrosan elejét veszi gondolattalanságra csábító renyheségünknek már a színészválasztással is. Zbigniew Zapasiewicz, az újabb lengyel filmek sztereotip „docense” kis híján megrögzült egy nagyhatású, remek film – Zanussi Védőszínekje – okán a negatív intrikus filmfigura skatulyájában. Wajda rögtön a Védőszínek után választotta az Érzéstelenítés nélkül főszerepére. Az évek múltával, a Lengyelországtól való földrajzi távolsággal, persze, egyre kevésbé érződik ennek a színészválasztásnak a jelentősége a film hatásmechanizmusában; de azért, gondolom, Magyarországon sem árt tudni róla. A film első jeleneteinek erejét mindenképp maximálisra fokozta eredeti, hazai közegében az a tény, hogy az „imént” még mefisztói intrikus Zapasiewicz elbűvölően szelíd, rokonszenves, kedves embert játszik új szerepében. Ezt az embert csak szeretni lehet – s erről derül ki nyomban, hogy „nem szeretik”. Sem a felesége (Ewa Dałkowska), a sajnálatosan rosszul választó (de „egyébként” szintén rokonszenves, jobb sorsra érdemes) asszony, sem a főnökei és a kollégái. Tehát senki, akitől a sorsa függ. Csupán diákjai szeretik még – vagyis azok, akik végképp nem tehetnek érte semmit.
Hogyan viselkedik hát ebben a helyzetben a hős? „Rokonszenvesen” és tanulságosan. Annak tudatában, hogy ő nem változott, ő nem ér kevesebbet most sem, mint annak előtte, nem hajlandó beadni a derekát. Nem hajlandó engedni azoknak a homályos célzásoknak, amelyek mind arra intenék, hogy „másként” kellene viselkednie (ugyan miként?), valamiképp el kellene ismernie „vétkességét” (ugyan miben vétkes?), meg kellene alázkodnia, kérnie kellene, hogy újrakezdhessen mindent (talán nem volt jó, amit eddig csinált?!)... Becsületességéhez nem fér kétség. Ezért rokonszenves. De ebben a helyzetben az, hogy nem hajlandó, sajnos egyben azt is jelenti: nem hajlandó átlátni a szitán. Számára csakugyan homályos marad bukásának egész háttere. Csakugyan „titokzatos hatalmak” játékának vesztese.
Van egy nagy illúziója: a becsületessége, amivel, azt hiszi, csupán a becstelenség állhat szemben. Pedig bizony nem erről van itt szó! Ez az ember azt hiszi: amit elért, a tudása, a munkái, a sikerei – az ő maga. No de hihető volna, hogy átmeneti társadalmunkban minden magasabb posztra csakis azért került valaki, mert kiválósága arra predesztinálta? Hogy a „problémátlan” családi élet merőben csak az egyének jó tulajdonságainak „jutalma”?
Hát mennyit ér egy ember? A sikerből, a kudarcból mennyi ő maga? Ezt a kérdést a film teszi föl, nem a főhős. Ő nem jut el az erre a kérdésre adandó válaszig – sorsának ilyetén kérdésföltevése egyetlen csapással a földre sújtja. Mint a fogorvosi rendelőben. Ahol nem kér érzéstelenítő injekciót, mert ő az az ember, aki szembenéz, hiszen becsületes, nincs oka – véli – nem nézni szembe azzal, ami vár reá. S ájultan esik ki a fogorvosi székből.
Kiderül, hogy a tudás, a szakértelem, a munka, a becsületes elkötelezettség elvezetheti ugyan az embert a megérdemelt „megfelelő” helyre a társadalomban, de bizony nem csak ez vezeti oda. Nagy-nagy illúziónak bizonyul azt hinni, hogy a siker vagy a kudarc egy az egyben maga az ember, aki eléri vagy elszenvedi. Wajda hősének azon kellene nyilvánvalóan elgondolkodnia, hogy mennyi mindebből ő maga s következésképp: mennyi a tőle független, társadalmi és egyéb tényező szerepe. Ebben a filmben ez az elgondolkodásra késztető kényszerhelyzet a „meghasonlás helyzete”. S a hős nem jut el használható, praktikus válaszig.
Ez a nézők dolga.
Wajda filmje olyasmi az én számomra szocialista világunkban, mint a delphoi jósda fölirata. „Gnóthi szeauton” – „ismerd meg tenmagadat”. Ismerd meg, mennyiben vagy, mennyiben lehetsz csakugyan alakítója saját sorsodnak, s mennyiben pusztán a terméke. Azért, hogy a számodra külső, társadalmi és egyéb erők összekapcsolása ne „titokzatos hatalmak” játékának látszódjék a szemedben, hanem megismert – s megnevezett hatalmakénak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1163 átlag: 5.6 |
 |
|
